Bár Novák Katalin már lemondott, Kocsis Máté nyilatkozata, hogy „Az a baloldal nagyon mélyen hallgasson, amelyik nem szavazta meg a pedofilellenes törvényt 2021-ben”, továbbra is felháborító.

A fél ország megdöbbent azon, hogy Novák Katalin a beterjesztések közül éppen egy pedofil gyermekotthoni igazgató bűntársának adott kegyelmet. És a „baloldal” hangot is adott felháborodásának. (Egyébként sok „fideszes” is, csak ők halkan.)

A 2021. évi LXXIX. törvény úgy született, hogy megírtak egy terjedelmes jogszabály-szöveget a szexuális másságok szabályozásáról, majd azt beépítették egy már meglévő „gyermekvédelmi törvénybe”. Ez maga volt az „alapozó” hazugság, hiszen a pedofília (gyerekek szexuális „játékszerként” való használata) és a homoszexualitás nem egy kategória. Az előbbi egyértelműen elítélendő; az utóbbi megítélése viszont bonyolult, évezredes kérdés, amelyre máig nincs megnyugtató válasz. Nyilván Kocsis – vagy akármelyik államtitkár – is tisztában van azzal, hogy a „baloldal” pontosan ugyanúgy elitéli a pedofíliát, mint a „jobboldal”.

Magyarázhatnánk tévhitekkel is, hogy a kormány miért mosta egybe a pedofíliát és a szexuális másságokat; de eddigi tapasztalataink alapján kimondjuk, hogy nem naiv tévedés volt mögötte, hanem rafinált tervezettség. Valami ilyen:

1) Vizsgálataink alátámasztják, hogy erős a magyar lakosságban a szexuális másságokkal szembeni zsigeri elutasítás. Ezt a „vasat” tehát tovább kell ütnünk.

2) Ha ez most „megfejeljük” pedofíliával, akkor még inkább megnyerjük magunknak az „embereket” (vagyis a szavazókat).

3) Az ellenzék nyilván tiltakozni fog, s föltehetően nem szavazzák meg a  törvényt.

4) Ez nekünk választásilag előnyös, hiszen mi leszünk a „jó”, aki megmenti az országot az „erkölcstelen”  baloldaltól.

Vagyis csalárd és bűnös „játszma” volt a kormány részéről ennek a kettőnek egy-ugyanazon törvénybe való foglalása.

Nem mintha nem lehetne a homoszexualitás bizonyos vonatkozásait törvénnyel szabályozni, de azt nem szabadna összekeverni a gyerekek szexuális abuzálásával. Hazugság azt sugallni, hogy gyerekek megrontása és pl. két nő egymás iránti szerelme ugyanaz a kérdéskör. Ez a törvényi egybevonás nem magyarázható a tartalmi tisztázás szándékával. Ennek pártpolitikai célja volt.

A törvény úgynevezett „baloldali elutasításának” tehát semmi köze a pedofíliához. Ahhoz van köze, hogy olyan helyzetbe kényszerítették az ellenzéket, hogy egyetlen gombnyomással kellett nyilatkoznia egy törvény elfogadásáról, amelynek az első részével egyetért, a másodikat azonban semmiképpen sem fogadhatja el.

Mindezt Kocsis Máté is jól tudja. De nem ezt mondja. Tehát hazudik. Vagy talán addig „nyomatták ezerrel” a nyomtatott és elektronikus sajtóban is, hogy az ellenzék a pedofil-kérdés miatt nem szavazta meg a törvényt, hogy végül már maguk is úgy gondolják, hogy ez az igazság. A goebbels-i stratégia – „az emberek előbb-utóbb igaznak fogadják el az ezerszer hallott hazugságot” – a hazudozóra is hat.

A törvény tehát maga az „ős”-hazugság. Kocsis riposztja pedig, miszerint ’mit balhézik az ellenzék egy pedofil-segéd felmentése miatt, ha akkor meg nem szavazta meg a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépésről szóló törvényt’ az „új”-hazugság, hiszen a vitatható elnöki kegyelem értelmezése helyett megismétli azt a hamis vádat, hogy annak idején a „baloldal” a pedofilokat védte azzal, hogy nem szavazta meg a törvényt.

Nem tudjuk, hogy Kocsis Máté valóban úgy gondolja-e, hogy a pedofíliának és a homoszexualitásnak közös a gyökere, vagy csak azért mondja, mert fegyelmezett pártkatona. Vagy mindkettő. De ez lényegében mindegy. Az azonban nem mindegy, hogy ő a hazánkat irányító párt parlamenti frakciójának a vezetője. A frakció pedig kivétel nélkül úgy szavaz arról, amit eléjük tettek, ahogyan – Orbán nyomán – a frakcióvezető mondja. Még akkor is, ha elolvasni sem volt idejük, nemhogy végig-gondolni. Száz példát láttunk erre az elmúlt évtizedben.

* * *

Rossz-ízű ország lettünk. Hazugságok sulykolása, újabb és újabb gyűlölet-célpontok felkínálása „ősemberi” ösztöneink felbujtása céljából, a „másként gondolkodók” fokozatos ellehetetlenítése, bizonytalanságban tartása stb. És nincs megállás; még tovább kell erősíteni a hatalom-megtartó gépezetet! Erről szól a friss Szuverenitásvédelmi Hivatal mottója is, miszerint „Mi azokkal foglalkozunk, akik nem barátai a magyar szuverenitásnak” (Lánczi Tamás). Nem lenne baj ezzel a mondattal, ha nem tudnánk, hogy manapság az is könnyen „nem barátnak” minősülhet, aki másképpen képzeli el a magyar szuverenitást.

Félreértések ne essék: nem azért kritizálom ezt a pedofil-törvényt, mert ez a kormány hozta, hanem azért, mert rossz. Jelképesen: „Amikor Orbánt szidom, azzal nem Gyurcsányt dicsérem”. Azt azonban világgá kiáltom, hogy ami van, az elfogadhatatlan és elviselhetetlen. Nem csodálom, hogy fiataljaink fele más országban szeretne élni. Azt kívánom, hogy ez a velejéig hazug rendszer szűnjön meg. Bármi következik is utána. A bizonytalanság – akármilyen vészterhes – legalább lehetőséget és reményt ad a jobbra.

Kodály Zoltán: A süket sógor c. kórusművének kezdő sorai jutottak eszembe, amikor meghallgattam O.V. szokásos péntek reggeli (febr. 2.) rádió-interjúját.

A kórusmű így kezdődik:
– Jó napot, sógor!
– Csónakot fódozok.
– Hát az öreg mit csinál?
– Kilukadt a feneke. 

S hogy miért éppen ez jutott eszembe? Azért, mert Orbán válasza a műsorvezető kérdésére – ld. alább – ugyanolyan irreleváns, mint a süket sógor két rövid mondata.

A műsorvezető arra volt kíváncsi, hogy miniszterelnökünk mit gondol arról, hogy az ukrán külügyminiszter (Dmitro Kuleba) a Szíjjártóval történt konzultációja után azt mondta, hogy szerinte a magyar kormány nem oroszpárti, hanem magyarpárti. S erre Orbán ingerülten, feldúltan válaszolt: „Nem érdekel a véleményük ebben a tekintetben. Oda azért nem süllyedhet Magyarország, hogy az ország miniszterelnökéről és külügyminiszteréről valaki más mondja meg, hogy az milyen. Ha mégis erre vetemednének – itt ez történt –, akkor azt figyelmen kívül hagyjuk. Ilyen nincs. Mi egy szuverén ország vagyunk. Nem tartunk igényt az ukránok kóserpecsétjére /…/. Hogy ők mondják meg, hogy mi mik vagyunk. Hát jól nézünk ki! Ezeréves magyar államról ne mondják meg nekem itt a szomszéd szlávok, hogy mi kik vagyunk! Majd azt mi eldöntjük”.  

Kuleba szóhasználata alapján azt gondoltam volna, hogy Orbán megelégedéssel fogadja, amit hall. Hiszen már évek óta azon tanakodik a világ, hogy mi lehet a hátterében annak, hogy Orbán ennyire „oroszpárti”. És a durván megtámadott ukránok szemében is Orbán – Putyinnak kedvező vétói miatt, és pl. azért is, mert ragaszkodott a háborút támogató Kirill metropolita szankciós listáról való levételéhez – szintén érthetetlenül és elfogadhatatlanul orosz-barát. S ezek után, sőt ezek ellenére Kuleba szinte meghökkentő udvariassággal lényegében kimenti Orbánt ezen vád alól, mondván, hogy ő igazából „magyarpárti”. Le a kalappal Kuleba diplomáciai tehetsége előtt! 

Orbán azonban „süket” volt; mintha nem hallotta volna, hogy mit is mondott (Kulebát idézve) a műsorvezető. Mintha nem értette volna meg, hogy Kuleba lényegében dicsérte őt. Vagy talán azt sem viseli el, hogy holmi „szláv szomszéd” pozitíve nyilatkozzon róla? Vagy esetleg nem hallotta jól, amit mondtak? Vagy talán azt értette, amit akart. Talán elég volt neki kulcs-ingerként annyi is, hogy „Kuleba” meg „-párti”, s máris felrobbant, s dühében csak úgy szórta az értelmetlen – és sajnos más, szomszéd  népeket megalázó – félmondatokat. 

Akármi is a fenti kérdésekre a válasz, az mindenképpen ijesztő, hogy Orbán ilyen lelkiállapotban van. S külön ijesztő, hogy (ok nélküli) felháborodottságában  – vagyis kontrollját vesztve, tehát lelke mélyén, őszintén – ilyeneket gondol, ilyeneket mond.

Csák János minisztertől (Kulturális és Innovációs Minisztérium) megkérdezték, hogy tényleg tervezik-e a családi pótlék megszüntetését. Ezt válaszolta:

„Ha valaki csak segélyen él, és nem a munkaerőpiacról, azt nem tartjuk jó iránynak.”

Kérdések zakatolnak bennem:

1) Meg tudná-e valaki mondani, hogy ugyan miért ehhez a minisztériumhoz tartozik a családi pótlék ügye? Jó helyen van? Kulturális kérdés lenne? Vagy innováció kell hozzá?

2) Ugye egyetértünk abban, hogy a miniszter nem válaszolt a kérdésre? Vajon „kulturális” viselkedés ez, vagy inkább ebben jelenik meg a miniszter „innovációja”?

3) Ugye egyetértünk abban, hogy a miniszter válaszmondata önmagában tulajdonképpen igaz, de ha nem önmagában nézzük, hanem valóságba ágyazva, akkor cinikus és érzéketlen?

4) Lehet, hogy a miniszter kimondatlanul is a sokgyerekes, nyomorban élő cigány-családokra utalt? És vajon gondolt-e közben a sokgyerekes, nyomorban élő nem-cigány családokra is?

5) Mit szól mindehhez a Nagycsaládosok Országos Egyesülete? Vagy ők csak a konszolidált helyzetben lévő nagycsaládokat képviselik?

6) Szabad-e gyerekek alapvető szükségleteinek biztosítását kockáztatni azért, mert a szüleik – akár saját hibájukból, akár kényszerűségből – nem a „munkaerőpiacról” élnek?

7) Nem lehetséges-e, hogy a miniszter úgy gondolja, hogy a gyermekeit otthon nevelő anya 24 órás szolgálata nem tekintendő olyan munkának, amiért „pénz is jár”?

8) Igazam van-e abban, hogy a magát „családbarátnak” deklaráló kormány „családbarátsága” bizony igencsak egyoldalú és szelektív?

9) És igazam van-e, amikor azt mondom, hogy ez a gondolkodásmód távol van a krisztusi értékrendtől, s csak hamis máz rajta a keresztény értékekre való hivatkozás?

„Irgalmasságot akarok, nem áldozatokat!” (Máté 9,13)

A NER-propaganda milliószor elismételte már, hogy a tanárok fizetésemelésére azért kell várni, mert még nem kaptuk meg „Brüsszeltől” az erre való pénzt. A miniszterelnöktől a legutolsó kormány-tisztviselőig – nem is beszélve az állami pénzből (vagyis lényegében a mi adóforintjainkból) kitömött média-birodalomról – olyan következetesen nyomják, sulykolják azt az üzenetet, hogy Brüsszel még mindig visszatartja a magyar pedagógusoknak jogosan járó pénzt, hogy bizonyára már milliók agyába be is épült ez a gondolat. Bevallom, már az én fejemben is felvillant, hogy hátha tényleg EU-szinten is „nevesítve” van, hogy annak a pénznek végső soron a magyar pedagógusok a címzettjei. De aztán megkopogtattam a fejemet, hogy „Hülye vagy, VA? hát ez elfogadhatatlan, sőt egyenesen felháborító lenne!” 

Képzeljük csak el, hogy a szuverenitására módfelett kényes Orbán hogyan kommentálná azt, ha Brüsszel tényleg előírná, hogy konkrétan mire kell felhasználnunk a nekünk jutó EU-s támogatási pénzeket. Olyat persze esetleg előírhat, hogy például fejlesztésre vagy működésre fordítható-e (vagy milyen arányban erre, illetve arra), de az az ország belső ügyeibe való durva beavatkozás lenne, ha megmondanák, hogy a postások vagy a pedagógusok bérét kell-e emelnünk abból a pénzből. Ilyen nincs is. Ezt a gondolatot terjeszteni alávaló hazugság. Propaganda. Agymosás. 

A propaganda – akár goebbelsi, akár rogáni – talán leghatékonyabb eszköze a konok hazugság-ismétlés. Mert ha százszor hallunk egy – valójában hazug – mondatot, szép lassan igaznak kezdjük azt értelmezni. Ezt a jelenséget évszázadok óta ismerjük, gonosz célok érdekében mindenféle tudományosság nélkül használjuk is (mármint a gonosz szándékúak), de ma már a pszichológusok is alaposan megvizsgálták a működési módját. El is nevezték „Illuzórikus Igazság-Effektusnak (Illusory Truth Effect)”. Még az is kiderült a vizsgálatokból, hogy az emberek nagy része szentül meg van győződve arról, hogy őrá ez a jelenség kevésbé érvényes, mint másokra. Bár ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ezt a „kivételesség-tudatot” ugyanazon vizsgálatok eredményei egyáltalán nem támasztják alá.  Vagyis vegyük tudomásul, hogy ez az Igazság-Effektus bizony mindannyiunkra hat. Ha nem is egyformán, de hat. 

Végeredményben: az a politikus és az az újságíró, hírszerkesztő, tv-bemondó stb., aki azt mondja, hogy a pedagógusok bér-rendezése Brüsszel miatt késik, az hamis és félrevezető dolgot állít. Vagy hazudik, vagy már maga is meg van tévesztve. 

Nem vitás, hogy nagyon hiányzik az ország költségvetéséből az az EU-s pénz, amit Brüsszel egyelőre visszatart (s abba a kérdésbe itt és most nem megyek bele, hogy ki ebben a hibás), de azt javaslom, hogy ha bárki hallja ezt a hazug/téves magyarázatot, kérdezzen vissza: „Vajon miért nem a miniszterek és államtitkárok fizetését –  vagyis saját fizetésüket – teszi függővé a kormány attól, hogy mikor érkezik meg az EU-s pénz? Miért éppen a pedagógusokét? 

Erre az utóbbi kérdésre van egy rövid, de – azt gondolom – találó válaszom. Nem cizellált, nem részletekre kitérő válasz, de a lényeget éppen ezért érthetően megfogja. Azért, mert a jelenlegi kormány lényegében lenézi a pedagógusokat. Ez van a hátterében az iskolarendszer vergődésének is.

(Megjelent: Népszava, 2024.jan.9.)

Lakner Dávid Nem a sajtóra kell haragudni c. cikke (Magyar Hang, 2023. dec. 8-14.) a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) helyzetével kapcsolatban a sajtó hitelességéről elmélkedik. Fontos elvként rögzíti, hogy „a médiának nem az a dolga, hogy barátként támogasson bizonyos szervezeteket és/vagy politikai szereplőket. Sokkal inkább, hogy a lehető legpontosabb képet  igyekezzen az olvasók elé tárni.” Ebben teljes mértékben igaza van. Az viszont kár, hogy ebben a cikkében nem mindenhol sikerült betartania ezt az elvet. Nézzük, hogy hol, miben!

Azt írja (a Telex-re hivatkozva), hogy „Iványiéknak már milliárdos tartozásaik voltak, de továbbra sem rendelkeztek B-tervvel”. Továbbá „legalábbis érdekesnek” ítéli azt, hogy Iványi köszönettel áldást kért Bartus Lászlóra, aki egy cikkben védelmébe vette őt és az egyházát. [Bartus keményen elmarasztalja – sajnos elég útszéli stílusban – azokat a politikusokat, akik inkább behunyják a szemüket, s rezzenés nélkül elmennek a mellett, hogy a NER évek óta tudatosan fojtogatja a MET-et (https://nepszava.us/bartus-laszlo-igy-hagyd-cserben-embermento-baratodat/). A felháborodása abszolút jogos – ebben osztozom vele –, de az alpári stílus sajnos rátelepszik a cikk tartalmi igazságára.] 

Mi ez a milliárdos tartozás, s mi az oka? Erről ugyan nem ír L.D., de a fogalmazásából annyi kiolvasható, hogy ő a MET-et és Iványit tartja hibásnak ennek a lehetetlen helyzetnek a kialakulásáért. Ezt írja ugyanis: „A /Telex/ cikkében olvasottakkal persze lehet vitatkozni, ellenállításokat sorakoztatni. Bartusnak is szíve joga, hogy a történetet más narratívába helyezze, és a MET-et mutassa fel valódi áldozatként”. Ez a két mondat, de különösen a „mutassa fel” kifejezés árulkodik arról, hogy L.D. szerint Iványi nem igazán áldozat. Pedig az! S ezt L.D. is tudhatta volna; csak alaposan utána kellett volna néznie annak, hogy a MET miért és hogyan jutott ebbe az elfogadhatatlan helyzetbe.

Az egésznek egy jogtalanság a háttere. Az Orbán-kormány 2011-ben – vagyis már kétharmados hatalom birtokában(!) – új egyházügyi törvényt fogadtatott el a parlamenttel. Úgy kommentálták a készülő törvényt, hogy az ún. „biznisz-egyházak” kiszűrése a célja. Bár nyilván léteztek ilyen „egyházak” is – vagyis amelyekben nem folyt igazi hitéleti tevékenység, inkább csak az egyházaknak járó előnyökkel akartak élni – a rájuk való hivatkozás valójában csak ügyes álcázás volt, hiszen egy ilyen problémának a kezelése nem törvényhozási, hanem bírósági feladat.

Az egyházi törvény kiszivárgott tervezeteiből is kitűnt, hogy a cél igazából állam és egyház két évtizedes egymás-mellettisége helyett az egyházak „betagolása”, „kézhez szoktatása”. Vagyis érzékelhető volt, hogy Orbán elkezdte kiépíteni központosított, autokrata, illiberális rendszerét.

Iványi pedig mindezt kertelés nélkül, nyilvánosan kritizálta. Ugyanolyan keményen, mint ahogyan még a rendszerváltás előtt a Kádár-rendszer bűneit. Hiszen ő – Orbánnal ellentétben – ugyanolyan értékrendű maradt, mint 30 évvel azelőtt volt. És a ’80-es évek vége felé – az akkor még öntudatosan liberális – Orbán pontosan ezért a tiszta elvhűségéért és megvesztegethetetlenségéért tartotta Iványit nagyra és tekintette példaképének. Olyannyira, hogy 1989-ben őt kérte fel – református nem-hívőként egy metodistát! – első gyermeke megkeresztelésére, és még 1992-ben is a második gyermek megszületésekor, pedig akkoriban éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy gúnyosan és bántóan egyházellenes megnyilvánulásokkal (pl. „Csuhások, térdre!”) botránkoztatta meg a Tisztelt Házat. Ez az előzmény teszi érthetővé, hogy Orbán számára miért óriási, nehezen feldolgozható fordulat – kognitív disszonancia – az, hogy nagyra tartott példaképe, aki a rendszerváltás előtt közös ellenségüket, Kádárt és rendszerét szidta, most őt marasztalja el ugyanolyan keményen. Márpedig ez a helyzet a gyökere az egész MET-körüli probléma-halmaznak.

Visszatérve a 2011-es egyházügyi törvényre: abban rögzítik a vallási szervezetek három szintjét: nyilvántartásba vett egyház, bejegyzett egyház, és a legmagasabb szint: a bevett egyház. Ettől független téma, de tanulságos, hogy akkor a „fél világ” megütközött a törvény azon szabályozásán, hogy az egyes kategóriákba való bekerülésről Magyarországon nem bíróságok döntenek, hanem a parlament – vagyis politikusok. (Ez a botránykő azóta egy törvénymódosítással eltűnt, de a MET helyzetén ez már nem változtatott.)

Az új törvény tucatnyi addigi egyházat automatikusan elismert „bevett” egyháznak, a többiek pedig benyújthattak erre vonatkozó kérvényt. A MET többször is benyújtott ilyen kérvényt, de az (akkor már „kormány-irányította”) kétharmados parlament azokat mindig elutasította – indoklás nélkül –, hiába dokumentálták Iványiék mindig világosan, hogy megfelelnek a kritériumoknak. A „bevett” minősítés egy nagy szervezet számára azért kulcskérdés, mert állami feladatok átvállalására és azok pénzügyi támogatására az állam csak az ilyen egyházakkal köt szerződést. Iványiékkal tehát nem.

Pedig a MET-nek évtizedek óta óriási volumenű az állami-feladat-átvállalása: éhezők és fázók segítése, hajléktalan-ellátás, gyógyítás, peremre-szorultak segítése, reménytelen helyzetben lévők iskoláztatása, gyermekeik számára bölcsődék-óvodák működtetése stb.  Ezért az áldásos tevékenységért a MET a NER-előtti években – a többi egyházhoz hasonlóan – évente milliárd forintos nagyságrendű állami támogatást kapott. Most azonban – immár több mint tíz éve – ugyanezt állami támogatás nélkül, viszont rengeteg önkéntes munkával és jóérzésű állampolgárok támogatásával végzi. Annak hírelése pedig csak szemfényvesztés egyes kormánypárti hírcsatornák (és Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes) részéről, hogy 2022-ben a MET visszakapta „egyház” címét. Hiszen úgy „kapta vissza”, hogy „bejegyzett” (tehát nem „bevett”!) egyház lett, amivel semmire sem megy, hiszen az ilyen  másodrendű egyházakkal sem köt az állam szerződést a szociális, oktatási, gyógyítási tevékenységekre; tehát nem is kapnak erre állami támogatást.

A Telex-nek – és így L.D.-nak is – igaza van tehát abban, hogy a MET valóban milliárdos járulék-befizetésekkel tartozik már az államnak. Nem teszik azonban hozzá – föltehetően azért, mert nem is tudják – hogy a MET egyáltalán nem saját hibájából nem tud eleget tenni adók, járulékok befizetésére vonatkozó kötelességének, hanem a jogtalan helyzetből következő pénzhiány  miatt. A Magyar Evangéliumi Testvérközösséget a 2011/12-es új egyházi törvény ürügyén jogtalanul fosztották meg hajdani „bevett” egyház rangjától. Erre vonatkozó kérelmeit jogtalanul utasították el. A kialakult helyzetet 2013-ban a magyar Alkotmánybíróság és 2014-ben az Emberi Jogok Európai Bírósága is törvénytelennek nyilvánította. A NER – vagyis lényegében Orbán – azonban máig nem hajlandó azt orvosolni. A teljes képnek tehát meghatározó részlete, hogy lényegében az állam tartozik évente nagyjából 2 milliárd forinttal a MET-nek, hiszen – bíróságok által is „igazoltan” – évek óta jogellenesen fosztja meg a neki járó támogatástól (költségtérítéstől).

L.D. ezek szerint nem tartotta meg a szabályt, hogy „a lehető legpontosabban igyekezzen” tájékoztatni az olvasóit. Sőt, fogalmazásmódjával – ld. fentebb – azt a téves látásmódot erősítette, hogy Iványi a hibás. Talán ebbéli meggyőződése – Iványit elmarasztaló értelmezése – van a hátterében annak, hogy a cikke vége felé még egyet „üt” Iványin. Ugyanis sajtóetikai alapelvét – amelyet cikkem elején idéztem, s melyet (továbbra is) alapvető fontosságúnak tartok – sajnos éppen Iványival szemben fogalmazza meg, mondván, hogy „Iványi Gábor baráti sajtóról beszélt, miközben a médiának nem az a dolga, hogy barátként…” (a teljes mondatot ld. ennek a cikknek az elején!).  Ugyanakkor L.D. ugyanazon cikkének az elején így idézi magát Iványit: „az úgynevezett baráti sajtóban…”. Remélem, nem kell különösebben magyarázni, hogy a „baráti” és az „úgynevezett baráti” nagy különbség; ég és föld. Ezt a hibát nem szabadott volna a Magyar Hangban elkövetni.

Az elnök-asszony közzétette (sandorpalota.hu) a COP28-on (Dubajban, az ENSZ 2023. évi klímaváltozási konferenciáján) elmondott beszédét. Elég ellentmondásosra sikerült. Nézzük a részleteket!

A honlapon közzétett szövegben szerepel egy 3-mondatos bevezető is: „Nem a túlnépesedés a probléma. A család nem az oka, hanem megoldása az éghajlati válságnak. A fiatalokat nem rettegésben kell tartani, hanem támogatni kell.” Valószínű, hogy ez az utólag odatett kivonata az előadásnak, bár szóhasználatában – és tartalmában – nem mindenhol egyezik a részletes kifejtéssel.

Kezdésként NK lényegében eldicsekedett azzal, hogy Magyarország milyen szép eredményeket ért el az 1990-es állapothoz képest. Valóban örvendetesek az adataink, bár itthon azért tudjuk, hogy sajnos döntően nem a fejlesztéseknek köszönhető a szén-dioxid kibocsátásunk csökkenése, hanem annak, hogy a rendszerváltáskor összeomlott a szocialista nehézipar. (Amely összeomlásnak pedig igen súlyos negatív hatásai is voltak, pl. a cigány-magyarok nagyarányú munkanélkülivé válása.) 

Az pedig sajnos csak féligazság, amit állít, hogy „Magyarország élen jár a zöld energia előállításában és tárolásában”. Ugyanis egyrészt a kormány egy értelmetlen rendelettel hosszú évekre lehetetlenné tette új szélerőművek létrehozását; másrészt a napelemek terén sincs minden rendben, mert hiába futott fel örvendetesen a napelemek támogatott telepítése, a kormány „elfeledkezett” az így termelt energia hálózatba való visszatáplálásának időben való előkészítéséről. 

Ezután így vezette be NK a legfontosabb mondandóját: „Egyetlen kérdésről szeretnék önöknek beszélni: a családról.” De azután kiderült, hogy amikor „családot” mond, lényegében „gyerekvállalásra” gondol. Részletes gazdasági és demográfiai adatokkal – a GDP és a termékenységi arányszám 1990 óta bekövetkezett változásaival – támasztotta alá az ismert tényt, hogy a „jóléti államokban” érvényesül a „nagyobb jólét, kevesebb gyermek” összefüggés, s ezért „drámai népességcsökkenésnek vagyunk szemtanúi”. És meg is fogalmazta hangsúlyos üzenetét: „Nem a túlnépesedés a probléma”. Különös mondat. Ugyanis a globális klímaváltozás sok oka között az egyik meghatározó elem kétségtelenül a túlnépesedés. Önmagában persze értelemszerűen igaz, hogy a túlnépesedés tényleg nem „a” probléma. De „az egyik döntő” probléma. 

 „A család nem oka, hanem megoldása az éghajlati válságnak.” – folytatja NK. Ez is különös mondat. A mondat első állítása (az, hogy „nem oka”) tulajdonképpen ok-talan, hiszen soha senki nem állította, hogy „a család” lenne az oka a klímaválságnak. A család, mint olyan? Mint együttélési forma? Rejtélyes állítás. De ha megértettük, hogy a „család” szó ebben a beszédben lényegében gyerekvállalást jelent, akkor visszajutunk az előző gondolathoz, miszerint a klímaválsággal kapcsolatban „nem a túlnépesedés a probléma”. Tudjuk, hogy nálunk éppenséggel a népesség-fogyás a probléma, de ettől még globális léptékben a túlnépesedés továbbra is feszítő gond. Márpedig Dubajban nem Magyarország külön problémája a kérdés, hanem a globális folyamat. 

A fenti mondat második fele – miszerint „a család a megoldása az éghajlati válságnak” – pedig végképp rejtvény. Ötletem sincs, hogy a család mint olyan – vagy a gyerekvállalás – hogyan lehetne „megoldása” az éghajlati válságnak. Az emberek életmódváltozása lenne a megoldás (pontosabban a megoldásnak egy fontos része) – de függetlenül attól, hogy az adott emberek családokban élnek, vagy magányosan, vagy akár kommunákban. 

Az előadás záró része a fiatalokról szólt, de ezen belül konkrétan továbbra is elsődlegesen a gyerekvállalásról: „Ne tántorítsuk el a fiatalokat a gyermekvállalástól! A bolygóért való felelősségérzet előfeltétele, hogy átérezzük az élet folytatásának felelősségét is.” „Kinek óvjuk meg a Földet, ha nem a gyermekeinknek?” Ezek szép gondolatok, de pl. a „ne tántorítsuk el” felhívás lényegében csak nálunk és a hasonló demográfiai helyzetben lévő, jóléti társadalmakban aktuálisak. A Földgolyó másik oldalán, a „szegény világban” – akiknek a képviselői szintén ott vannak Dubajban – nem a gyerek-hiány a probléma, hanem éppenséggel a „nem-akart” gyermekek világra jövetele. 

A záró-gondolat szintén nagyon szép, emberi: „Szüntessük meg a félelem kultúráját!” „A fiatalokat nem rettegésben kell tartani, hanem támogatni kell.” De a helyzet nem ilyen egyszerű. Nem szimpla elhatározás kérdése ez a „megszüntetés”. Nem „valakik” tartják rettegésben a fiatalokat tudatlanságból vagy rosszindulatból, hanem maga a fenyegető válsághelyzet – és főleg annak jelenleg is fokozódó romlása – váltja ki az emberekben a jövőtől való félelmet, a „klíma-frászt”, ami sajnos sok fiatal lányban valóban elvezet arra az elhatározásra, hogy „nem szülök gyereket erre a világra”. Tehát valóban dolgoznunk kell azon, hogy hogyan kellene józanul és okosan kezelni a válsághelyzetet, s az is kétségbe vonhatatlan, hogy a pánik és a tehetetlenségbe fulladó rettegés nem jó, mert csak nehezíti a megoldás keresését és megtalálását. Ugyanakkor a probléma megkerülése – s ezzel lényegében a súlytalanítása – talán még rosszabb. 

Amikor NK zárásként azt mondja, hogy „Hallgassunk Ferenc pápára, és mondjunk igent az életre!”, lényegében megint a gyerek-születésről beszél, hiszen a pápa abortusszal kapcsolatos álláspontjára utal. (Egyébként nagyon nagy kár, hogy országunk vezetői Ferenc pápa más útmutatásait – pl. a menedékkérőkre és meleg honfitársainkra vonatkozó véleményét – viszont határozottan elutasítják.) 

Összegezve: Novák Katalin beszéde fontos kérdésekről szól, a demográfiai változásokról, a jólét és a gyerekvállalás kapcsolatáról, a népességfogyásról stb. De koncepcionális tévedés, hogy ezt a beszédet a COP28-on mondta el. Mert a népességfogyás a fejlett országok problémája (s köztük a miénk is); globális szinten nem releváns gond. A Föld éghajlatváltozását illetően – akármit mond NK – továbbra is a túlnépesedés az egyik meghatározó ok. Ezért a 28. klíma-világkonferencián, ahol kikerülhetetlen lesz a szembesülés azzal, hogy továbbra is növekszik a valószínűsége egy ökológiai katasztrófának, nem a gyerekvállalásra való buzdításról és nem a jómódnak a vállalt gyerekek számára gyakorolt negatív hatásáról kellett volna beszélni.

("Rosszat, rossz helyen" címmel megjelent a Népszava 2023. dec. 14.-i számában)

Az elmúlt napokban honfitársaink milliói kaptak levelet Orbán Viktortól, aki azt kéri, hogy töltsük ki és küldjük be a mellékelt kérdőívet. Eddig még rendben is volna, hiszen nagyon fontos a demokratikus működés szempontjából, hogy egy miniszterelnök időnként némely fontos kérdésről ne csak a minisztereivel, hanem a széles lakossággal is konzultáljon.

És mégis van legalább két súlyos problémám. Az egyik, hogy OV „nemzeti konzultációnak” nevezi azt, ami nem az. Stiláris nagyzolás egy szimpla véleménykérést konzultációnak nevezni. Az az igazi  konzultáció, amikor pl. egy beteg kezelésének dolgában 3-4 orvos összedugja a fejét, s megosztják egymással, hogy ki-ki a maga szaktudása alapján mit gondol, mit javasol. De ebben az esetben ilyesminek nyoma sincs. Ez lényegében nem több, mint egy kérdőív. 

A másik, az előzőnél  is súlyosabb problémám, hogy kérdőívnek meg pocsék rossz. Sőt: több, mint rossz, merthogy csalárd, fondorlatos és hamis. Úgy csinál, mintha kérdezne, pedig lényegében befolyásol. Úgy tálalja a kérdést és annak felvezetését, hogy rögtön a szánkba is adja a várt(!) választ. Ugyanis a kérdésenként megadott két lehetséges válasz közül az egyik mindig föltűnően „helyes”,  a másik pedig ordítóan „hibás”. A kérdőív szerzője, szerkesztője – ill. az ők megbízója – álnokul úgy tesz, mintha valóban kíváncsi lenne a véleményünkre, pedig kizárólag arra játszik, hogy utólag világgá kürtölhesse, hogy lám, a magyarok 98%-a úgy gondolja, hogy… 

És van még egy harmadik, súlyos – bár nyilván szándékos – szakmai hiba is a kérdőívben. Az, hogy a két lehetséges válasz közül mindig a várt „helyes” válasz van első helyen. Ez súlyos szerkesztési hiba; egy igazi kérdőívnél megengedhetetlen! Meggyőződésem, hogy ha egy szakmához értő ember ilyen hibákkal terhelt kérdőívet kap, azt kapásból a papírgyűjtő kosárba dobja. 

Nézzünk egy-két példát erre a szakmailag – és emberileg, erkölcsileg is – elfogadhatatlan kérdezés-technikára! A konzultációs ív négy egységét véletlenszerűen kiválasztottam, s azokat átfogalmaztam és leegyszerűsítettem, hogy még inkább szembeötlő legyen, hogy mi benne a csalárdság. Szó szerint tehát ezek a kérdés-tálalások nem így szerepelnek a „nemzeti konzultáció” oldalain; tartalmuk lényegét tekintve azonban igen:

• Brüsszel döntést vár tőlünk, amely havonta 180 eFt-tal növelné a családok kiadásait.
• Brüsszel migránsgettókat akar létrehozni Magyarországon.
• Brüsszel nagy pénzeket juttat a terrortámadások híveinek.
• Brüsszel génmódosított gabonával árasztaná el Magyarországot.

S mindegyik mögött ugyanaz a kérdés: „Egyetért-e ezzel?”. Magán a konzultációs íven persze nem egyszerűen „Igen vagy Nem” válaszlehetőségek vannak, hanem mindig két mondat. De azok tartalmilag úgy vannak megfogalmazva, hogy még a „csekély-értelműek” számára is meggyőző legyen, hogy melyik az „Igen”, s melyik a „Nem”. Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen kérdés-föltevés és „tálalás” mellett sokan lennének, akik elgondolkoznak, tanakodnak, mérlegelnek, hogy melyiket is válasszák.

Eddig nem szóltam arról, hogy mi az én személyes álláspontom a fölvetett problémák tartalmát illetően. Ez azonban szándékos a részemről. A „nemzeti konzultáció” keretében tudatosan nem teszem közzé a tartalmi véleményemet a „rezsicsökkentésről”, a „migráns-problémáról” és a „génmódosításról”. (Más fórumokon igen!). Azért nem, mert nem kívánok szerepelni ebben a hazug komédiában.

Én tehát elhatároztam. hogy nem töltöm ki a kérdőívet. S tudom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Sokan vannak, akik – akár hasonló, akár más okból, mint én – szintén nem kívánják megválaszolva visszaküldeni a „konzultációt”. Mi tehát választhatunk: vagy a papírkosárba dobjuk, vagy odaadjuk azoknak akik – mint most az aHang és az Egységes Diákfront – összegyűjtik az „érintetlen” íveket, megszámolják azokat, majd ők is „világgá kürtölnek” valamit; de ebben az esetben azt, hogy hány emberről tudjuk dokumentálni, hogy nem hajlandók részt venni ebben a csalárd „konzultációs-játékban”.

Ha tehát valaki – bármilyen ok miatt – nem kívánja kitölteni a konzultációs kérdőívet, juttassa el nekem az ÜRES lapokat, s azokat én továbbítom a fentnevezett gyűjtőknek. Kinek-kinek a kreativitására bízom ennek az „eljuttatásnak” az idejét és módját. De megadok egy utolsó lehetőséget is: 2024. január 10.-én (szerdán), az ívek hivatalos beküldésének határnapján 16–18h az Átrium Színház előterében (Bp. Margit körút 55.) fogok kávézni, s szeretettel várom azokat, akiknek még addig nem sikerült megtalálniuk az „utat” hozzám.

A Népszava (2023.nov.10.) oldalain „Átrajzolták volna a térképet” címmel arról olvashatunk, hogy a Völner–Schadl féle megvesztegetési ügynek van egy tanulságos mellékszála, amely a címben megjelölt motorról szól. Annyi kiderül az újságból, hogy ez is nagyon zavaros és gyanús ügy, de a téma tudományos elemzésébe eddig nem ment bele senki. Nézzük tehát ennek a „vízüzemű motornak” a szakmai hátterét!

A „találmány”

K. Szabolcs (bútorasztalos) és N. Csaba (szerelő) – úgymond Nikola Tesla ötlete alapján – azon dolgoztak, hogy megfelelően átalakított belsőégésű motor „vízüzemű hidrogén égésével” működjön. Vagyis víz bontásával kapott hidrogén lenne a motor üzemanyaga.

Szóltak is egy régi barátjuknak, R. Róbertnek, hogy egy ilyen találmányon dolgoznak, s ő 185 millió forinttal támogatta is a kutatás-fejlesztést. Amikor R. Róbert kifogyott a pénzből, Schadl György (Magyar Bírósági Végrehajtói Kar, elnök) megvásárolta a megelőlegezett találmányt, s innentől ő adott havi félmillió forint fizetést K. Szabolcsnak. A továbbiak szervezeti háttereként pedig létrehozta az Aqua Energy Solution Zrt-t, s apportként belevitte a készülő motor terveit.

Pályázati pénzek

Schadl úgy gondolta, hogy az Aqua Energy Zrt. jó keret lehet komoly pályázati pénzek elnyeréséhez. Meg is kereste Völner Pált (Igazságügyi Minisztérium, államtitkár), s úgy tálalta neki a pályázathirdetésre vonatkozó javaslatát, hogy a készülő vízüzemű motor nagyon hasznos lehet a Völner-közeli bányavállalkozás, a lábatlani Calmit Hungária Kft. számára is. Völner vállalta is, hogy megkeresi Steiner Attilát (Innovációs és Technológiai Minisztérium, államtitkár), s a fülébe teszi a bogarat, hogy írjanak ki olyan energetikai pályázatot, amelyen a vízüzemű motor sikerrel indulhat.

Völner és Schadl rögtön neki is álltak körvonalazni a számukra optimális pályázatot. Azt is elkezdték  szervezni, hogy a két „feltaláló”, valamint az S. K. Béla (a Calmit Zrt. vezetője) által megbízott szakemberek állítsanak össze egy olyan szak-anyagot, mely végképp meggyőzi Steiner Attilát, hogy érdemes kiírni a pályázatot. Völnerék nagyjából 1 milliárd Ft pályázati pénzre számítottak. 

Nem mellékes körülmény, hogy S. K. Béla több alkalommal is jelezte a kétségeit, hogy egyáltalán működőképes lesz-e az a motor, Völner azonban – bár föltehetően ő is tisztában volt azzal, hogy humbug az egész – megnyugtatta, hogy ha majd már megnyerték a pályázatot, „senki nem fogja nézni, hogy valójában  volt-e reális esély a pályázatban megjelölt eredmény elérésére vagy nem”. 

Nagypályás játszma

Völner egyre nagyobb pályán játszott a „vízüzemű motorral”. Megkereste a motor ötletével Kovács Pált (Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, alelnök) és Süli Jánost (Paks bővítéséért felelős tárcanélküli minisztert) is. El is utaztak mindketten, hogy a helyszínen tanulmányozzák a szerkezetet, de érdekes módon nem egyformán értékelték ugyanazt a helyzetet. Kovács Pál szerint: „láttam a vízüzemű motorral hajtott járművet és külön magát a motort is, amely vízzel gyönyörűen működött, vízpárát pufogott ki”. Süli János szerint viszont: „nem láttuk pontosan, hogy hogyan történt a víz bontása és a hidrogén égése, de azt igen, hogy egy fekete kockába beáramlott a víz és kiáramlott a gőz. De láttunk már olyat, hogy egy ilyen kockát előzőleg feltöltöttek hidrogénnel.” Süli elvetette a paksi felhasználás gondolatát, mondván, hogy „ipari felhasználásra alkalmatlan”. 

Völner megkeresésére – no meg azért is, mert „Palkovics miniszter urat is nagyon érdekelte” a találmány, amely „ígéretesnek tűnik” – Steiner Attila is elment, hogy a Calmit Zrt. lábatlani bányájában a helyszínen tanulmányozza a motort. Érdekesen felemás Steiner Attila reakciója: utólag azt mondta, hogy „az látszott, hogy valami itt működik”, mégis ejtette az ügyet, de csak arra hivatkozva, hogy nem kapott részletes dokumentációt a motorról. 

Tanulság 1.

Természettudomány. A „vízüzemű motor” gondolata nem új; már évtizedekkel ezelőtt is felbukkant. Ami nem is csoda, hiszen a vízből valóban kivonható a hidrogén, s a hidrogén valóban az egyik legreménytelibb motor-hajtóanyag. 

Ámde a vízmolekulák bontásához energia kell. A legismertebb technika az, hogy egyenáramot vezetünk a vízbe, s akkor a bontó-készülék egyik oldalán hidrogén-buborékok fejlődnek, a másikon pedig oxigén-buborékok. Ha a fejlődő hidrogént külön gyűjtjük és tároljuk, annak elégetésével kiválóan meghajthatjuk a belső égésű motorokat. 

A vízbontás (víz → hidrogén + oxigén) és a hidrogén égése (hidrogén + oxigén → víz) két olyan kémiai folyamat, amelyek pontosan egymás tükörképei. Ezért a két reakció energia-változása is pont ugyanakkora. Csak különböző előjellel. A hidrogén gyűjtéséhez ugyanannyi energiát kell elhasználnunk, mint amennyit „kapunk” a hidrogén égésekor. [És akkor még nem beszéltünk arról a fizikai törvényről, hogy minden energiaátalakítás elkerülhetetlenül némi veszteséggel jár. Ha tehát a vízbontáshoz szükséges energiát (valahogy) közvetlenül motorhajtásra használnánk, jobban járnánk, mint ezzel a „körúttal”.] 

Röviden: aki azt gondolja, hogy ez a vízüzemű motor észszerű találmány, az gondolatban „feltalálta” az örökmozgót, s egyúttal érvénytelenítette az energia-megmaradás törvényét. De hát már évszázadok óta tudjuk – és már az általános iskolában is tanítjuk –, hogy örökmozgó nincs, elvileg sem készíthető. A vízüzemű motor tehát nem más, mint a tudatlanság és a kóros hiszékenység iskolapéldája. Hogy’ lehetséges az, hogy felelős pozícióban lévő emberek – jogászok, műszaki végzettségűek, horribile dictu: energetikai döntéshozók! – nem kiáltanak fel már az első mondat után, hogy „de hát ez lehetetlenség; e mögött nyilván csalás van!”. Hogy’ lehetséges, hogy miniszterek, államtitkárok, kormánytisztviselők hónapokig, sőt évekig „eljátszadoznak” egy ilyen abszurdummal, szélhámoskodással, értelmetlenséggel? 

Tanulság 2.

Tisztesség. Erkölcsi kérdés, hogy akik már gyanítják – vagy egyenesen tudják – hogy szemfényvesztés az egész, miért nem jelzik ezt. Miért nem mondja az „egyik miniszter a másiknak”, hogy félrevezetés áldozata? 

És még súlyosabb az az erkölcsi fertő, amelyben egy államtitkár tudatosan belemegy – és mást is belevisz – egy hazugságba, ha abból pályázati százmilliókra számíthat.

Mint magyar állampolgár, az alább kifejtett problémák és ellentmondások alapján kérem – sőt elvárom – Öntől mint felelős minisztertől, hogy minden fórumon érveljen és szavazzon a glifozát alkalmazási jogosultságának  mihamarabbi megszüntetésére. Legalábbis addig, amíg nincs konszenzus a glifozát emberi és állati egészségre ártalmatlan voltát illetően.

Első ellentmondás

1. A) Magyarország Alaptörvénye [XX. cikk (2)] alapvető fontosságúnak mondja, hogy hazánkban a mezőgazdaság „genetikailag módosított élőlényektől mentes” legyen.
2. B) A Glifozát használatának azonban értelemszerűen csakis génmódosított – azaz genetikai beavatkozással glifozát-rezisztenssé (Roundup Ready) tett – gazdasági növények (kukorica, szója, gyapot stb.) nagyüzemi termesztése esetében van értelme. Erre találták ki.

A)+B) → Magyarországnak tehát nem érdeke – sőt az Alaptörvény szemléletébe is ütközik – a glifozát európai használatának további engedélyezése.

Második ellentmondás

1. A) Magyarország Alaptörvénye [ cikk (1)] rögzíti, hogy „Magyarország elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.”
2. B) A glifozátról viszont évek óta folyik a vita, hogy mérgező-e vagy sem, s a vita még nem dőlt el. Ráadásul a fenntarthatóság gondolkodásmódjában alapelv az elővigyázatosság és óvatosság. Vagyis az, hogy „semmit se használjunk (vezessünk be) addig, amíg nem bizonyosodtunk meg annak ártalmatlan voltáról!”

A)+B) → A glifozát használati engedélyének meghosszabbítása tehát határozottan ellentmond az Alaptörvénynek, s szembe megy a fenntartható fejlődés alapelveivel is.

Tisztelettel

Dr. Victor András

1. Amióta csak léteznek Európában egyetemek, azok döntően egy állam, vagy egy város tulajdonában vannak. Ez évszázadok óta így van hazánkban is.
2. A kormány azonban törvényt hozott (2021. évi IX. törvény) a „Közfeladatot Ellátó Vagyonkezelő Alapítványok” létrehozásáról, melyeknek éppen egyetem-tulajdonlás a feladata. Azóta számos egyetem átesett az ú.n. „modellváltáson”, vagyis lényegében egy KEKVA kuratóriumának a tulajdonába kerültek. Lényegében tehát magántulajdonba.
3. Állami kézben van még pl. a BME, az ELTE és a Zeneakadémia
   1. Folyik az ELTE és a BME gazdasági ellehetetlenítése („megfojtása”). Ennek tanulságos példája, hogy az ELTE TTK egyik – vagy több? – oktatóját felszólították, hogy költözzön ki a tanszéki szobájából, mert azt kiadják bérlőknek.
   2. Folyik a Zeneakadémia új rektorának a megválasztása, s a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy – akár szabálytalanságok és személyre szóló rendeletalkotás útján is – olyan ember kerüljön rektori pozícióba, aki bízvást alá fogja írni, hogy a Zeneművészeti Egyetem is „kéri” a KEKVÁ-sítást.
4. Magánegyetemek is vannak a világon; ilyen pl. a Bécsbe üldözött CEU, s az USÁ-ban is van több is.
5. Ezek az egyetemek kettős vezetés alatt működnek, s alapvető követelmény a két vezető testület egymás kompetenciáit tiszteletben tartó együttműködése:
   1. A Szenátus – vagyis az egyetemi professzorok választott testülete –, amely az egyetem működésmódjának, valamint szakmai oktató- és kutatómunkájának irányításáért felelős.
   2. A Kuratórium feladata pedig az, hogy a maga anyagi lehetőségeivel és a gazdálkodás felügyeletével biztosítsa az egyetem működését.
      (Hasznos lehet, ha a kuratórium tagja – vagy az elnöke – szakmájából adódóan ért is az adott egyetem témaköréhez, ugyanakkor nem veheti át a szenátus döntési jogkörét.)
6. A mi KEKVÁ-s egyetemeinken jogszabályilag nem ez a helyzet, ott ugyanis meghatározott – kulcsfontosságú – működési és tartalmi kérdésekben is a kuratórium jogosult dönteni (s nem a szenátus!) Vagyis itt még egyes oktatási-kutatási kérdésekben is a kuratórium alá van rendelve a szenátus.
7. A modellváltott egyetemeket tulajdonló kuratóriumok elnökei miniszterek, államtitkárok, de legalábbis Fidesz-közeli potentátok lettek a kormány határozatlan idejű („holtomiglan-holtodiglan”) kinevezésével. (Ez az egyik oka annak, hogy az EU zárolta a támogatási pénzeket. A pénzek megkapása érdekben a kormány javított ugyan valamelyest a helyzeten, de ettől az még továbbra is elfogadhatatlan.)
   *******************
8. 2023 tavaszán Ádám Zoltán, a Corvinus Egyetem oktatója nem engedett vizsgázni egy hallgatót, mert nem teljesítette a vizsgaszabályzatban előírt feladatait.
9. A Corvinus kuratóriumának elnöke Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója. Ennek a hallgatónak az apja pedig a MOL egyik „nagyrészvényese”, aki megkereste az egyetem vezetőit, s elintézte, hogy találjanak valamilyen megoldást annak ellenére, hogy a gyermeke nem felelt meg a kritériumoknak.
10. Az egyik dékán le is vizsgáztatta ezt a hallgatót – külön teremben, külön neki készült kérdések alapján.
11. Ádám Zoltán etikai vizsgálatot kezdeményezett a rektor és a szabálytalanul vizsgáztató oktató ellen. A kinevezett vizsgáló bizottság érezhetően kínos helyzetben volt, több menetben is hozott ilyen-olyan döntéseket, végül azonban felmentette a rektort (aki egyébként közben lemondott) és a vizsgáztató dékánt is.
12. Ádám Zoltánt viszont a bizottság súlyosan elmarasztalta, mert úgymond „nem volt együttműködő, és különben is: cinikusan beszélt a rektorral”.
13. Ádám Zoltánt október 24.-én azonnali hatállyal kirúgták az egyetemről.