Olvasom, hogy védjegybejelentési kérelmet adott be a „Jó hír” kifejezésre a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda.

Nagyon remélem, hogy nem kapja meg a védettséget. Az „evangélium” (azaz görögül ευαγγέλιον, ejtsd: euangelion) szó szerint azt jelenti, hogy ’jó hír’. Ezek szerint Rogán jogdíj-bevételi céljai érdekében lefoglalná magának az Újszövetség első 4 könyvének (Máté, Márk, Lukács és János Evangéliuma) magyar címét?

No ne már! Ekkora ízléstelenség csak nem megy át – még Rogán érdekében sem – a szűrőn?!

Folyik a vita arról, hogy megszüntesse-e Európa az évi kétszeri óraátállítást, s ha igen, akkor melyik legyen a végleges. Az én álláspontom egyszerűen az, hogyha csak lehet, törekedjünk a minél természetesebb megoldásokra. Ez pedig a télit jelenti, hiszen az az eredeti. A nyári időszámítás lényegében önbecsapás, végső  soron valami előny érdekében kitalált hazugság. 

A „dél” szó a nyelvünkben kettős jelentésű. Egyrészt  jelenti az iránytű által mutatott négy fő égtáj közül az egyiket, másrészt jelenti a nappalnak azt a pillanatát, amikor a Nap „delel”, azaz egyrészt tőlünk éppen déli irányban látszik, másrészt látszólagos útján a legmagasabbra hág, vagyis ilyenkor legrövidebbek az árnyékok. S az sem véletlen, hogy amikor a nap kezdetét és végét kijelölték a csillagászok, éppen ezt a nappali pillanatot, és a neki megfelelő éjszakai tükörpontot (az éjfélt) jelölték meg sarokpontoknak, s nem a hajnali világossághoz vagy a Nap felkeléséhez kötötték a nap-kezdetet (miként sok más nép és kultúra). 

Az idő haladásában és annak számokkal való kifejezésében tehát kiemelt szerepű az a pillanat, amikor a Nap éppen delel (azaz útja legmagasabb pontján és éppen déli irányban látszik). Ez a pont és ez az irány pl. a templomok építésekor is fontos szempont volt, hiszen a templomokat úgy kellett tájolni, hogy pontosan keletre nézzenek, hiszen onnan jön a fény, a világosság. Ezt tudva érthető csak, hogy a tájékozottságot (amikor valaki tudja, hogy számára mi a jó hely és a mi a helyes irányok) vajon miért éppen az „orientált” szóval fejezzük ki, amely pedig szó szerint azt jelenti, hogy „keletelt”. [És ha az illető nem ilyen, akkor „dezorientáltnak” mondjuk.]

Ha tehát úgy döntenek az illetékesek (vagy a népszavazás), hogy a nyári legyen a végleges, az a fentiek értelmében lényegében kultúra-ellenes döntés lenne. 

Nem lehetetlen persze, hogy különböző praktikus szempontok alapján a nyári időszámítás tényleg kényelmesebb, kellemesebb, mint a téli (vagyis az eredeti, az „igazi”). Ezért nem egyszerű a döntés; mérlegelni kell. Sutba dobjuk-e egy szép kultúr-történeti, nyelv- és fogalom-történeti örökségünket a kényelmünk érdekében; vagy inkább őrizzük kulturális hagyományaikat?

 Én fentebb már voksoltam.

Előjáték: 2022-ben az EU befagyasztott 1,04 milliárd Magyarországnak szánt Euro-t, mert az Orbán-kormány bizonyos törvényei és rendeletei ütköztek – az EU-ba való belépésünkkel ránk nézve is kötelezővé vált – jogállamisági kritériumokkal. Konkrétan az volt a probléma ezekkel a jogszabályokkal, hogy elfogadhatatlanul nagy teret hagytak a korrupciós lehetőségeknek. Ez pedig keményen „zsebbe-vágó” kérdés, hiszen a korrupció végső soron a rendelkezésre álló pénzek igazságtalan és a lehetségesnél alacsonyabb hatékonyságú elosztása.

A jelzett problémák megoldására kormányunk kellő időt kapott; a határidő 2024 vége volt. Menet közben az EU több ízben is jelezte, hogy igyekezzünk, mert közeledik a határidő. Orbánék tehát végig tisztában kellett legyenek azzal, hogy ha nem végzik el határidőre a kifogásolt paragrafusok módosítását, a fenti összeg visszavonhatatlanul elvész Magyarország számára. Ez sajnos be is következett. Újév napján arra „ébredhettünk”, hogy O.V. és kormánya inkább veszni hagyta a milliárd Eurós összeget, mint hogy hozzányúljon a vitatott rendeletekhez.

Mi lehetett az oka annak, hogy Orbánék ilyen súlyos veszteség árán sem végezték el a szükséges változtatásokat azokon a rendeleteken, amelyeket annak-idején írásba foglaltak? Ebben egyrészt szerepe lehet egyszerűen O.V. személyiségének is, amelyen egyre jobban eluralkodik a hübrisz (görögül: ’gőg, önteltség, önhittség’), s nem viseli el, hogy az EU alapító okiratában lefektetett jogállamisági kritériumok őt bármiben is korlátozzák.

Másrészt – s talán ez a fontosabb szempont – nem véletlenül fogalmazták meg ezeket a kifogásolt jogszabályokat éppen úgy, hogy azok kiskapukat hagynak a korrupciónak. Ugyanis pontosan ez teszi lehetővé, hogy minél többen legyenek olyanok, akik a kiskapuk személyre-szabott nyitogatásával busás haszonra tesznek szert, „köszönetül” nyilván hívei lesznek az Orbán-rendszernek, tehát minden adandó alkalommal a Fideszre fognak szavazni.

De nem bagó-pénzről van szó! 1 milliárd Euro nagyjából 400 milliárd Ft. Ha ezt elosztjuk 10 millióval (bár már csak közelítőleg vagyunk annyian), azt kapjuk, hogy 40.000 Ft/fő a veszteségünk.

Kedves honfitársam! – legyél tehát tisztában azzal, hogy te és családod minden tagja 40eFt-ot veszített Orbánék miatt, nem is beszélve arról a további – talán még nagyobb – veszteségről, hogy mindez lényegében az országot tönkre-tevő korrupció további folytathatósága érdekében történt.

Sok elemzés megjelent az elmúlt hetekben Menczer Tamás Magyar Péterrel szembeni elfogadhatatlan viselkedéséről (Pécs, Szikla utcai Gyermekotthon, 2024. december 3.). Értelmezték már – ki-ki a saját tudománya nézőpontjából – nyelvészek, pszichológusok, politikusok. Van azonban ennek az attaknak egy biológiai hátterű aspektusa is, melyről még nem olvastam elemzést. Pedig ez legalább olyan tanulságos, mint a többi.

Menczer, miközben makacsul ismételgette „lenézésből fakadó, negatív, fenyegető tónusú” (ezekkel a szavakkal jellemezte Orbán Viktor – még a pécsi eset előtt – a magyar politikai stílus sajnálatos romlását) fél-mondatait, feltűnően közel hajolt Magyar Péter arcához. Arasznyi volt közöttük a (szaknyelven) „térköz”. Magyar nem-egyszer mondta is, hogy „büdös a szád”, s meg is próbálta távolabb tolni magától Menczert. Nem sok sikerrel.

Mit üzen ez a szokatlan közelség? Az etológia egyik területe a proxemika [proximus (latin) = ’legközelebbi, nagyon közeli’], amely azzal foglalkozik, hogy az emberek (és állatok) mikor milyen távolságra helyezkednek el a fajtársaiktól. [ld. E.T. Hall: Rejtett dimenziók c. könyvét!] A kommunikáció jellegétől függően ez a „térköz” nagyon széles határok között változhat. Az arasznyi arc-távolság – legalábbis az európai kultúrában – az ún. intim zónát (<25cm) jelenti. Ebben a zónában megnő a szerepe a biológiai kommunikációnak: szagok, testhő, tapintás. Akik nagyon szeretik egymást – pl. anya és gyermeke, vagy egy szerelmes-pár két tagja – gyakran kommunikálnak ilyen közeli testhelyzetben, . 

Menczer persze nyilván nem így viszonyul Magyar Péterhez, hanem éppen ellenkező előjellel. Az általa ismételgetett gúnyos, megalázó, lekicsinylő szavak, mondatok ellentétesek a (fenti értelemben  vett) „bizalmas távolsággal”. De hiszen éppen erről van szó! Ő ugyanis erőszakkal hatolt be, nyomakodott be Magyar Péter intim zónájába. Lényegében megsértette azt; és ezzel pont azt üzente, hogy „vedd tudomásul, hogy nem tartom tiszteletben az intim szférádat, és tudatosan megsértem az emberi méltóságodat!”. Nagyon fontos részlet azonban az, hogy Menczer ezt nem szavakkal közölte Magyar Péterrel, hanem „proxemikailag”. Nem magyarul, hanem ösztön-nyelven, animális, állati „nyelven”. Hiszen az intim zóna nemcsak pszichológiai kérdés. Életvédelmi, önvédelmi, biztonsági szerepe is van embereknél és állatoknál egyaránt. Ha pl. egy hím gorillához egy másik túl közel jön, az veszélyt jelenthet. Ilyenkor az agytörzs (találóan – bár nem szakszerűen – „hüllőagy”) aktivizálódik, önfenntartó biológiai ösztönök lépnek működésbe. Megemelkedik az adrenalin-szint, megfeszülnek az izmok. Meneküljek, vagy támadjak? Üssek vagy adjam meg magam? Az intim zónába való behatolás tehát mindenképpen erőszakot, agressziót jelent, de legalábbis nagy lépés arrafelé. 

Ez persze az ember esetében is így van, csak sokkal bonyolultabb módon, társadalmi elvárások által is szabályozva. Szinte vígjátékba illő helyzet, amikor valaki nem a személyes viszonynak és/vagy nem az adott kommunikációs helyzetnek megfelelő távolságban – hanem annál közelebb – áll attól, akivel beszélget, s ez a másikból önkéntelen hátrálást vált ki (akár tudatosodás nélkül is). Külső szemlélő számára komikus, ahogy két beszélgető fél apránként körüljár egy asztalt, mert az egyiket zavarja, hogy a másik szinte intim távolságban áll vele szemben, ezért kicsit hátrébb lép; az viszont kisvártatva picit előbbre lép, mert ő meg most érzi úgy, hogy beszélgető-társa túlságosan hivatalos, hideg, elzárkózó. 

Menczer Tamás tehát ezzel a test-beszéddel lényegében azt közölte, hogy „te semmi vagy, eltaposunk, mint egy férget; tűnj el a fenébe; és vigyázz, mert ezután már az ütés következik”. Analóg helyzet: egy kocsmában valaki a halálos ellenségével azt akarja közölni, hogy „takarodj innen, ha jót akarsz”. Ekkor ő is határozott mozdulatokkal egészen közel megy az illetőhöz, betör az intim (biztonsági) zónájába, s ezt közvetlenül az arcába vágja. Menczer Tamás tehát – aki nem mellesleg a Fidesz kommunikációs igazgatója – ebben a jelenetben kilépett a szavakkal kommunikáló kultúr-emberi létből, s átment a „hüllőagyi agresszió” színterére. 

Azt nem tudhatom, hogy ezt a regressziót spontán fölháborodása váltotta-e ki benne, vagy – „kommunikációs” vezetőként – nyelvészek és pszichológiai szakemberek segédletével tudatosan így tervezték. Minthogy azonban nyelvi és retorikai szempontból egyértelműen előre megkomponált volt a jelenet, joggal föltételezem, hogy ez az etológiai (proxemikai, pszichológiai, hüllőagyi) vonulat is tudatosan „ki volt találva”. S ha így van, az egyrészt ijesztő, hiszen ezzel a kormánypárt kommunikációs vezetője olyan helyzetet teremtett, amely szavak nélkül is éreztette a fizikai fenyegetés lehetőségét; azt üzente, hogy „vigyázz Kicsi, mert ezután már az ütés következhet”. Ugyanakkor rendkívül szomorú és szégyenletes is, hiszen ezek szerint a kormány szolgálatában álló szakemberek – a tudomány-etika szabályait felrúgva – gonosz célokhoz adták a tudásukat.

Tegyünk fel néhány tárgyilagos kérdést!

1) Miért zárták be kormányhivatalok Iványiék (a MET) iskoláit?
Mert katasztrofális anyagi helyzetbe kerültek, óriási adó-tartozásokat és adósságokat halmoztak fel, s gyakorlatilag fizetésképtelenné váltak.

2) Hogyan kerültek ebbe az anyagi helyzetbe?
Úgy, hogy már több mint egy évtizede állami támogatás nélkül végzik azokat a feladatokat, amelyeket a többi egyház akár évi milliárdos nagyságrendű állami dotációval végez. Például hajléktalanok és nyomorban élők segítése, gyermekeik számára óvodák és iskolák működtetése, karitatív betegápolás, templomok karbantartása, szociális szervezetek támogatása, menekültek pártfogolása.

3) Miért nem kapnak az államtól ugyanolyan támogatást, mint a többi egyház?
Mert jogilag nem minősülnek „igazi” (jogi szaknyelven „bevett”) egyháznak, márpedig a kormány csak azokkal köthet szerződést a fent felsorolt tevékenységek támogatására.

4) Miért nem igazi egyház a MET? Mi a csuda hiányzik hozzá?
Semmi más nem hiányzik, mint hogy a Parlament döntést hozzon arról, hogy a MET bevett egyház, már csak azért is, mert a MET már harminc éve minden ehhez szükséges kritériumnak megfelel.

5) Na de ha megfelel, akkor miért nem dönt erről a parlament?
No, éppen ez a nagy kérdés. A MET ugyanis többször is benyújtotta a kérvényét, s mindig igazolta, hogy a feltételeknek megfelel, a parlament azonban mindig elutasította, viszont soha sem közölték, hogy miért, milyen okból.

6) De hiszen ez jogtalanság!
Igen, az. Az Alkotmánybíróság is megállapította (sok évvel ezelőtt), hogy a kormány jogtalan helyzetet teremtett, szíveskedjék ezt orvosolni, de a kormány nem kíván ezzel foglalkozni. Szintén évekkel ezelőtt egy minisztériumi felterjesztés is született a parlament számára ebben az ügyben, de döntés azóta sem született, mert évek óta „elfelejtik” napirendre tűzni. Így tehát még fellebbezni sem lehet ellene, hiszen nincs döntés. Még az Emberi Jogok Európai Bírósága (amely nem az EU bírósága) is rögzítette, hogy a helyzet jogsértő. A kormány azonban nem lép.

7) Tudjuk-e, hogy mi lehet e mögött a „makacs jogsértés” mögött?
Nem tudjuk. Csak hipotézisek vannak. Például az – ahogy a Népszava szept. 26.-i számában olvasom – hogy ez talán valamiféle politikai bosszú. Lehet ez is, bár nem valószínű. Ugyan miért lenne politikai kérdés, hogy legyen-e egyel több bevett egyház Magyarországon?

8) És a „bosszú” jelleg is elvetendő?
Nem. Abban már van valami lényeges meglátás. Ugyanakkor minden bosszú személyes jellegű. Még ha tízezren követik is el, akkor is. Parlament és kormány uralására, törvénytelenségekbe való belevitelére, jogtalan helyzetek évtizeden keresztüli fenntartására azonban ma csak egyetlen ember képes: Orbán Viktor. Az tehát lehetséges föltételezés, hogy itt O.V. személyes bosszújáról van szó.

9) Na de éppen Iványi Gáborral szemben, aki „a légynek sem árt”!? Hogy lenne lehetséges ez?
A múltba kell néznünk. A rendszerváltás előtti években a fiatal, dinamikus, liberális Orbánnak Iványi Gábor volt a példaképe. Nem mint lelkész – hiszen Orbánt akkor még nemigen érdekelte a vallás –, hanem mint megvesztegethetetlen, tisztalelkű és elvhű ember. Ezért kérte föl első gyermeke megkeresztelésére. (Református létére egy metodistát!) Aztán mindketten bekerültek a parlamentbe képviselőként. Ott Orbán sajnos ízléstelen antiklerikális akciókat vezényelt le a Fidesz élén (ld. „Csuhások térdre!”), ugyanakkor második gyermeke keresztelésére ismét Iványit kérte föl.

2010 után – különösen a 2011-es egyházügyi törvény kapcsán – azonban alapvetően megváltozott Orbán Iványi-képe, ugyanis Orbán elkezdte építgetni saját egy-személy-központú (szinte személyi kultusz jellegű) birodalmát, míg Iványi maradt ugyanolyan elvhű, tiszta és kritikus szemléletű, mint volt. Csakhogy míg 1988-ban Iványi azokkal szemben volt elvhű és hajthatatlan, akiket Orbán is ellenségének tartott, 2011-ben már magát Orbánt kritizálja ugyanazzal a következetességgel.

10) Ez elégséges indok lenne arra, hogy nemcsak Iványit, hanem az egyházát is megfojtsák?
Indoknak nem elég, de magyarázatnak talán igen. Hiszen itt egy nagyon súlyos önértékelési, önazonossági problémáról van szó, a kognitív disszonanciáról.

11) Mi ez a „kognitív disszonancia”?
Magyarul ’értelmi össze-nem-illés’. Amikor egy ember önmagával kerül feloldhatatlan ellentmondásba, mert ma az ellenkezőjét gondolja annak, amit tegnap halálosan komolyan vett. Orbán máig nem tudta feldolgozni, hogy az az ember, akit sokáig példaképének tekintett, most keményen elmarasztalja őt. Ezt a fájdalmas frusztrációt muszáj valahogy feloldani. Nem lehet hosszan és zavartalanul elviselni azt az érzést, hogy „nem tudom igazán, hogy melyik is vagyok én igazából”. Az Iványiék elleni hajtóvadászat tehát lényegében Orbán torz megoldási kísérlete; próbálkozás arra, hogy tűnjön el a színtérről az az ember, váljon láthatatlanná, aki puszta létével is állandóan figyelmezteti őt hajdani – megtagadott – énjére.

(Megjelent a Népszava '24. okt. 5.-i számában)

Olvasom a Népszava mai (júl.27.) számát, de annyi gondolkodni-valót találtam már a címoldalon is, hogy estig nem jutottam azon túl. Az alábbiakban szemelgetek a hírekből. 

Minthogy tegnap indult az olimpia, érthetően ez kapja a legnagyobb hangsúlyt. De rögtön mellette van egy rövidke hír, miszerint Trump volt külügyminisztere megírta egy neves újságban, hogy ha a főnöke újra elnök lesz, hogyan tervezi megoldani az ukrajnai háborút. Erővel. Még több fegyvert adna Ukrajnának, s katonai erővel kényszerítené térdre Putyint. Nocsak! Amikor Orbán  – „béke-missziónak” nevezett – világra szóló szélhámoskodása jegyében Moszkvában „tárgyalt” (vagy mi a csudát csinált) Putyinnal, utána azzal büszkélkedett, hogy ő milyen fontos közvetítő szerepet játszik a béke érdekében. És amikor átrepült az óceánon, hogy Trumppal is „tárgyaljon” Floridában, onnan hazajőve meg cinkos mosollyal tudatta velünk, hogy „Trump megoldja; van elképzelése”. (Bár azt nem tudtuk meg, hogy mi az az elképzelés.) Most akkor miről is szól az a színdarab, amelyben Orbán szövegíró és önjelölt főszereplő egy személyben?

Egy másik rövid hír a KSH adatait idézi, miszerint idén júniusban 17%-kal kevesebb gyerek született hazánkban, mint tavaly júniusban. Ez nem elhanyagolható különbség, de persze jó lenne tudni, hogy más hónapok összehasonlításainak mik az eredményei. Mindenesetre látjuk, hogy a kormány hangzatos népesedéspolitikai intézkedései bizonytalan kimenetelűek, mivel a családok nem a „pillanatnyi” kedvezmények hatására vállalnak több gyermeket, hanem akkor, ha hosszú távú biztonságérzetük van, biztos a jövőképük. Az Orbán-kormány azonban sajnos több szempontból is jövő-bizonytalan helyzetbe lavírozta az országot. 

Egy következő hír Pakssal kapcsolatos. Társadalmi vitára bocsátottak egy rendelet-tervezetet, amely feljogosítaná az energiaügyi minisztert arra, hogy szükség esetén felmentse Paksot azon jogszabályban rögzített követelmény alól, hogy a folyóból kiszivattyúzott és oda visszaeresztett hűtővíz hatásaként a Duna vizének hőmérséklete – megadott mérési helyen – nem haladhatja meg a 30^oC-ot. Remélem, a vita nyomán arra a döntésre jutnak, hogy ezt a tervet törlik, bár – eddigi szomorú tapasztalataim alapján – nagy a valószínűsége annak, hogy végül elfogadják. S ha tényleg így történik, az újabb szomorú példája lesz annak, hogy a Fidesz-kormány (vagy személy szerint O.V.) sokadrangú kérdésnek tekinti a környezet- és természetvédelmet. Másként fogalmazva: a fenntarthatóság elveit sorozatosan alárendeli a gazdaság és a kényelmes élet szempontjainak. Nyilvánvaló, hogy nem hanyagolhatjuk el a gazdaság működőképességét, mert az napi életünk biztosítéka. Azonban súlyos szemléletmódbeli hiba a rövidtávú érdekek oltárán feláldozni – vagy akár csak veszélyeztetni – a jövőnket. Paks esetenkénti „takarékra” állítása a 30 fokos határ betartása érdekében nyilván okozhat itt-ott működési nehézségeket az adott időszakaszban. A hőmérsékleti határ átlépése viszont a Duna ökológiai egyensúlyát veszélyezteti; visszafordíthatatlan változásokat okozhat az élő rendszerben; olyan változásokat, amelyeknek nem láthatóak előre a következményei. Nagy hiba a Dunára csak hűtővízként tekinteni. Hiszen élő rendszer, amelynek ezernyi fontos szerepe van az életünkben. Nem kellene már szaporítani azokat a helyzeteket, amelyekben a rövidtávú technikai érdekek felülírják a bioszféra hosszútávú szempontjait. 

A következő hír (még mindig a címoldalról): rebesgetik, hogy az ország vezetői azon gondolkoznak, hogy módosítanák az országgyűlési választások szabályait. (Jajj! Már megint.) Egyéni választói körzeteket jelölnének ki határon túli magyarlakta területeken. A Fidesz egyelőre tagadja ezt, ugyanakkor lenne alapja, ha mégiscsak terv lenne. „Pártunk és kormányunk” ugyanis – érthetően – készül a 2026-os országgyűlési választásokra. S minthogy az idei Európai Parlamenti választás nagyon nem úgy sikerült, ahogyan Orbán elképzelte, nyilván lépéseket tervez annak érdekében, hogy két év múlva nehogy megint felemás sikerrel záruljon a választás. Ismerve őt, számára elfogadhatatlan lenne már az is, ha a Fidesz nyerne ugyan, de nem lenne többsége, ezért kénytelen lenne (a csak látszatra önálló KDNP-n túl) egy másként gondolkozó, önálló akarattal rendelkező párttal szövetségre lépni. Mert akkor folyton egyeztetnie kellene, sőt esetenként még visszavonulót is fújhatna. Az egyeztetés mint olyan tökéletesen idegen a számára. Többszöri miniszterelnökségének egyik legállandóbb jellemzője, hogy kerüli, kiiktatja a megbeszélést, egyeztetést. Dönt és kijelent. S mivel a határon-túli magyarok körében messze magasabb a Fidesz támogatottsága, mint itthon, jó „befektetésnek” ígérkezik erdélyi, felvidéki stb. választókörzetek létesítése – még akkor is, ha nemzetközi, hazai és EU-s feszültségekhez is vezet. 

És még egy téma a címoldalról: Folyik a pénzgyűjtés, gyűlnek a milliók a MET (Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, vagyis az Iványi Gábor vezette egyház) számára. Több mint 10 éve folyik az a harc, amelyben a kormány –  a „fideszesített” parlament, az Orbán-hű ügyészség, a NAV stb. bevonásával – mindent elkövet a MET ellehetetlenítése érdekében. Erről ezen a blogon már többször és részletesebben is írtam (aki kíváncsi a részletekre, oda-lapozhat), ezért itt és most csak összefoglalom a lényeget. Az egész „háború” mögött Orbán Viktor áll. Valamikor – még a rendszerváltás előtti és alatti években – igen nagyra tartotta Iványi Gábort elvi tisztaságáért és bátor szókimondásáért. Ezért kérte fel két gyermekének keresztelésére. A második keresztelés már abban a parlamenti korszakban volt, amikor a Fidesz O.V. vezetésével „csuhások, térdre!” (és más hasonló) rigmusokkal gúnyolták a vallásosságukat nyíltan vállaló képviselő-társaikat. Iványiban tehát Orbán nyilván nem a lelkészt szerette, hanem az elveiért a végsőkig ragaszkodó, tiszta embert.

Ez 2010-ig így is maradt. 2011-től azonban megváltozott a helyzet. Iványi azonban nem. Ő ugyanolyan tiszta-erkölcsű kritikus maradt, mint volt, csakhogy most nem a Kádár-rendszert, hanem az Orbán-kormány rendelkezéseit kritizálta ugyanazzal az elvi tisztasággal. Orbán így feloldhatatlan helyzetbe került, hiszen az az ember, akit hajdan nagyon nagyra tartott, most őt marasztalja el. Ezt a helyzetet hívják szaknyelven kognitív disszonanciának. Orbán pedig ebből a helyzetből azt látja kiútnak, hogy megpróbálja Iványit és az ő egyházát „eltüntetni”. Ne legyenek szem előtt! Ne legyenek! Annak idején még az Alkotmánybíróság, majd az Európai Bíróság is kimondta, hogy jogellenesen nem adta meg a MET-nek a Parlament a bevett egyház rangját, hiszen minden kritériumnak bőven megfeleltek.  Ezt a jogellenes helyzetet a kormány azóta sem szüntette meg, sőt minden erre irányuló kísérletnek ellenállt. 

Ennek pedig az a következménye, hogy – mivel hivatalosan a MET nem minősül olyan egyháznak, mint mondjuk a katolikusok – nem kapják azokat az állami pénzeket, amelyeket a többi egyház kap szociális tevékenységéhez. Iványiék tehát évek óta pénzbeli támogatás nélkül végzik azt a hajléktalan-gondozó, szegényeknek ételt adó, betegápoló, utcán élő gyerekeknek óvodai ellátást nyújtó, áldozatos tevékenységüket, amely tevékenységeket a többi egyház milliárdos nagyságrendű állami támogatással végez. Ez a héttere annak, hogy a MET nem tudja befizetni némely jogszabályilag rögzített kötelezettségét. Törvénytelen helyzete miatt kényszerül törvénytelenül viselkedni. Jogilag vert helyzetben van, mert most valóban nem tart be rendelkezéseket, valóban tartozik az „államnak”. Ugyanakkor igazából az „állam” tartozik a MET-nek, mert ha a kormány rendezte volna azt a törvénytelen helyzetet, amelyet ő maga teremtett – vagyis a MET ugyanolyan egyházi pozícióban lenne, mint több tucatnyi társa –, akkor nem került volna olyan pénzügyi helyzetbe, hogy nincs miből befizetnie a különböző adókat. 

Az adó-tartozásokra hivatkozva a kormány most inkasszóval lenullázta (sőt negatívba fordította) a MET bankszámláit. A templomot, egyetemet, iskolákat, karitatív szervezeteket működtető MET fizetésképtelenné vált. Ezért most (és már nem is először!) civilek – Iványi egyházi hívei és sokezernyi emberi híve – próbálják összegyűjteni azt a pénzt, amely esetleg megmenti a MET-et a teljes széteséstől. Drukkoljunk, hogy sikerüljön! 

A legkülönösebb és talán legfájóbb ebben a történetben az, hogy a Katolikus és a Református egyház évek óta hallgat, némaságával asszisztál ahhoz, hogy keresztény testvérüket Orbánék fojtogatják.

Közeledvén a választás napjához, szorgos kormánybarát kezek ma elárasztották a postaládámat hazug – tehát tisztességtelen – szórólapokkal. Az egyik (szép színes) lap dr. Kiss Lászlót, Óbuda jelenlegi polgármesterét igyekszik  lejáratni. Azt állítja, hogy üres az a könyv, amely felsorolja, amit „Laci (sic!) az elmúlt öt évben Óbudáért tett”. Bezzeg Bús Balázs idején...! – folytatja a szórólap a gondolatot. Azt a vádat – hogy Kiss semmit sem tett Óbudáért, legföljebb befejezte azt, amit Bús Balázs elkezdett – már eddig is hallottam, nem is egyszer. Én viszont fel tudok sorolni néhány pozitívumot, ami „Laci” idején történt, s van köztük több, számomra  – és a fenntarthatóság szempontjából is – fontos „zöld” eredmény is. Amely szempont (mármint a környezeti érzékenység) Bús Balázsra nem volt jellemző. Nem mondhatom el róla, hogy egyértelműen védte volna például a Római part természetközeli állapotát. Inkább vele kellett küzdenie civileknek, akik – s köztük én is – tiltakoztak az ellen, hogy szinte közvetlenül a folyó partjára építsenek mobilgátat, mert az gyakorlatilag a jelenlegi természetközeliség halála lett volna .

Nézzünk mutatóba néhány szép eredményt, amely Kiss idején valósult meg! Pl. a Vörösvári úti rendelő felújítása, a Római-part megvédése a beépítéstől, ugyanott természetes szabadstrand létesítése és működtetése, a Mocsáros-dűlő revitalizációjának előkészítése, Pünkösdfürdőn a (már nemzetközi hírű) játszótér és park kialakítása, a közösségi költségvetés rendszeressé tétele, a Hajógyári sziget (beépítés-célú) körbe-gátazásának leállítása, számos méhlegelő létesítése stb.

Fogalmam sincs, hogy van-e köztük olyan – s ha van, hány – amelyiket esetleg valóban Bús kezdett el. Azonban ha Kiss befejezi (azaz megvalósítja) azt, amit Bús elkezdett, az szerintem nem gyengíti, hanem éppenséggel emeli Kiss érdemét. Gondoljuk csak meg, hogy milyen óriási anyagi és erkölcsi veszteségeket okoz hazánknak az a szörnyű „hagyomány”, hogy egy-egy politikai váltás után az új főnök automatikusan, utálkozva a papírkosárba dobja elődje terveit és elbontatja a félkész eredményeket.

A Római-parttal kapcsolatos egy friss hír is, amelynek az a lényege, hogy az Óbudai Egyetem az új kampuszát a Római parton, a strand melletti kis-erdő (vagyis a néhai kemping) területére akarja építeni, s az előkészítő munkálatokat („takarítás” fedő-néven) már el is kezdték. Ha ez a felháborító terv megvalósul, az súlyos természetrombolással fog járni. Ugyanis a már régóta nem használt terület többszörösen védett vagy védelemre érdemes. A méltóságteljes „ős-fák” miatt, a gyaníthatóan a lábunk alatt, a mélyben lévő római kori (vagy még régebbi) leletek miatt, s nem utolsó sorban az ottani vízforrás-bázis miatt (amely egyébként a szomszédos strand számára is létfontosságú). Gyanítható, hogy többszörösen is törvénybe ütközik ez az építési terv.

És járulékos információként még sajnos hozzá kell tennem, hogy ehhez a durva természetrombolással járó tervhez is van köze Bús Balázsnak. Távolról sem azt gondolom, hogy – mondjuk – ő lett volna az ötlet kitalálója. Az viszont tény, hogy ő az Óbudai Egyetem alapítványi kuratóriumának felügyelő bizottsági tagja. Tehát valami köze mégiscsak hivatalból van ahhoz, hogy az Óbudai Egyetem a törvényeknek megfelelően végzi-e a munkáját.

Minthogy egyetemi oktatóként közel 30 esztendeig leendő tanárok képzésével foglalkoztam, érthetően felkaptam a fejem, mikor közzétették, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen pedagógusképzés is lesz. Meg is lepődtem, hiszen ez nem illett a NKE-ről eddig kialakult képembe. Nem csoda, hiszen eddig ilyen képzései voltak: államtudomány, hadtudomány, rendészettudomány, katasztrófavédelem. És ezek közé bizony nem igazán illik a tanárképzés. [Egyébként víztudományi képzése is van az NKE-n, ami onnan nézve rejtély, hogy akkor már miért nincs földtudományi és levegőtudományi képzése is. Ki tudja?] 

Ha azonban abból indulok ki, hogy a „közszolgálat” végső soron bármely „az állam – vagy valamely állami jellegű intézmény – alkalmazásában végzett munka” – tehát nem jelent feltétlenül „rendészeti” (katonai, rendőri, belügyi) tevékenységet –, akkor ebbe az értelmezésébe bőven belefér a tanári munka is, hiszen egyrészt a tankerületi központok – vagyis a pedagógusok munkáltatói – állami jellegű intézmények, másrészt a „szolgálat” tulajdonképpen pozitív értelmű szó; a tanár is szolgálja a nemzetet, ahogy a pap is a gyülekezetet, a mentőorvos a beteget stb. 

Vagyis – gondoltam magamban – miért ne lehetne tanárképzés a NKE-n is? Ahogy azonban elkezdtem ismerkedni ennek az ott indítandó pedagógusképzésnek a jogi kereteivel, egyre csak nőtt bennem az elképedés és a felháborodás. Miért?  

Már önmagában az is elképesztő, hogy a vonatkozó jogszabályok értelmében a többi magyarországi egyetem „minőség-biztosításáért” felelős Magyar Akkreditációs Bizottság a NKE-re nézve nem illetékes. Ötvennél több egyetemre és főiskolára nézve illetékes, de az NKE-re nézve nem. Ők kivételezettek. Azt – és olyan színvonalon – csinálnak, amit akarnak, úgyis megkapják a kivételes mértékű állami finanszírozást.  

Nézzük az NKE-t létesítő törvénynek (2011. évi CXXXII. tv) konkrétan „a tanárképzésre vonatkozó különös szabályait” (VII/A fejezet)! Itt azt olvasom, hogy az NKE a felsőoktatási törvényben (2011. évi CCIV. tv) rögzített „tanításra fordított időre” vonatkozó, illetve a „tanárképzés szervezésére vonatkozó szabályaitól eltérő szabályokat határozhat meg”. Továbbá: „az egyes tanárszakok képzési és kimeneti követelményeiről szóló miniszteri rendeletben és a tanárképzés rendszeréről, a szakosodás rendjéről és a tanárszakok jegyzékéről szóló kormányrendeletben foglaltaktól eltérő szabályokat határozhat meg”.

Ezek a paragrafusok gyakorlatilag azt jelentik, hogy az NKE a tanárképzés formai és tartalmi kérdéseit illetően is „törvényen kívüli”; rájuk nem vonatkoznak a többi pedagógusképző intézmény számára kötelező törvényi előírások. Saját maguk meghatározhatják, hogy miben és mennyire térnek el a többiek számára kötelező törvényi előírásoktól. Elképesztő!! Vagy a NER-ben nem az?

Lesz tehát egy olyan pedagógusképző intézményünk – a kormányzati tervek szerint 2025 szeptemberében indul –, amely minden szempontból kivételezett elbánásban részesül. Ő a „libling”, a kedvenc. A többiek a megtűrtek.

És itt még nincs is vége a történetnek. Az NKE nemcsak egyszerűen tanárokat fog képezni, hanem egyúttal az egész magyarországi tanárképzés és tanártovábbképzés szakmai-módszertani kialakításáért felelős központja is lesz. Amely irányító központ pedig – a hírek szerint – már ez év szeptemberére feláll; a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének vezetésével gőzerővel folyik az előkészítése.

Ez pedig – véleményem szerint – nagyon nagy baj. Azért baj, mert az MCC Tanuláskutató Intézete – Setényi János igazgató vezetésével – teljes mellszélességgel elkötelezett az oktatási kormányzat azon koncepciója mellett, hogy „vissza a hagyományos, konzervatív, poroszos iskolához”. Amely látásmód szerint a modern pedagógia által világszerte szorgalmazott kompetencia-fejlesztés zsákutca, a „semmit-sem-tudás pedagógiája”. Az MCC koncepciója ellenkező irányba mutat, mint amerre a korszerű iskolarendszert kialakító országok mennek. Setényiék a „múlt” értékei felé néznek, s szem elől tévesztik a „jövőre” való felkészítést.

(Megjelent a Népszava 2024. máj. 29.-i számában "Közszolgálati körmös" címmel.)

Sok internetes oldal – és nyomában számos nyomtatott újság – foglalkozik mostanában a Renewable Iron Fuel (azaz Megújuló Vas Üzemanyag) technológiával. A Szép Szó április 27.-i számában is megjelent erről a témáról egy cikk.

Ilyen „reklám”-szövegeket olvasok a neten: „A vas lehet a jövő CO₂-mentes, biztonságos, raktározható, szállítható ipari üzemanyaga”. Ebben vannak rész-igazságok: a vas égésekor valóban nem keletkezik szén-dioxid, s közben valóban sok energia szabadul fel, s a vas valóban biztonságosan tárolható. Nagy előnyként hangsúlyozzák még ezek az írások azt is, hogy a vas gyakori eleme a földkéregnek, tehát nem járunk vele úgy, mint pl. az akkumulátorokhoz szükséges lítiummal, amelyből hamar „kifogyhatunk”, tehát reális veszély, hogy hovatovább nem találunk már több felhasználható lítiumot a Földön. 

Járjuk körül a kérdéseket! 

1) Valóban lehet energiaforrás az elemi vas?

Igen, lehet, hiszen az égése – mint általában az égések – energiafelszabadító (exoterm) reakció. Ebben az értelemben ugyanúgy hasznosul, mint a fa, a földgáz vagy a benzin (és a többi kőolaj-származék); a vas elégetésekor is hő szabadul fel, amit közvetlenül melegítésre is hasznosíthatunk, de úgy is, hogy a keletkező hővel pl. vizet forralunk, s a keletkező gőzzel valamit meghajtunk. Ezen az elven működtek a régi „gőzösök” mozdonyai, ahol dugattyús motort hajtott a gőz (aztán kiment a levegőbe); s így működnek a hőerőművekben a korszerűbb turbinák is, ahol a gőz forgató erejével áramot termelnek. 

A fa és a benzin égéséhez képest bonyolítja a helyzetet, hogy a vas csak úgy égethető el, ha nagyon finom porrá őrölték. Egy közönséges vasdarab nem gyújtható meg. A vaspor azonban – ha lángba szórják – szikrázva elég. A vaspor éghetőségét egyébként mindenki ismeri – a nélkül, hogy tudná, hogy erről van szó – aki látott már karácsonyi csillagszórót. A csillagszóró égő anyagában égést segítő adalékanyagok mellett parányi vas-szemcsék is vannak; azok produkálják égéskor a „csillagokat”. Amikor vasat köszörülnek, vagy flex-szel vastárgyat vágnak, akkor is azt látjuk, hogy a kirepülő, izzó vasszemcsék szikrázva elégnek a levegőn. 

Elvileg bármely elemi fém – például az alumínium – pora is alkalmas lenne ugyanígy energiatermelésre. S ráadásul abból még a vasnál is több van a földkéregben. 

2) Sok energia szabadul-e fel a vas elégetésekor?

Viszonylag sok, de legyünk óvatosak az ezzel kapcsolatos adatok értelmezésével. Az az összehasonlítás, hogy a vas energiasűrűsége 11,3 kWh/dm³, a benziné pedig csak 8,76 kWh/dm³, a hozzá-nem-értők számára lehet félrevezető is lehet, ugyanis 1 dm³ vas közel 8kg; míg 1 dm³ benzin kevesebb mint 1 kg. Ha tehát nem térfogathoz, hanem tömeghez viszonyítva adnánk meg az energiasűrűséget, akkor messze a benzin bizonyulna jobbnak. 

3) Vasból tényleg sok van a Földön?

Igen. A különböző kémiai elemek előfordulását a földkéregben elég pontosan ismerjük. A földkéreg 4,8% vasat tartalmaz, s ezzel egyértelműen a gyakori elemek közé tartozik. (Összehasonlításul: a lítium előfordulása mindössze 0,004 %.) 

De ehhez hozzá kell tennünk, hogy elemi (fémes) vas gyakorlatilag nincs a földkéregben. (A meteoritok egy része tartalmaz ugyan elemi vasat, de ez inkább csak érdekesség, mintsem ipari felhasználásra alkalmas mennyiség. És valószínűleg a Föld magjában is van elemi vas, de ez még csak elméleti föltételezés.) Tehát az a 4,8% mind vas-vegyület. Nem elemi, fémes vas. Nem az a vas, aminek az elégetéséről szól ez a reklámozott „Vas Üzemanyag” technológia. Az a vaspor, amelyet egy ilyen „vas-erőműbe” bele szórnak, csakis vas-vegyületek (vasérc) redukálásával állítható elő. Azzal a kémiai folyamattal, amely a vasgyárak óriási kohóiban történik. Ott szén felhasználásával alakítják a vas-oxidot (Fe₂O₃) elemi vassá (Fe). 

4) Valóban nem szennyezi a levegőt egy ilyen vas-erőmű?

CO₂-dal valóban nem. Az üvegházhatás fokozódásához tehát valóban nem járul hozzá. És az égéskor keletkező vas-oxidok sem mérgezőek. Viszont finom por formájában nyilván kikerülhetnek a levegőbe. S minthogy ma már a légkör por-szennyezettsége az egyik legsúlyosabb egészségügyi probléma, ez nem elhanyagolható tényező.

5) Hogy állunk az energiával?

A vas-erőműbe beszórt vaspor előállítása ott kezdődik, hogy vasércet kell bányászni. Ez sok energiát igényel. Az ércből vagy a fent-említett vaskohókban vagy elektromos úton elemi fémes vasat kell készíteni, amely szintén energiafaló folyamat. A vas-darabokat finom porrá kell őrölni, mert másképp nem ég; nyilván ez is igényel energiát. Ez tehát eddig csupa energia-befektetés (elhasználás). 

Amikor elégetjük a vasport, kétségtelenül sok energia szabadul fel (ld. a 2. pontot!). A keletkező vas-oxidot azonban vissza kell alakítani elemi vassá, hogy újra használhassuk energiatermelésre. De hogyan? 

Az „Iron Fuel” honlapok, írások laza eleganciával válaszolják meg ezt a kérdést. Az pl. félrevezető  állítás, hogy „megtisztítva újrahasznosítható”, hiszen nem tisztítani kell, hanem kémiailag átalakítani. Az már jobb, hogy „Az égéstermék – a rozsda – megújuló energia segítségével visszaalakítható vassá”. Bár megjegyzem: az tulajdonképpen csúsztatás, hogy a helyett, hogy „energia befektetésével alakítható vissza”, a megújuló energiákra utal. [A pontosság kedvéért az is ide kívánkozik, hogy a vas égésekor keletkező vas-oxid nem rozsda. A rozsda a vas nedves levegőn való oxidálódásakor képződik. De hát a vonatkozó angol nyelvű honlapok is a „rust” ('rozsda') szót használják.] 

Korrekt választ is találtam a neten: „elektromos árammal, vagy hidrogénnel visszaalakítható vassá”. A lényeg az, hogy a vaspor elégetésekor keletkező vas-oxid visszaalakításához mindenképpen energia kell. És a természet törvényei értelmében mindig több energia kell a vissza-alakításhoz, mint amennyit az elégetéskor hasznosítottunk. 

Mitől „megújuló” ez a vas-erőmű  technológia?

A körfolyamat a következő (ha a vas-erőművet áram termelésre használják):

1) A vaspor – akárhogyan állították is elő – potenciális energiaforrás; sok energiát tárol magában, amely égetéssel felszabadítható.

2) Az elégetéskor hasznosítható hőenergiát kapunk. Például vizet tudunk vele forralni, melynek gőze forgatja a turbina lapátjait – vagyis mozgási energiává alakul –, amit pedig a generátor árammá – elektromos energiává – alakít.

3) Elektromos energiával – egy kémiai reakció révén – visszaalakítjuk a keletkezett vas-oxidot elemi vassá, majd azt – föltehetően szintén árammal működő géppel – porrá őröljük.

1’) Az így kapott vaspor – akárhogyan állítottuk is elő – potenciális energiaforrás, őrzi magában az áram formájában bele fektetett energiát, amely… – [és kezdődik a kör elölről]

Azt azonban ne felejtsük el, hogy ami energiát el kell használunk a vas-oxid visszaalakításához és a vasdarabok porrá őrléséhez (ld. 3. pont!), az nagyjából kétszer annyi, mint amennyit a vaspor elégetésekor hasznosítani tudunk.

A vas semmiképpen sem nevezhető „megújuló energiaforrásnak” (Renewable). Ez a megnevezés itt egyértelműen „greenwashing” (zöldre festés), önmagát hamisan környezetbarátnak mutatás. A megújuló energiaforrások mind planetáris jellegűek: a Földgolyó belső hője (geotermikus energia) és a Hold okozta ár-apály mozgások (gravitációs energia) mellett a legismertebb a Napból érkező sugárzások energiája. (A szél- és víz-energia, valamint a biomassza szekunder nap-energia!) Abszolút értelemben nem is létezik megújuló energiaforrás, hiszen a Nap saját energiatartalma is folyamatosan csökken a kisugárzásai révén. Csak emberi léptékben tekinthetjük olybá, mintha „örökké” tartana. Mert más méret- és idő-dimenzióban létezünk, mint a planéták.

Ennek a Vas Üzemanyag technológiának minden „munkavégző” szakasza után kell legyen egy tetemes energiabefektetést igénylő „helyreállítási” szakasza. Vagyis semmi köze a megújuló energiákhoz!

* * *

Kétségtelenül előnye a vasnak mint üzemanyagnak, hogy nagy az energiasűrűsége, vagyis könnyen tárolható anyagból sok energia szabadítható fel. De csak ennyi! Kikerülhetetlen hátránya viszont, hogy olyan körfolyamat, amely többszörös energia-átalakulást tartalmaz, márpedig minden energia-átalakulás veszteséggel jár. Energetikailag hatékonyabb lenne, ha a vas-oxid vas-porrá való visszaalakításához szükséges energiát inkább közvetlenül arra a célra használnánk fel, amelynek érdekében a vasport elégetjük. És ráadásul akkor nem kellene újabb vasbányákat nyitnunk.

Az a gyanúm tehát, hogy ennek az egész Renewable Iron Fuel programnak nem a fenntarthatósághoz való közeledés, nem a Föld védelme a célja. Valami más célja van.

Egy „zöld” civil szervezet pályázatot adott be az agrár tárcához. Profiljának megfelelően fenntarthatóságra nevelési, szemléletformáló programokra kért pénzt. De elutasították, mondván, hogy a felsorolt programok nem illeszkednek a meghirdetett témakörhöz. Ez idáig még akár rendben is lehetne. De az már több mint meghökkentő, ahogyan megindokolták a döntést. Tájékoztatásul ugyanis elmagyarázták, hogy jelenleg Magyarországon környezeti ügyekben mi hova tartozik: „A fenntarthatóság és a körforgásos gazdaság az Energiaügyi Minisztérium hatásköre; a vízgazdálkodás és a víz mint környezeti elem a Belügyminisztériumé; a fenntartható mezőgazdaság és élelmezés pedig az Agrárminisztérium területe.”

Kedves Olvasóim! Értitek ezt? Mert én nem! És ha valaki speciel fenntartható vízgazdálkodással vagy körforgásos mezőgazdasággal foglalkozik, melyik tárcához pályázzon? És vajon ennek a fenntarthatóságra nevelő szervezetnek – amely értelemszerűen komplexen, a maga összetettségében vizsgálja a világot hova kellett volna pályáznia? A fenntarthatóság látásmódjában nem választható szét egymástól a gazdaság és a talaj és a víz!

Az meg különösen „aranyos” apróság, hogy vajon a víz mint témakör miért a Belügyminisztériumhoz tartozik. Miért éppen oda? És akkor a talaj és a levegő, a hegyek és az élővilág miért nem?

Valamikor volt környezetvédelmi minisztérium. Találkoztam jó és rossz környezetvédelmi miniszterrel egyaránt. De maga a puszta tény a fontos, hogy volt egy tárca, amelyik legalább megpróbálta áttekinteni és kezelni a környezetügyet a maga komplexitásában, bonyolultságában. Most ugyanis Magyarországon nincs a környezetügynek gazdája. Egyik-másik mozaik-kockájának vannak felelősei. S a kétségtelenül bonyolult, sok-szempontú rendszer összehangolására való törekvés helyett elképesztő, kusza szétdaraboltság van. Zűrzavar. Ez a helyzet önmagában is árulkodóan jelzi, hogy kormányunk – vagy mondjuk úgy, hogy miniszterelnökünk – nem „zöld” gondolkodású; lelke mélyén nem tartja igazán fontosnak a környezet és természet védelmét, lépten-nyomon a GDP-növelés alá rendeli a fenntarthatóság szempontjait. Ez rövidtávú gondolkodás; mának élés.

Sokkal többről szól tehát a történet, mint hogy egy „zöld” civil szervezet nem nyert támogatást az agrárminisztériumnál. Mert végső soron arról szól, hogy kormányunk – ne vonjuk kétségbe, hogy abban a hitben, hogy a jövőt építi! –, lényegében a jövőnk bizonytalanná válásához járul hozzá.