.. de 16 éven keresztül rettentő gyatrák voltak az alábbiakban: 

• A másként gondolkodók (kritikus) megbecsülése
• A civilek kritikájára, ellenérveire való odafigyelés
• A problémák türelmes viták során való tisztázása
• A „győz-győz” stratégiára való törekvés
• A környezet védelme és a fenntarthatóság felé vezető út keresése
• Krisztus tanításának – „Szeressétek ellenségeiteket is!” (Mt 5,44) – követése
• A gyengék, elesettek, vesztesek gyámolítása
• A szubszidiaritás elvének követése; autonómiák elfogadása, támogatása
• Az iskolásoknak a jövő szükségleteire való felkészítése
• A művészi szabadság tiszteletben tartása
• – folytathatnám; folytassátok

Az alábbiak ismeretében igencsak felemás hitelessége van annak, hogy Orbán lépten-nyomon a szuverenitás mindenek fölötti fontosságát hajtogatja.

1) Saját szuverenitásunk védelme másoktól

Az utóbbi években Orbán egyik leggyakrabban használt kifejezése a szuverenitás és annak védelme. Hozott is a parlament egy szuverenitásvédelmi  törvényt (2023. évi LXXXVIII) és annak megfelelően létesített egy hasonló nevű hivatalt. Maga a Hivatal igencsak szuverén, a törvény értelmében még a parlementtől sem függ. És bárki ellen felléphet, információ-gyűjtéshez még a titkosszolgálatokat is igénybe veheti. Bárkit bármilyen címen lenyomozhat, ha úgy látja (vagy úgy „akarja látni”), hogy az adott személy vagy szervezet veszélyezteti az ország szuverenitását. És ami a legfurcsább: jelentései, állításai megtámadhatatlanok, nem vihetők bíróság elé, nem kezdeményezhető ellenük jogorvoslat. Érthető, hogy a vonatkozó törvény és a Hivatal igazi célját sokan abban látják, hogy segítségével a kormányzó hatalom a neki „nem kedves” civileket simán lehetetlenné tudja tenni.

Szijjártó külügyminiszter nyilatkozatainak szinte minden „bekezdésében” elhangzik egy tiltakozás valami ellen, ami „durva beavatkozás Magyarország szuverenitásába”; pedig lehet, hogy nem történt más, mint hogy valaki – pl. egy másik ország politikusa – azt mondta, hogy nem ért egyet a magyar kormány valamely döntésével. Ez a kormányzati látásmód sajnos belföldön és más kérdésekbe is érvényes. Ahogy a külföldi kritikát beleszólásnak veszi, itthon a bármely kérdésben megfogalmazott szakmai kritikát is azonnal „ellenzéki politizálásnak” tekinti, s ezzel a beskatulyázással automatikusan el is utasítja.

2) Mások szuverenitásának semmibe vétele

Saját szuverenitásunkat tehát Orbán és csapata már szinte beteges erőlködéssel védi. Ez még önmagában rendben is volna, de az már nem, hogy ugyanakkor más országok, más kormányok szuverenitására a jelek szerint nem ilyen kényesek.

Például Szlovákiában a 2010-es években két „magyar” párt volt: az etnikai elkülönülés és szembenállás alapján működő Magyar Közösség Pártja (MKP), valamint  a többség és kisebbség szóba-állását és együttműködését kereső Híd–Most. Az utóbbi 10 évig parlamenti párt is volt, de a Fidesz és a magyar kormány szóban és írásban, erkölcsileg és anyagilag is végig a másikat támogatta abban, hogy csak bátran „hazaárulózzák” a Híd-pártot. Mi ez, ha nem beavatkozás egy szomszéd ország beügyeibe, szuverenitásába? De ez a példa még legalább menthető azzal, hogy határon túli magyarokról szólt, tehát Magyarországnak érthetően volt köze hozzá.

Az azonban már menthetetlen és elfogadhatatlan beavatkozás volt, amikor 2022-ben, Franciaországban, a parlamenti választások idején a Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő (akkori) Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) segítette 10,7 millió € hitellel Marine Le Pen (egyébként sikertelen) kampányát. Az ötletelés, tanakodás és bizonytalankodás végén (a Financial Times szerint) maga Orbán utasította a bankot, hogy szélsőjobboldali eszme-társának utalják a pénzt.

3) Magyarország szuverenitásának céltudatos sértése

Az végképp több, mint érdekes, hogy az az Orbán Viktor, aki a szuverenitás-védelem mindenek-fölöttiségét szónokolja, még saját országa szuverenitását is durván megsérti, ha érdeke fűződik hozzá. Jelen esetben: ha úgy látja, hogy azzal csökkenti az esélyét a 2026-os választás számára fenyegető kudarcának.  

A történet ott kezdődik, hogy március 6.-án a VSquare (Közép-Európai hírügynökség) oldalán nagybetűs hír jelent meg: Putin’s GRU-linked election fixers are already in Budapest to help Orbán. [GRU ≈ ’katonai hírszerző főigazgatóság’; election fixer ≈ ’választás-javító’ (de inkább ’buheráló’)]

Minthogy Moszkva hírhedt arról, hogy titkosszolgálati utakon beleavatkozik más országok belügyeibe, különösen választások idején, és minthogy most hazánkban sorsdöntő választás következik – ahol veszélyben van Putyin érthetetlenségig hűséges „kebelbarátjának”, Orbán Viktornak az újraválasztása – érthető, hogy megint előkerül Moszkva lehetséges beavatkozásának föltételezése.

Az RTL meg is kérdezte a budapesti orosz nagykövetséget, hogy igaz-e a VSquare híre. Ezt a választ kapta nyílt levélben: „Szergej Kirijenko vagy Vadim Titov vezetésével egyetlen orosz delegáció sem dolgozik a nagykövetségen.”

Minden elismerésem a nagykövet úr rafinált fogalmazás-módjáért. Egy jó politikus úgy cáfol, hogy bár a szavak szintjén igazat mond, lényegében mégis hazudik. Lehetséges ugyanis, hogy tényleg itt van egy speciális csoport, de nem Szergej Kirijenko vagy Vadim Titov vezetésével. Vagy még a vezetők is stimmelnek, de a csoport nem minősül „delegációnak”. Vagy még ez is rendben van, de nem a nagykövetségen dolgoznak. Merthogy formálisan, logikailag bármelyik részlet téves a mondatban, attól a mondat mint egész már nem igaz. Mindenesetre azt illetően  nem nyugtatott meg minket a nagykövet, hogy 2026 március-áprilisban oroszok semmiféle választással kapcsolatos tevékenységet nem folytattak Magyarországon, és nem is fognak.

A helyzet részletei tehát még igencsak homályosak, de hát egy ilyen kényes és sajnos súlyosan tisztességtelen kérdésben ez nem is csoda. Annyi azonban több, mint valószínű, hogy vagy a kormány kérésére, vagy legalábbis az egyetértésével orosz belügyesek (hackerek, szervezők, provokátorok, informatikusok) valamekkora csapata itt van Magyarországon, s azon dolgozik, hogy ápr. 12.-én lehetőleg megint Orbán csapata győzzön. Ez ugyanis Putyinnak nagyon fontos lenne, hiszen ez biztosítja számára a titkos átjárót az EU felé.

De egy csöppet sem Magyarország szuverenitása érdekében! 

A világ – pontosabban Magyarország – szégyene, hogy Iványi Gábor „hivatalos személy elleni erőszak” vádjával bíróság előtt áll. Iványi és erőszak? Abszurdum. Oximoron. Aki ismeri Iványit, tudja, hogy ő a jézusi szelídség és erőszakmentesség megtestesülése. Nem ismerek embert, akitől távolabb lenne az agresszivitás, mint Iványitól. Ez a vád tehát nem lehet más, mint egy kétségtelenül bonyolult és feszült helyzet rosszhiszemű értelmezése, szándékos félremagyarázása. Koncepciós per. Megrendelt vád.

 De hogy jutottunk oda, hogy az igazságszolgáltatás átcsúszik igazságtalanság-szolgáltatásba? Ennek hosszú története van, melynek részleteiről már régebben is írtam [ld. a 2022. márc. 12.-i bejegyzést!], de itt és most összefoglalom a lényegét.

 A Kádár-rendszer vége felé, 1988 tavaszán alakult meg a Bibó István Szakkollégium ernyője alatt a Fidesz „független ifjúsági szervezet”, amely szokatlan nyíltsággal és bátorsággal szállt szembe az állampárti rendszerrel. (Orbán és fideszes társai akkor még a liberális demokrácia értékeit képviselték.) Orbánnak ekkor kulcsfontosságú példaképe volt Iványi Gábor, aki metodista lelkészként az 1970-es évek közepén elvi harcot folytatott a Metodista Egyház megújításáért. Keményen ostorozta saját egyházát az állampárttal való lepaktálás és az eredeti, igazi krisztusi értékek elhanyagolása miatt. Az Egyház azonban akkor nem tudott, vagy nem is akart változtatni a Kádár-kormányhoz fűződő „engedelmességén”, ezért végül Iványi híveivel, gyülekezetével együtt elhagyta a „hivatalos” Metodista Egyházat, s 1981-ben megalapította a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget (MET). [Vegyük észre, hogy a rövid név mint mozaikszó, mindig utal arra, hogy Iványi és gyülekezete továbbra is metodista lelkületűnek tekinti magát.]

Orbánban az váltott ki nagy-nagy tiszteletet Iványi iránt, ahogyan a lelkész egyházi közegében bátran, de szelíden és megtörhetetlen következetességgel harcolt a kádár-rendszer hazugságai és más bűnei ellen. Hiszen ezzel követendő példát mutatott a fideszes fiataloknak a nemes politikai elvekért folyó harcukhoz. Bizonyára ez a lélektani háttere annak, hogy Orbán (aki soha sem volt gyakorló hívő, bár reformátusnak keresztelték) mégis egy metodista lelkészt kért fel, hogy megkeresztelje első szülött gyermekét (1989). És a rendszerváltás után nem sokkal (de akkor már a liberális SzDSz „kistestvérének” tekinthető Fidesz parlamenti képviselőjeként) második gyermekének a keresztelésére is Iványit – országgyűlési képviselő-társát – kérte meg (1992). [Tanulságos, hogy ez ugyanabban az időben történt, amikor az ifjú fideszesek Orbán vezetésével gúnyosan skandálták a parlament üléstermében a „csuhások térdre” rigmust. Tanulságos, mert jelzi, hogy Orbán számára Iványi nem lelkészként, hanem emberként volt meghatározó fontosságú.]

Teltek az évek, s 2010 körül Orbán nagyot változott; már más ember volt, mint húsz évvel azelőtt. Elkezdte kiépíteni illiberális, egy-személy-központú, tekintélyalapú birodalmát, s mindent ennek rendelt alá. Rájött arra is, hogy ebben nagyon hasznos lehet számára (többek között) az egyházak „háziasítása” is. El is kezdte politikai „felügyelet” alá vonni az egyházakat. Persze nem úgy, mint a szocializmus éveiben az Állami Egyházügyi Hivatal, hanem finomabb módszerekkel. Első lépésként elfogadtatta hozzá hűséges parlamentjével az új egyházügyi  törvényt (2011), amely – Európa-szerte megdöbbenést keltve – nem bíróságokra bízza annak megítélését, hogy egy szervezet egyház-e vagy sem, hanem a parlamentre, vagyis lényegében politikusokra, pártokra. Így politikai döntés kérdésévé vált az is, hogy az egyházi szervezetek közül melyik minősül „bevett” egyháznak, amelyikkel az állam szerződést köt – s itt jön a méz a madzagon – az „államtól átvállalt közfeladatok” anyagi támogatására. Ez a támogatás ugyanis – főleg, ha bőséges – függővé teszi az egyházat a „jóságos” kormánytól. [Figyeljünk a megnevezésekre! A törvény szerint „nyilvántartásba vett” egyház csak másodrendű egyház, azzal a kormány nem szerződik. Támogatást az elvégzett munkáért csak a „bevett egyház” kap.] 

Orbán ebben az időben meg is kereste Iványit, és szövetség-kötést ajánlott fel neki. Iványi azonban ezt elhárította azon az alapon, hogy ő az Újszövetség elkötelezettje, s abba nem fér bele más (politikai) szövetkezés. (Ekkorra ugyanis már tisztában volt azzal, hogy Orbán sajnos már nem tiszta elveket követ.) Valószínűleg ez lehetett az a pillanat, amikor Orbánban „eltört” valami. Szembesült azzal, hogy az általa évtizedek óta mérhetetlenül tisztelt Iványi vele szemben ugyanolyan hajlíthatatlan, elvhű kritikus lesz, mint az MSZMP-vel szemben volt annakidején. Vagyis rádöbbent, hogy hajdan szeretve tisztelt társa mostantól az ellensége. 

Ezt a pszichológiai helyzetet nevezik kognitív disszonanciának. Amikor egy ember örlődik, hogy vajon akkor, abban a régi helyzetben voltam igazi önmagam, vagy most vagyok, amikor az ellenkezőjére fordult a véleményem. Márpedig kognitív disszonanciával nehéz együtt élni. Az ilyen ember keresi a módját a fájdalmas feszültség csökkentésének, redukciójának. 

Az új egyházi törvény életbe lépésének nyomán Orbán „kifordított Pál-fordulatának” hamarosan meg is jelentek a következményei. Tucatnyi egyháznak már maga a törvény automatikusan megadta a „bevett” státuszt, köztük a MET-nél nagyságrendekkel kisebb és súlytalanabb egyházaknak is, de Iványiéknak nem. A következő lépésben – bizonyos kritériumoknak való megfelelés alapján – kérvényezni lehetett a „bevett” státuszt. Ezen az alapon további kb. 20 egyház lett bevett, azonban a MET kérvényét (magyarázat nélkül) elutasították, pedig mindenben megfelelt a követelményeknek. Ekkor a MET több szinten is pert indított az igazságtalan megkülönböztetés ellen. Eredmény: a magyar Alkotmánybíróság, majd később az Emberi Jogok Európai Bírósága erről szóló döntése is úgy szólt, hogy ez jogellenes diszkrimináció. Ám az Orbán-kormány azóta is fenntartja ezt a jogtalan állapotot. 

A MET egyházi státuszával kapcsolatban még a parlament Igazságügyi Bizottsága is írt 2014-ben egy előterjesztést, hogy a parlament mondja ki végre a döntést, hogy igen vagy nem, de a parlament azóta sem talált időpontot arra, hogy napirendre tűzze ezt az előterjesztést. Ebben a halogatás-taktikában az az „ördögi” ügyeskedés, hogy ha nincs döntés, akkor nincs mi ellen jogorvoslatot kérni. Lényegében itt tartunk ma is. 

Mindez azért lényeges, mert amíg a MET csak másodendű egyház, addig velük a vonatkozó egyházügyi törvény értelmében a kormány nem köt olyan megállapodást, amelynek alapján az átvállalt feladatok ellátásáért anyagi támogatást kapnak. A MET tehát ma már több, mint egy évtizede kormányzati támogatás nélkül lát el sok-sok szociális, oktatási és egészségügyi célú közfeladatot, amelyhez hasonló szolgáltatásokat a többi egyház több-milliárd forintos állami juttatások felhasználásával végez. Ebből az abszurd helyzetből következik, hogy a MET egy ideje már nincs miből befizessen bizonyos adókat, így – a NAV szemével nézve – formailag valóban már több-milliárd forinttal tartozik az államnak. Iványi érvelése szerint azonban fordított a helyzet: tulajdonképpen az állam tartozik nekik milliárdokkal az elvégzett munkákért; és ha azt megkapnák, azonnal ki tudnák fizetni a NAV-nak az elmaradásaikat.

Orbán az Iványival kapcsolatos kognitív disszonanciáját sokáig azzal a stratégiával próbálta orvosolni, amelyet úgy is meghatározhatunk, hogy „a régi eltakarása”, elkerülése, kikerülése, eltüntetése. Azt szerette volna elérni, hogy Iványi (a MET-tel együtt) szűnjön meg, tűnjön el, ne legyen szem előtt. Lényegében pénzügyi vonalon próbálta megfojtani Iványi egyházát. E helyett viszont az derült ki, hogy minden előzetes becslést messze felülmúló a MET gyülekezeti tagjainak, munkatársainak és támogatóiknak kitartása, szolidaritása és életereje. Merthogy ez az eltüntetési stratégia ezidáig nem sikerült. Veszteségek persze ugyanakkor  vannak: Iványi sajnos egészségileg belebetegedett ebbe a méltatlan harcba; halmozottan hátrányos, peremre szorult, sajátos nevelési igényű gyerekek rosszabb helyzetbe kerültek részben az egyház pénzhiánya, de még inkább MET-iskolák hatósági bezáratása miatt. Ugyanakkor „Iványiék” még mindig léteznek, hatnak, értékeket termelnek, gyarapítanak.

Ezért Orbán Iványi-fóbiája most szintet lépett. Átváltott a kognitív disszonancia másik „gyógymódjára”, a megtagadott gondolat, a megtagadott személy és érték beszennyezésére. Mert ha sikerül befeketíteni azt a „másikat”, akkor az majd automatikusan igazolja önmaga számára is, hogy most miért utálja ugyanazt az embert vagy eszmét, akit-amit annakidején nagyra becsült, fölöttébb tisztelt. Azért, mert most úgymond kiderült róla, hogy nem is olyan értékes, nem is igazán tiszteletre-méltó, hanem bűnös, törvényszegő, hivatalos személlyel szemben agresszív. 

Lényegében erről szól az, amivel kezdtük ezt a cikket: Iványi bíróság elé citálása, hivatalos személy elleni erőszak rábizonyítása. Ha ugyanis sikerül elérni, hogy Iványi börtönbe kerül és büntetett előéletű lesz, akkor Orbánnak megoldódik a hosszú évek óta gyötrő kognitív disszonanciás feszültsége. Amely „felszabadulás” – érthetően – annyira áhított számára, hogy akár hamis vádat is elfogadhatónak tart a cél elérése érdekében. 

Ez a „besározási” stratégia persze nem zárja ki az első szintet, a „fizikai ellehetetlenítést”. Február vége felé jött is a hír: 19.-én Iványi templomában és parókiáján (ahol él és dolgozik) kikapcsolták a közműszolgáltatásokat. Pontosabban csak az áramot, de a nélkül víz sincs és a fűtés sem működik. És minthogy nyilvánvalóan „felsőbb szintekkel” való egyeztetés nyomán történt az elzárás, fenyegető lehetőséggé vált, hogy hátha következnek a MET szociális szolgáltatásai, az óvoda, a hajléktalan-szálló, az éjjeli melegedő-hely stb. Ez szerencsére nem következett be, sőt néhány nap múlva (24.-én) sikerült új szolgáltatóval megállapodni, így az áramellátás helyreállt. 

Ez a megkönnyebbülés azonban nem érvényteleníti azt, hogy a jelek szerit Orbán Iványi-fóbiája már-már az embertelenség szintjéhez érkezett. És ami talán a legfontosabb: vegyük észre, hogy ennek a kognitív disszonanciának és az ellene való kényszeres védekezésnek sajnos éveken át egy egész ország látta – és látja ma is – a kárát.

(Ez az írás megjelent a Népszava márc. 7.-i Szép Szó mellékletében)

A címadás jogossága rögtön világossá válik, ha végig nézzük a szlovákiai magyar pártok történetét! 

1998-ban a Bugár Béla vezette Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és két kisebb szervezet (az Együttélés és a Magyar Polgári Párt) fuzionálásával létrejött a  Magyar Közösség Pártja (MKP), egy kifejezetten nemzetiségi alapon szerveződő szlovákiai magyar párt. Elnöke eleinte Bugár Béla, 2007-től Csáky Pál. 

2009-ben a párton belüli feszültségek miatt Bugár és követői kiléptek az MKP-ből, s megalapították a Híd–Most nevű pártot (most szlovákul = ’híd’). Ők nem etnikai alapon szerveződtek, hanem a szlovák–magyar megbékélést és együttélést tekintették célnak, vezérmotívumnak. Ebből az is következett, hogy a Híd-nak voltak – bár nem sokan – szlovák tagjai is. Bugár Béla vezetésével 2010-ben a Híd–Most parlamenti párt lett, s hol kormány-koalícióban, hol ellenzékiként 10 évig az is maradt. 

Nem így az „elhagyott” MKP, amely 2012-ben és 2016-ban sem érte el a parlamenti küszöböt. A Híd pártot és vezetőit viszont ugyanekkor Csákyék folyamatosan a magyar érdekek elárulójának tartották, s nyilvánosan is annak titulálták. A két párt gondolkodásmódbeli különbségén túl ennek fontos tényezője, hogy a Híd-dal való szembenállásához az MKP Budapestről erős fideszes hátszelet kapott. 

2020-ban azonban végül a Híd súlyos választási vereséget szenvedett. És ezzel az a helyzet alakult ki, hogy a szlovák rendszerváltás óta először egyetlen szlovákiai magyar párt sem jutott be a parlamentbe. 

Ekkor a magyar pártok (MKP, Híd, Összefogás) összekapták magukat, és 2021-ben – a következő választásra készülve – Szövetség párt néven taktikailag fuzionáltak. Az új pártban (nem utolsó sorban Orbánék támogatásának is) köszönhetően az MKP-sek domináltak. Bár eleinte a Híd–Most a párton belül önálló platform volt, 2023-ban az alapszabályukban megszüntették a platformokat, s így a Híd – negyed évszázados működése után – lényegében teljesen megszűnt. 

A taktika azonban nem hozott sikert, a 2023-as (előrehozott) választásban a Szövetség is kudarcot vallott. Maradt tehát a jelenre és a további évekre nézve is az a helyzet, hogy nincs magyar parlamenti képviselet a szlovák parlamentben. 

*****************

Ne zárjuk le ezt a szomorú végű históriát a nélkül, hogy át ne tekintenénk a történet elvi kérdéseit és különösen Orbán szerepét ebben a folyamatban! 

Az MKP eleinte (és sokáig) Európa-párti, demokratikus, konzervatív pártként definiálta önmagát. Tagja volt annak az EU-s Néppártnak, amelynek sokáig (kilépéséig-kirúgásáig) a Fidesz is. Ebben az időszakban Orbán szimpatizált is velük. Stratégiai partnernek tekintette az MKP-t; anyagilag is erősen támogatta őket. Különösen pozitív szerepűnek tartotta az MKP-t a Híd-dal való szemben-állásukban, ugyanis már az MKP-ből való kiválásuk pillanatától súlyos elvi hibának tartotta a Híd koncepcióját; azt, hogy nem etnikai „elkülönülés” alapján szerveződtek. Ez egyébként máig változatlanul így van: „A magyar kormány a határon túli pártok közül továbbra is az etnikai alapon szerveződő politikai formációkat tartja stratégiai partnerének” – deklarálta (főnöke nyomán, nemrégen) Szíjjártó. 

Az én látásmódom szerint azonban a Híd egyáltalán nem áruló volt, hanem másképp gondolkodó. És ezzel a korszerű szemléletmóddal nemhogy ártott volna, hanem inkább bölcs és követendő példát mutatott a magyar kisebbségnek. A Híd általában a mindenkori kisebbségek és többségek – „fent és lent” lévők – érdekeit egyaránt figyelembe vevő asszertivitás kultúráját képviselte. Nem „legyőzni” akart, hanem „kereste” a két nép gyümölcsöző együttélésének lehetőségeit.   

Orbán és a Híd stratégiájának különbsége tehát lényegében az, hogy míg Orbán a határon túli magyar kisebbségek számára a konfliktusos, ütköztető, kategorikus „kijelentő módot” tartja követendőnek – vagyis  lényegében valamiféle „harcot, háborút” – , addig a Híd mottója a megbeszélés volt; a tárgyalás, az együttműködés, a „win-win” stratégia szorgalmazása és gyakorlása – vagyis lényegében a „béke”. Nem véletlen, hogy Orbán „köröm alatti tüskének” titulálta a Híd pártot, és esze ágában sem volt őket támogatni. Kategorikusan szegregálta a szlovákiai magyar pártokat. Az egyiket támogatta (véleménnyel és pénzzel egyaránt),  a másikat leszólta. Vagyis – ne kerteljünk! – , ezzel durván beleavatkozott Szlovákia belügyeibe. Lényegében éveken át súlyosan sértette – és ma is, továbbra is gátlástalanul sérti – Szlovákia szuverenitását.

Vesd össze ezt azzal, hogy ugyanakkor Magyarország szuverenitását harsányan és hivalkodva védi még attól is, amitől nem kellene! (De tudjuk, hogy ez a „tökös legény” imázs része.)

Fentebb már volt róla szó, hogy a Híd mint párt megszűnt. A „Híd-gondolkodás” viszont nem. Sajnos azonban azok, akik az eredeti „híd-gondolatot” továbbra is őrzik, az új – és persze MKP-domináns! – Szövetség párt keretein belül lépten-nyomon kénytelenek elhallgatni (vagy akár nyilvánosan is megtagadni) az együttműködéses megoldásba vetett hitüket, különben nem kap a pártjuk budapesti támogatást. 

Orbánnak tehát igen nagy vétke a szlovákiai magyarok megosztása és egymás ellen való kijátszása. És okkal föltételezhetjük, hogy részben ennek következménye, hogy megint nincs – s egy ideig megint nem is lesz – magyar párt a szlovák parlamentben. A romániai kisebbségi helyzethez hasonlóan sajnos Szlovákiában is egyre nyilvánvalóbb a Fidesz gyarmatosító nyomulása; s egyre világosabban látszik – a támogatási forint-milliárdok letagadhatatlan pozitív hatásai mellett – a folyamat ellentmondásos, de összességében negatív iránya.

* * *

Utószó:

A napokban (’25. dec.22.) már a szlovák államfő is aláírta a Fico-kormány törvénymódosítását, miszerint a Beneš-dekrétumok érvényességének megkérdőjelezése börtönnel büntetendő. A második világháború végén (de még 1945-ben) törvénybe foglalt dekrétumok egyik pontja szerint a magyarok kollektíve bűnösnek tekinthetők, ergo akár ingatlan javaiktól – földjüktől, házuktól – is megfoszthatók. Ezt a szemléletet kelti most új életre Fico törvénye.

Szlovákia nagyvárosaiban tömegek tüntetnek tiltakozásul a minden jóérzést sutba dobó, az EU-s törvényeket – de még az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (1948)is – sárba tipró rendelet ellen. S fontos tudnunk azt is, hogy nemcsak az „érintettek” (vagyis az ottani magyarok) tüntetnek, hanem mindazok, akik elfogadhatatlanak tartják Fico jogállamiságot leépítő szándékait és rendeleteit.

A magyar kormány viszont – nyilván Orbán „vezényletével” – feltűnően hallgat (Tacet). Nem nyilvánít véleményt. Úgy látszik, nem zavarja a jogállamiság csorbítása, de még az sem, hogy ez a törvény-módosítás a szlovákiai magyarok elleni durva beavatkozások veszélyét hozza magával. Hogy’ lehetséges ez?

Föltételezésem szerint Orbán azért rendelte el a „kussolást”, mert minden áron védi Fico-t, a „havert”. Pont úgy, mint Putyint, a nagy testvért. Vagy mint Gruevszkit, a volt macedon miniszterelnököt, akit a börtön elől csempésztetett át a TEK-esekkel Magyarországra. Vagy bárkit – legyen akármilyen bűnöző is –, aki az „illiberális demokrácia” híve, a jogállamiság semmibe-vevője, a vezér-diktatúra rajongója, a szélsőjobb „szuverenisták” csatlósa.

Orbán minden mást felülíró célja tehát Fico védelme még akkor is, ha az általa szorgalmazott törvény szlovákiai magyar nemzet-társaink földönfutóvá tételéhez vezethet.

Itt tartunk! Ez embertelen és istentelen attitűd; különösen annak tükrében, hogy közben lengeti a „kereszténység védője” zászlót. Jézus bibliai szavaival ez „képmutató farizeus” álláspont; vagyis antikrisztusi.

Megjelent: Népszava–SzépSzó, 2026. jan. 10.

Ezzel a címmel adták hírül újságok tavaly Orbán meglepetést keltő országjárását. Eddig ugyanis hosszú éveken keresztül egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy „igazságos Mátyás királyként” elvegyüljön a kisemberek között. Most azonban – mivel Magyar Péter fáradhatatlanul járja az országot – ő is nekiindult kampányolni. Ráadásul személyesen! Eddig nemigen ereszkedett le idáig. Ezt a munkát a sameszokra bízta. De most – érezve a közelgő választás bukásának lehetséges veszélyét – nekigyürkőzött. Hol a Digitális Polgári Körök szervezésében, hol csak úgy járta az országot. (Persze nem „elvegyülve”, hanem kordonok és testőrök védelmében !) 2025-ben (főleg az év második részében) többek között ezeken a településeken járt: Békéscsaba, Győr, Kecskemét, Mohács, Nemesgörzsöny, Nyíregyháza, Szeged, Tiszakürt, Zalaegerszeg…

Szilveszter napján ugyanakkor egy interjúban – utalva a Tisza vezérére – ezt mondta: „Nekem nem az volt a dolgom az elmúlt időszakban, hogy a kampány-versenyfutásba benevezzek”. Hanem mi? Hát persze! – azon dolgozott, hogy megmentsen minket Brüsszel háborújától.

Megint nagy mázlija Orbánnak, hogy nem Pinokkió!

Tele van az ország a kormány óriásplakátjával, miszerint:
„Januártól 11%-kal emelkedik a minimálbér! Ez havonta több tízezer forint plusz pénzt jelent a magyar munkavállalóknak.”

Nem elhanyagolható fogalmazási hiba itt a „magyar munkavállalók” elé beszúrt „a” névelő. Így ugyanis a mondat jelentése lényegében az, hogy az „összes” magyar munkavállaló kap plusz pénzt, holott nyilván csak azok, akik valóban minimálbérre vannak bejelentve. Ők is elég sokan vannak (közelítőleg 1 millióan), de azért ez mégis csak az összes munkavállaló nagyjából negyede. Nagy jelentésbeli különbséget eredményez tehát itt ez a kis „a”.

Kérdés persze, hogy slendriánságból került oda, vagy éppen ravasz tudatossággal.

Gazdaságunk csak vánszorog, a miniszterelnök mégis „repülőrajtról” beszél, bár annak nyoma sincs. Működési zavaroknak annál inkább. A hazai iskolarendszer  csak töredékesen látja el feladatát, hovatovább röhejessé válik a mondás, hogy „nem az iskolának, hanem az Életnek tanulunk.” Mégis ott díszeleg ez a mondat – néhol latinul: Non scholae sed vitae discimus – sok osztályterem falán. Az viszont távolról sem röhejes, hogy kirúgják az iskolából azokat a tanárokat, akik elkeseredésükben ez ellen szabálytalanul tiltakoznak. A Szőlő utcai javító(!?)intézetből kijutott hírek és az ottani biztonsági kamera által fölvett videók bizonyítják, hogy gyermekvédelmünknek a világ erkölcsi szégyenpadján a helye. Ugyanakkor felelős miniszterek, államtitkárok és igazgatók csak smúzolnak és nézegetik a kitüntetéseiket.

A világpolitikában Magyarország – már megint – negatív szerepet játszik. Az oroszok szörnyű agresszióját az ukránok ellen Orbán védi, mentegeti, kimagyarázza, „relativizálja”. Inkább szembe szegül a fél világgal (s benne szinte egész Európával), de akkor is a zsarolásig ragaszkodik ahhoz, hogy Putyin nagy barátját, Kirillt, a moszkvai pátriárkát, ne sújtsa az EU szankciókkal a háború támogatása miatt. Azt a Kirillt, aki Szent Mihály arkangyal követőiként és a nagy, szent, ősi Rusz megmentése érdekében harcoló hősökként áldja meg a harcba induló orosz katonákat. Ukrajna ügyben mindannyian – Te is, meg Én is! – elgondolkozhatunk Teleki Pál öngyilkosság (1941) előtt megírt búcsúlevelének mondatain: „A gazemberek oldalára álltunk. Hullarablók leszünk. A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.” 

Pedig nem így indult Orbán. A FIDESZ 20 éves születésnapján (2008) még történelmi tanulságként szónokolta, hogy „Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság nyugatról. Mi a nyugatnak kinyitottuk az ajtót; az oroszoknak meg ajtót mutattunk; és azt üzenjünk a jövőnek, hogy ne engedjék, hogy visszamásszanak az ablakon.” (És ma ugyanő – a Gonosz ismeretlen és érthetetlen súgásának hatására – minden erejével nyitogatja azt az ablakot.) És ahogyan Putyin kontinensnyi gulagjában életveszélyes kimondani azt az igazságot, hogy Ukrajna ellen vojna (’háború’) folyik, úgy nálunk a „polgári” kormánytól rossz pontot kap, aki néven nevezi az agresszort. Vagyis ország méretű newspeak (’újbeszél’, Orwell) nyelvtanfolyamra vagyunk beíratva. 

Ennek az újbeszélnek a kistestvére a mellébeszél (≈ hazudik). Nem lesz könnyű, de próbáljuk meg értelmezni például ezt  a hivatalos nyilatkozat-füzért: 1) O.V. a Trumpnál tett látogatásáról hazaérkezve ezt nyilatkozta: „Az elnökkel pénzügyi védőpajzsról szóló megállapodást kötöttem; azt is mondhatjuk, hogy ezzel a megállapodással olyan, szinte korlátlan finanszírozási lehetőségünk van Amerikában, amellyel ki tudunk váltani bármilyen brüsszeli pénzt”. 

Ebben a nyilatkozatban egyesek Orbán sikerét, tárgyalási zsenialitását látják. Mások óvatosabbak. 2) A Politico (politikai újság) pl. meg is kérdezte Trumpot erről a magyar kormánypárti hírforrásokban szaporán emlegetett „pénzügyi mentőcsomagról”. Trump ezt válaszolta: „Nem, nem ígértem neki, bár ő mindenképpen kérte.” No, most legyünk okosak! A két állítás közül nyilván csak az egyik lehet igaz. De melyik? 

3) Szijjártó P. külügyminiszter így „menti meg” a helyzetet (pontosabban a főnökét): „Ott ültem a megbeszélésen; valóban nem született megállapodás… Azt viszont megbeszélték, hogy egyeztetéseket kezdünk egy újfajta pénzügyi együttműködésről.” Ez a mondat pedig nem más, mint az újbeszél másik kistestvére, a nesze-semmi-fogd-meg-jólbeszél. 

Láthatjuk tehát, hogy politikai nyilvánosságunk gusztustalan hazugság-süketelés-köntörfalazás-massza. (Majd’ szét robban a bűzös gázoktól!) És mi benne élünk. Ebben a semmi-sem-igaz világban. A hazugság-mellébeszélés-cunamiban. Nyomtatva, élőszóban, youtube-on, rádió-interjúkban ömlik ránk a tisztességtelen, félrevezető, becsapó, agymosó szöveg. A gusztustalan csúsztatások, a felháborító koholmányok, az aljas-célú lejáratások, karakter-gyilkosságok szennye.

Ne csodálkozzatok hát, hogy hányingerem van!

a) NER-miniszter módra

Régóta izzik már a politikai feszültség a „Szőlő utcai javítóintézet” körül. Gyanú szerint a javítóintézet vezetője úgymond azért folytathatta hosszú évekig akadálytalanul a maga piszkos ügyeit, mert cserébe két magasrangú fideszes politikusnak rendszeresen „szállított” az otthonból lányokat (illetve egyikőjüknek talán fiúkat). Ugyanakkor tényszerűen még semmit sem tudunk biztosan; még egyetlen vizsgálat sem zárult le. Tuzson Bence igazságügyi miniszter azonban máris közzétette a „végeredményt”, miszerint a NER kormánya nem érintett ebben az esetleges pedofília (és/vagy homoszexualitás) gyanúja ügyben. Ő már csak tudja! Tuzsont nem érdeklik a nyomozási eredmények, nem érdeklik sem ügyészek, sem bírók, „magasról tesz” az (egyébként általa igazgatott) igazságszolgáltatási apparátusra. Ő magától (=nélkülük) is tudja, hogy itt csakis a liberális baloldal ármánykodásáról lehet szó. Ilyen tehát a NER igazságügy-miniszterének a jogállamiságról alkotott fogalma.

 b) FIDESZ-módra

Hasonló a helyzet Kocsis Mátéval, az országunkat immár másfél évtizede vezető politikai párt (a Fidesz) parlamenti frakciójának vezetőjével. Ő is szilárdan meg van arról győződve – bár nem a tények által meggyőzve, hiszen a tényeket még csak legföljebb sejtjük – hogy ez az egész gyanúsítási ügy nem más, mint az ellenzék kormányellenes felforgató tevékenysége. És ezért Kocsis elvárja a kormánytól, hogy „a lehető legbrutálisabban torolja meg” ezt az aljas támadást. Nem reményt fogalmaz meg, miszerint a bűnösök majd bizonyára megkapják a bíróságoktól megérdemelt – Büntető Törvénykönyv szerinti –  büntetésüket, hanem mintegy felszólítja Magyarország kormányát, hogy „brutálisan torolja meg” ezt a liberális akciót. Kocsis Máté jogi értelmezésében tehát létezik olyan büntetőjogi kategória, hogy „brutális megtorlás”.

Kedves jogilag művelt olvasóim! Mit szóltok ahhoz, hogy egy igazságügy-miniszter vizsgálat és bírói határozat nélkül nyilvánosan „kihirdeti az „eredményt”? És volt-e már a kezetekben olyan Btk, amely ismeri a „megtorlás” fogalmát?

c) Putyin-módra

És végül nézzük: hogy’ néz ki a jogállamiság Orbán nagy orosz barátjának birodalmában!

Az alábbi esetet az ÉS-ben olvastam (okt.22.). Egy ukrán nő a Krím 2014-es orosz annektálása előtt az ottani  rendőrségen dolgozott jogászként; érdekes módon a félsziget lerohanása után is ugyanott folytatta a munkáját. 2022-ben azonban Írországba emigrált, ahol kozmetikusként élt. Édesanyjával levelek útján tartotta a kapcsolatot. 2024-ben az édesanyja súlyos beteg lett, ezért a nő  hazalátogatott. A mama nemsokára meg is halt, s ekkor – a temetés után – a nőt letartóztatták, majd elítélték azon az alapon, hogy Írországban a leveleire olyan bélyegeket vett, amelyek árának bizonyos %-a ukrán drónok vásárlását szolgálta, így tehát ő úgymond 25 $-ral támogatta az oroszok ellen harcoló ukrán hadsereget. Ezért 17 évnyi börtönre ítélték.

Csak remélni tudjuk, hogy miniszterelnökünk és „harcos” csapata ezt a módit már nem tanulja el orosz mesterétől.

Az alábbi törvényjavaslatról van szó: Címe: A közélet átláthatóságáról. Iromány száma: T/11923. Benyújtás dátuma: 2025-05-13 23:38, Benyújtó: Halász János (Fidesz) 

A törvénytervezet megfogalmazása több, mint különös! Olyannyira nem felel meg a jogszabályokra vonatkozó egyik legfontosabb elvárásnak – az egyértelműségnek –, hogy kézenfekvő a feltételezés, hogy vagy abszolút hozzá-nem-értő emberek szövegezték, vagy tudatos rosszindulat van mögötte. 

A tervezet szerint egy speciális listára kerülhet minden olyan szervezet, amely „külföldi támogatásból közéletet befolyásol”, mert ezzel „Magyarország szuverenitását veszélyezteti” [3.§ (1)]. De ebben a meghatározásban az sem egyértelmű, hogy mi a „külföldi támogatás”, az sem, hogy  mit értsünk a „közélet befolyásolása” alatt, s végül az sem, hogy miben áll a „veszélyeztetés”. Kezdjük a „külföldi támogatással”! Minthogy mi az EU tagállama vagyunk, kérdés, hogy az EU valamely másik országából, vagy az EU központi költségvetéséből (pl. pályázat útján) kapott pénz „külföldinek” számít-e. Márpedig Magyarországon szakmai és civil szervezetek ezrei támaszkodnak Uniós társország, vagy EU-s pályázat támogatására. 

De még zavarosabb a tervezet központi fogalma, a „közéletet befolyásoló szervezet”. Nem egyértelmű a törvénytervezetben sem a „közélet”, sem a „befolyásolás” kifejezés. Nézzünk egy példát! Ha valaki megír és megjelentet egy ismeretterjesztő cikket pl. a glifozát élővilágra gyakorolt hatásairól, vagy az iskolai kötelező olvasmányok ellentmondásos pedagógiai szerepéről, az „közéletet befolyásolás”? Mindenesetre tekinthető annak. Ugyanis a szerző a cikkével nyilván a „közéletet” szeretné „befolyásolni”? hiszen éppen az a célja, hogy az adott kérdésben kialakuljon – vagy akár megváltozzon – az emberek (s köztük döntéshozók!) gondolkodása. S ha a cikket közzé-tevő folyóirat elfogadott külföldi támogatást (például azért, mert másképp – itthoni támogatások hiányában – működésképtelen lenne), akkor máris rákerült a „bűnösök” jegyzékére? 

Még bonyolultabb a helyzet, ha neuralgikus témáról szól a cikk, például arról az állításról, hogy „az ember férfi vagy nő” [Alaptörvény L) cikk (1) bekezdés], s az derül ki a cikkből, hogy tudományos (biológiai, orvosi, fejlődés-élettani) szempontból ezt nem lehet ilyen kategorikusan kijelenteni, mert nem elhanyagolható a „kivételek” számaránya. Márpedig a benyújtott törvényjavaslat [3.§ (1)] az Alaptörvény ezen mondatát külön megjelöli, mint olyat, amelynek a vitatása „súlyosan veszélyezteti Magyarország szuverenitását”. [Az sehonnan sem derül ki, hogy hogyan veszélyezteti.] 

Ha a törvénytervezetet lényegi változtatás nélkül elfogadja a parlament – s ennek, ismerve a Fidesz-kormány „tank”-jellegét és a „133 bátor képviselő” mameluk engedelmességét, elég nagy az esélye –, akkor sok-sok civil szervezet, egyesület nagy bajba kerülhet. Mert akkor ha egy szakmai célú szervezet – szigorúan szakmai szempontból! – nyilvánosan állást foglal egy kérdésben, de utána a Szuverenitásvédelmi Hivatal – homályos szempontok alapján – úgy dönt, hogy ezzel a véleményével veszélyezteti hazánk szuverenitását, a szervezet máris listára kerül, s ezért előbb-utóbb gyakorlatilag működésképtelenné válik. 

A helyzet abszolút abszurd. A törvény(tervezet) teljesen kiszolgáltatja a Hivatal önkényének azokat a szervezeteket, amelyek külföldről – bárhonnan és bármilyen jogcím alatt – kaptak támogatást. És ezt a kiszolgáltatottságot nagyrészt éppen az egyértelműség súlyos hiányossága teremti meg. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a törvénytervezetnek tudatosan homályos szövege, mert ez teszi jogilag is lehetővé, hogy (a SzH listája lapján) a kormány gyakorlatilag bármelyik szervezetet ellehetetlenítse, ha az valamiért neki nem tetszik. 

Cudar idők közelednek.
„Hidegen fújnak a szelek; azok nem jót jelentenek” (népballada)

Olvasom, hogy védjegybejelentési kérelmet adott be a „Jó hír” kifejezésre a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda.

Nagyon remélem, hogy nem kapja meg a védettséget. Az „evangélium” (azaz görögül ευαγγέλιον, ejtsd: euangelion) szó szerint azt jelenti, hogy ’jó hír’. Ezek szerint Rogán jogdíj-bevételi céljai érdekében lefoglalná magának az Újszövetség első 4 könyvének (Máté, Márk, Lukács és János Evangéliuma) magyar címét?

No ne már! Ekkora ízléstelenség csak nem megy át – még Rogán érdekében sem – a szűrőn?!