1. Amióta csak léteznek Európában egyetemek, azok döntően egy állam, vagy egy város tulajdonában vannak. Ez évszázadok óta így van hazánkban is.
2. A kormány azonban törvényt hozott (2021. évi IX. törvény) a „Közfeladatot Ellátó Vagyonkezelő Alapítványok” létrehozásáról, melyeknek éppen egyetem-tulajdonlás a feladata. Azóta számos egyetem átesett az ú.n. „modellváltáson”, vagyis lényegében egy KEKVA kuratóriumának a tulajdonába kerültek. Lényegében tehát magántulajdonba.
3. Állami kézben van még pl. a BME, az ELTE és a Zeneakadémia
   1. Folyik az ELTE és a BME gazdasági ellehetetlenítése („megfojtása”). Ennek tanulságos példája, hogy az ELTE TTK egyik – vagy több? – oktatóját felszólították, hogy költözzön ki a tanszéki szobájából, mert azt kiadják bérlőknek.
   2. Folyik a Zeneakadémia új rektorának a megválasztása, s a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy – akár szabálytalanságok és személyre szóló rendeletalkotás útján is – olyan ember kerüljön rektori pozícióba, aki bízvást alá fogja írni, hogy a Zeneművészeti Egyetem is „kéri” a KEKVÁ-sítást.
4. Magánegyetemek is vannak a világon; ilyen pl. a Bécsbe üldözött CEU, s az USÁ-ban is van több is.
5. Ezek az egyetemek kettős vezetés alatt működnek, s alapvető követelmény a két vezető testület egymás kompetenciáit tiszteletben tartó együttműködése:
   1. A Szenátus – vagyis az egyetemi professzorok választott testülete –, amely az egyetem működésmódjának, valamint szakmai oktató- és kutatómunkájának irányításáért felelős.
   2. A Kuratórium feladata pedig az, hogy a maga anyagi lehetőségeivel és a gazdálkodás felügyeletével biztosítsa az egyetem működését.
      (Hasznos lehet, ha a kuratórium tagja – vagy az elnöke – szakmájából adódóan ért is az adott egyetem témaköréhez, ugyanakkor nem veheti át a szenátus döntési jogkörét.)
6. A mi KEKVÁ-s egyetemeinken jogszabályilag nem ez a helyzet, ott ugyanis meghatározott – kulcsfontosságú – működési és tartalmi kérdésekben is a kuratórium jogosult dönteni (s nem a szenátus!) Vagyis itt még egyes oktatási-kutatási kérdésekben is a kuratórium alá van rendelve a szenátus.
7. A modellváltott egyetemeket tulajdonló kuratóriumok elnökei miniszterek, államtitkárok, de legalábbis Fidesz-közeli potentátok lettek a kormány határozatlan idejű („holtomiglan-holtodiglan”) kinevezésével. (Ez az egyik oka annak, hogy az EU zárolta a támogatási pénzeket. A pénzek megkapása érdekben a kormány javított ugyan valamelyest a helyzeten, de ettől az még továbbra is elfogadhatatlan.)
   *******************
8. 2023 tavaszán Ádám Zoltán, a Corvinus Egyetem oktatója nem engedett vizsgázni egy hallgatót, mert nem teljesítette a vizsgaszabályzatban előírt feladatait.
9. A Corvinus kuratóriumának elnöke Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója. Ennek a hallgatónak az apja pedig a MOL egyik „nagyrészvényese”, aki megkereste az egyetem vezetőit, s elintézte, hogy találjanak valamilyen megoldást annak ellenére, hogy a gyermeke nem felelt meg a kritériumoknak.
10. Az egyik dékán le is vizsgáztatta ezt a hallgatót – külön teremben, külön neki készült kérdések alapján.
11. Ádám Zoltán etikai vizsgálatot kezdeményezett a rektor és a szabálytalanul vizsgáztató oktató ellen. A kinevezett vizsgáló bizottság érezhetően kínos helyzetben volt, több menetben is hozott ilyen-olyan döntéseket, végül azonban felmentette a rektort (aki egyébként közben lemondott) és a vizsgáztató dékánt is.
12. Ádám Zoltánt viszont a bizottság súlyosan elmarasztalta, mert úgymond „nem volt együttműködő, és különben is: cinikusan beszélt a rektorral”.
13. Ádám Zoltánt október 24.-én azonnali hatállyal kirúgták az egyetemről.

Közeledik október utolsó vasárnapja, ezért aktuális kérdés, hogy a jövőben is legyen-e óraátállítás, vagy most már ne. És ha úgy döntenek az illetékesek – remélhetőleg széleskörű megvitatás alapján –, hogy ezután már ne legyen, akkor jön az újabb kérdés, hogy melyik legyen az állandó: a téli vagy a nyári. Eddigi – elég esetleges – információink szerint úgy tűnik, hogy többen szavaznának a nyárira, mint a télire. Nem egyszerű a választás, mert szempont a sötét reggelek hossza, az esti világítás szükségességének ideje, a fölkelés ritmusa, az esti programok gyakorisága és még sok más tényező.

Én viszont egyértelműen a téli időszámításra voksolok. És nem is gyakorlati, kényelmi szempontok miatt, hanem elvi alapon. Egyszerűen azért, mert a téli időszámítás az „igazi”; a nyári pedig mesterséges torzítás. Hogy értendő az, hogy „igazi”?

Ennek megértéséhez egy kicsit nyelvészkednünk kell, de csak annyit, hogy tudatosítanunk kell, miszerint „dél” szavunknak két jelentése van. Az egyik napszakot jelöl, a másik égtájat. A napszakok a Nap (látszólagos) fölkeléséhez, égi útjához és lenyugvásához kötődnek; ezek a hajnal, a reggel, a délelőtt a dél, a délután, az este és az éjszaka. (Feltűnő, hogy két napszakot is a „dél”-hez viszonyítunk.) Az égtájak pedig a Föld forgástengelyének képzeletbeli földfelszíni döféspontjaihoz viszonyított irányokat jeleznek: észak, kelet, dél és nyugat (meg persze a köztes irányok, pl. délnyugat). 

Nem véletlenül azonos azonban a dél mint napszak és a dél mint égtáj megnevezése. Elvileg ugyanis akkor van dél (mint napszak) – vagyis akkor mutat az óránk 12-t –, amikor a Napot éppen déli irányban látjuk. És nemcsak ebben az irányban, hanem ráadásul égi pályájának a legmagasabb pontján. A Nap tehát délben delel, vagyis 12-kor van a legmagasabban és éppen déli irányban. Napi története szerint délelőtt egyre magasabbra hág –  s közben kelet felől lassan dél felé tolódik –, délután pedig fokozatosan lejjebb megy, s nyugat felé halad. 

Vegyük észre, hogy az órák számozása, és így a napok kezdete is a Nap deleléséhez – pontosabban annak éjszakai „tükörképéhez” – kötődik. Mi már természetesnek tartjuk – mert megszoktuk – hogy a napok éjfélkor kezdődnek, ekkor van 0 óra, déli 12-kor van a közepük és éjfélkor végződnek. Pedig ez nem mindenhol van így; pl. a zsidó időszámítás szerint az órák számolása a napkeltével kezdődik. A Biblia (Máté 27,46) megemlíti, hogy a kereszten órák óta szenvedő és már haldokló Jézus „Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta”. Ez pedig a mi óraszámításunk szerint kb. délután 3 óra körül lehetett, minthogy – tavasz lévén – a Nap nagyjából 6h tájban kelhetett föl. Egyébként az ókori görög és római kultúrában sem éjfélkor kezdődött egy nap, hanem napkeltekor. 

Az előző bekezdés elején azért szerepel az „elvileg” szó, mert ami alatta olvasható, az a valóságban kicsit bonyolultabb. Debrecenben előbb kel fel a Nap (nagyjából fél órával), mint Szombathelyen. És persze ennek megfelelően a debreceniek delelni is korábban látják a Napot, mint a szombathelyiek. Abba azonban belebolondulnánk, ha az óráinkat úgy állítanánk be, hogy bárhol is élünk, mindig akkor mutasson 12-t, amikor a Nap onnan nézve éppen legmagasabb pontján van (vagyis delel); hiszen akkor Debrecenben, Budapesten és Szombathelyen (és persze a közbe eső településeken) nem egyformán járnának az órák. Nagy zűrzavar lenne. Ennek elkerülésére találták ki az időzónákat. A közép-európai időzóna országaiban – Magyarországtól nyugat felé menve egészen Franciaországig – egyezség szerint egyformán járnak az órák, bár Magyarországon már akkor delel a Nap, amikor az óramutató még csak közeledik 12-höz, a franciák óráin viszont már rég elhagyta az óramutató a 12-est, amikor a Nap (végre) legmagasabb pontjára ér és éppen déli irányban látszik. Prága az a város, ahol nagyjából egybe esik a Nap járása szerinti dél és az órák szerinti dél. 

Ha esetleg úgy döntünk – mi vagy az egész EU –, hogy a többség kedvéért mindig a nyári időszámítást akarjuk használni, az egyrészt azt jelentené, hogy átsoroljuk magunkat a kelet-európai időzónába, másrészt hogy végérvényesen megszüntetjük a napok időbeli közepének – a „déli 12 órának” – a kapcsolatát azzal, hogy a Nap mikor „delel”, azaz mikor látjuk pontosan Dél irányában (s egyúttal legmagasabb pontján). Akkor tehát értelmetlenné válna az a mondat, hogy „a Nap délben delel”. (Merthogy abban az esetben még Debrecenben is 12h után delelne a nap, hát még Szombathelyen!

Igazság szerint leginkább az zavarna az „örök-nyári” időszámításban, hogy – a fentiek alapján – időmérési rendszerünknek csökkenne a természeti folyamatokhoz való kötöttsége, s növekedne az emberi igényekhez való hajlítása. Vagyis az Ember még egy fokkal távolabb kerülne a Természettől. Mindemellett el tudom fogadni, hogy akit ezek a csillagászati meg nyelvészkedési kérdések teljesen hidegen hagynak, az is logikusan érvelhet a végleges nyári időszámítás előnyei mellett.

Tengervízzel jól el vagyunk látva. A Föld teljes vízkincsének – tavak, folyók, talajvíz, tengerek, jég, hó, légkör… – több mint 97%-a a tengerek, óceánok vize. Növények öntözésére azonban ez a víz nem alkalmas, mert magas a sótartalma (35g/liter). Olvastam [Élet és Tudomány, 2023/39] egy ezzel kapcsolatos, zseniálisan egyszerű ötleten alapuló növénytermesztési technikáról.  

 Az óceán vizén úszik egy tartály, amely vízszintesen kétfelé van választva. Az alsó részébe befolyik a tengervíz. Ennek a résznek a felülete olyan anyagokból és úgy van kialakítva, hogy minél nagyobb mértékben elnyelje a napsütést, így az ott lévő víz minél jobban felmelegedjen és minél jobban párologjon.

Párolgáskor (vagy forráskor) a sót és bármilyen más oldott anyagot, pl. szennyeződést tartalmazó vízből – illetve szakmai nyelven oldatból – döntően a vízmolekulák távoznak. Az oldott anyagok részecskéi csak nagyon kis arányban. Tehát ha sós vizet desztillálunk, akkor a desztillátum is tartalmaz még sót, de nagyon keveset. Ezért kell speciális célokra kétszer vagy akár háromszor is desztillálni ugyanazt a vizet. A tengerparti levegőnek is azért van más illata, mint a szárazföldi levegőnek, mert a tengervízben lévő oldott anyagokból is van benne valami picike.

 Visszatérve a tartályra: az alsó részében lévő tengervízből távozó vízpára tehát gyakorlatilag sómentes víz, közel olyan, mint az esővíz. Öntözésre kiváló. A tartály fölső részében talajréteg van, amelybe magokat ültettek. A tartály ügyes kialakításának köszönhetően az alulról jövő vízpárát ez a talajréteg folyamatosan elnyeli (adszorbeálja). Mintha finoman locsolnánk. A magok kicsíráznak, kihajtanak és növekszenek. Így termeszthetünk akár ipari, akár élelmiszernövényeket.

Lehet, hogy ez a fajta növénytermesztés nem olyan gyors és látványos, mint az öntözéses nagyüzemi mezőgazdaság, de ingyenes megújuló energiával működik, energiatakarékos, szelíd technika – és nem fogyasztja az amúgy is egyre szűkösebben rendelkezésünkre álló édesvizet.

Az ötlet zseniálisan egyszerű. Már csak a nagyobb léptékben való alkalmazásának a technikáját kell kidolgozni. És világszerte terjeszteni az alkalmazását.

Az Orbán-kormány friss rendelete szerint ha egy cég akármilyen súlyos környezeti kárt okoz, az illetékes hatóság nem „határozatot hoz” a büntetés mikéntjéről, hanem „szerződést köt” az elkövetővel, amely szerződésben a károkozó megígéri, hogy ezen túl jó lesz.

Persze ez így karikírozott fogalmazás, de lényegében a jogszabály tényleg erről szól. Jogi „nyelven”: Megjelent a Magyar Közlönyben (2023/133.) a kormány 432/2023. (IX. 21.) sz. rendelete a „környezetvédelmi hatósági szerződésről”. [Ilyen „műfaj” eddig nem létezett!] E szerint „az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktus” (vagyis a Putyin indította háború) ürügyén hozott, „veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló” kormányrendelet szerinti „veszélyhelyzet ideje alatt a környezetvédelmi hatóság az ügyféllel jogsértés megszüntetése érdekében határozathozatal helyett környezetvédelmi hatósági szerződést köthet”, amelyben „az  ügyfél vállalja, hogy felhagy a  jogsértő magatartással”.

Az esetleges félreértések elkerülése végett a rendelet külön rögzíti, hogy „a szerződésben megállapított teljesítési határidőn belül nincs helye jogkövetkezmény alkalmazásának”; vagyis semmiféle büntetés nem szabható ki.

Az külön döbbenet, hogy visszaható hatályú a rendelet: „rendelkezéseit az e rendelet hatálybalépésekor már megvalósult jogsértés megszüntetése érdekében is alkalmazni kell”. Vagyis ha valaki (pl. egy Fidesz-potentát) évekkel ezelőtt szabálytalanul – pl. védett területre, vagy engedély nélkül és természetkárosító módon a Balaton-partra – építette a palotáját, akkor ezért nem folytatható ellene kártérítési vagy más jellegű per, csak szerződésben meg kell ígérnie, hogy „ezentúl jó lesz”. Szóljon, aki el tudja képzelni, hogy egy ilyen helyzetben a „környezetvédelmi hatósági szerződés” azt fogja kikötni, hogy bontsák le a már esetleg évek óta használatban lévő palotát!

És legyünk tisztában azzal is, hogy ez a rendelet az összes – már meglévő és még csak tervezett – akkumulátor-üzemre is vonatkozik, azok minden környezetszennyező következményével együtt. Hát persze! – hiszen lényegében – bár kimondatlanul – azok érdekében született.

Sok súlyos igazságtalanság terheli Orbán Viktor és hívei lelkiismeretét. (Bizony ideje lenne, hogy őszintén! tükörbe nézzenek.) De mind közül kiemelkedik az a gazság, amiért és ahogyan – igazságon és jogon is erőszakot téve – ügyködnek a Magyar Evangéliumi Testvérközösség (vagyis az Iványi Gábor vezette egyház) ellehetetlenítésén, megfojtásán. Különösen szomorú és egyben felháborító is, hogy önmaguk kereszténységét fennen hirdetők pont azt az egyházat gyilkolásszák, amelyik a jézusi tanítást talán leghitelesebben követi a hazai keresztény világban. (Szerencsére nem egészen egyedül; például Várszegi Asztrikkal, Beer Miklóssal, valamint az evangélikusokkal együtt.)

 [Aki mindennek a hátterét nem igazán ismeri, lapozzon vissza „Az egyházak mégis némák” (2021.08.12.) és az „Orbán – Iványi – Balog” (2022.03.12.) blog-bejegyzésemre.]

Iványiék több mint 10 éve  pénzügyileg egyre lehetetlenebb helyzetben vannak, aminek az a háttere, hogy Orbánék a 2011-es egyházi törvény nyomán – alkotmánysértő, sőt az Alkotmánybíróság határozatát is semmibe vevő módon – elvették a MET egyházi státuszát, s ezzel megfosztották őket olyan anyagi forrásoktól, amelyek más egyházaknak járnak, illetve elérhetőek. A MET több mint tíz éve küzd, hogy visszakapja a jogait. Egyszer (2017-ben) még az Európai Bíróság is elítélte a magyar kormányt a törvénytelen helyzet miatt, s kártérítést is megítélt a MET javára. Azt ők – hosszas huzavona után – meg is kapták, azonban bár a törvénytelen helyzet azóta is változatlanul fennáll, a kormány úgy gondolja, hogy a kártérítést egyszer-s-mindenkorra megfizették.

Most a kormány megint húzott egyet a „spanyolcsizmán”, s ettől a MET már végképp nem tud bért fizetni a dolgozóinak. Így kérdésessé vált több száz hajléktalan segítése, kisgyermekeik óvodájának fenntartása, veszélybe került egy kórház és egy idősotthon ellátása. Kb. tíz iskola is a megszűnés peremére került, s ezzel együtt bizonytalan lett kb. háromezer mélyszegénységből érkező gyerek oktatása és ellátása. A jelek szerint Orbán és csapata nem fogja föl – vagy bennük más érv ezt felülírja –, hogy nem egyszerűen az egyházat rövidítik meg, hanem elsődlegesen azokat a gyerekeket, akik hétfő reggel éhesen érkeznek a MET iskoláiba, mert péntek óta alig ettek valamit.

Nem magára költené a gyülekezet ezt a most elvont pénzt sem, hanem – állami feladatokat átvállalva – szegények segítésére fordítanák. Nekik a kórház az első; meg az iskola, ahol – akár a föld alól is – elő kell teremteni a gyerekek napi háromszori étkeztetésének fedezetét. Iványiék számára krisztusi hitvallásuk mindent felülíró, egyenes következménye a szegényekről való gondoskodás. 

A jelek szerint az sem fér Orbánék fejébe, hogy az állam nem kegyet gyakorol, amikor pénzt ad a MET-nek, hogy végezhesse a feladatát, ugyanis az állam kasszájában lévő pénz nem az államé, hanem tőlünk, állampolgároktól kapja a közjó érdekében való felhasználásra. 

„Rendkívüli helyzetben kényszerülök megszólítani minden jószándékú, tisztességes embert. Kérem, érezzék át azt, amit a magyar állam hivatalos szervei a M. Evangéliumi Testvérközösséggel és segítő intézményeivel művelnek. Tegyen meg ki-ki minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy ez a méltatlan helyzet orvoslást nyerjen.” – mondja Iványi és egyúttal arra kér mindenkit, hogy juttassa el ezt a felhívást, ahová csak tudja. Kéri azt is, hogy „aki kész szót emelni a jogsértés és embertelenség ellen, az tegye ezt bátran és nyíltan, keresse meg országgyűlési képviselőjét, és várja el tőle, hogy emeljen szót értünk”. Kéri, hogy „aki úgy érzi, hogy nem taposható el egy az alapvető emberi jogokért és a szegényekért, kiszolgáltatottakért élő közösség, azt kérem, tegye meg, ami tőle telik. Akadályozzuk meg, hogy a lélektelen önkény jusson méltatlan diadalra.” 

És nem utolsó sorban kér mindenkit, akinek módjában áll támogatást adni, hogy „a lehetőségeihez képest legyen nagyvonalú.” [Ld.: https://metegyhaz.hu/adomanyozas/]

Iványi (és a MET) iránti nagy tiszteletem jeléül én is ezt kérem.

Élesedik a helyzet az uniós források felfüggesztésével kapcsolatban, immár kicsúszhatunk olyan határidőkből, amelyek túllépése visszavonhatatlan veszteséget okoz hazánknak. Május vége felé Orbán Viktor és követői azt mondták, Magyarország már minden vállalást teljesített, amiben megállapodott Brüsszellel. Johannes Hahn, az Európai Bizottság költségvetési biztosa ezzel szemben jelezte, hogy a magyar kormány még mindig adós jó néhány, a támogatások felszabadításához kötött feltétel teljesítésével.

Orbánék azt állítják, a brüsszeli bürokraták egyre újabb feltételeket támasztanak, mert igazából nem is a jogállamisággal van gondjuk, hanem ránk akarják erőltetni a látásmódjukat a bevándorlás, a szankciók és a gender kérdésében. Az EB szerint viszont kristálytisztán elmondták, mit várnak, s többször is átadták elvárásaik jegyzékét – ami mindig ugyanaz volt.

Mindeközben hosszabbodik azon álláspontok listája, amelyekben a magyar kormány – többnyire egyes-egyedül – másképp értelmez bizonyos fogalmakat és EU-s elveket, mint az Unió összes többi kormánya. Tagadhatatlan, hogy van példa a világtörténelemben arra – fajsúlyos kérdésekben is – hogy a többség tévedett és utólag derült ki, hogy a kisebbségnek volt igaza. Ennek ellenére elgondolkodtató, hogy 26 ország – és az ott élő, nálunk negyvenszer több ember – egy sereg fontos kérdésben egyet tud érteni (persze viták után), de mi sorozatosan és makacsul különvéleményeket jelentünk be.

 Petőfi köpönyegébe bújva

 A nem feltétlenül pozitív értelemben vett másképpen gondolkodásnak egyértelműen Orbán Viktor a középpontja. Jól jellemzi gondolkodásmódját az az ünnepi beszéde, melyet ez év március idusán Kiskőrösön, Petőfi szülőházának kertjében mondott. (Persze megerősített kordonok mögött, megválogatott hallgatóság előtt és civil ruhás rendőrökkel körülvéve.) A helyszínválasztás még rendben is lenne, hiszen Petőfi és március 15. összetartozik; bár a miniszterelnök eddig többnyire a Nemzeti Múzeum lépcsőjén mondta el ünnepi szózatát, de ott az utóbbi években már egyre hallhatóbb ellenvélemények zavarták az ünnepséget.

Hűen önmagához, Orbán ezt a helyzetet is „béke-apostol” szerepe bemutatására használta. Elkapta a költői ihlet, átváltozott históriás énekmondóvá, s ezt mondta Petőfiről: „Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek. Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba. Látjuk, ahogy odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke.”

Itt lényegében saját magáról, „Petőfi Viktorról” mesélt. Az igazi Petőfivel – és a márciusi ifjakkal – kapcsolatban ugyanis semmi értelme sincs ennek a három mondatnak. De hát Kiskőrösön nem is róluk akart históriás éneket mondani, hanem Petőfi köpenyébe bújva akarta elfogadtatni a hallgatóságával a saját véleményét, gondolatait. Álságos módon kihasználva legismertebb költőnk népszerűségét.

 Vegyük sorra a „históriás ének” három mondatát!

 1) „Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek meg akarják mondani a magyaroknak, hogyan éljenek”.

 A ’48-as ifjaknak nem életmódbeli, hanem függetlenségi, egyenrangúsági problémájuk volt. Dehogy foglalkoztak az életmóddal! Kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. Ez a „beleszólnak abba, hogy hogyan éljünk” (vö. „magyar életmód védelme”) tipikus orbáni szófordulat. Számtalanszor hallottuk tőle, ahogyan a gyermekvédelmi törvénynek álcázott homofób-törvény kapcsán Brüsszellel vitázik (mit vitázik? – csatázik!). Most is, ezredszer is elmondja ugyanazt, de – hogy szavainak nagyobb súlya legyen – Petőfi szájába adva a mondatokat.

Abban részben még igazat is állít, hogy alkalmanként Brüsszel valóban meg szeretné mondani neki (és híveinek), hogy „hogyan éljenek”. Például figyelmeztetik őket – hol virágnyelven, hol meg már a pénz nyelvén –, hogy „ugyan tartsátok már be azokat a közös európai elveket, amelyek a tisztességről, becsületességről, szavahihetőségről szólnak, s amelyeket ti is vállaltatok, amikor be akartatok lépni az Unióba”.

 A következő mondata még tovább fokozta a zavarosságot:

 2) „Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba”.

 No de Petőfi Sándor korában még nem volt sem Olaszország, sem Németország. Hol voltunk még az „európai szuperállam” gondolatától? Ráadásul Ferdinánd (osztrák császárként és magyar királyként) nem is akarta „beolvasztani” Magyarországot az osztrák császárságba. Így az „újra” szónak sem találni értelmét.

„Petőfi Viktorról” viszont tudva-levő, hogy allergiásan reagál mindenre, ami korlátozza teljhatalmú szuverenitását. Az sem mellékes, hogy húsz évvel ezelőtt az EU (vagyis a „szuperállam”) emberi-jogi és demokratikus alapelveit őszinte lelkesedéssel fogadtuk. Nem meglepő, hogy „Brüsszel” elvárja, hogy a magyar kormány ezeknek az alapelveknek megfelelően működjön. „Petőfi Viktor” azonban szembefordul az EU-val – s egyszersmind az annak idején általa is vallott alapelvekkel – és kikéri magának, hogy „újra be akarják olvasztani” valahova.

Minden egyesülésnek, szövetség-kötésnek – az esküvőtől a politikai koalícióig – vannak előnyei és hátrányai. Együtt erősebbek, hatékonyabbak, sikeresebbek vagyunk; ugyanakkor bizonyos pontokon és mértékben csökken a függetlenségünk (a szuverenitásunk). Ez a kettősség kikerülhetetlen, ezért az is nyilvánvaló, hogy minden konkrét helyzetben egyedi mérlegelés kérdése, mi az a bizonyos pont és mérték, amely szükséges és elfogadható. „Petőfi Viktor” problémája abból adódik, hogy egyre gyakrabban szembesül olyan aktuális kérdéssel, amelyben az 27 tagállam közül 26 egyetért az EU „kormányának” megoldási javaslatával, csak ő nem. Vagyis egyre nyilvánvalóbb, hogy az unió Maastrichti, Lisszaboni stb. szerződésében lefektetett alapelveit és értékeit ő egyedül – olykor a lengyelekkel együtt – másképpen értelmezi, mint a többiek. A másképpen itt gyakorlatilag azt jelenti, hogy magára (és kormányára) nézve nem tekinti érvényesnek.

 A zavarosság csúcsa még csak ezután következik:

 3) „Látjuk, ahogy odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke”.

 Az igazi Petőfi esetében ez a mondat több okból is totális értelmetlenség. Egyrészt amikor a 12 pont megszületett, még béke volt; a háború csak fél évvel később kezdődött. Igaz ugyan, hogy a „Mit kiván a magyar nemzet” plakátja azzal a felkiáltással kezdődik (még a pontok előtt), hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, de akkor ez semmiképpen sem jelenthette azt, amit manapság már egy éve, hogy „fejezzük be a háborút”. Másrészt azért is zavaros – zavart-keltő – ez a mondat a magyar emberek (s így az ünnepi előadást hallgatók) számára, mert nem vág egybe azzal a forradalmár Petőfi-képpel, amelyet legtöbbünk kisiskolás kora óta hordoz magában. Hiszen hogy’ van az, hogy a gyújtó-szavú, harcias forradalmár – aki ilyeneket írt, hogy „Ott essem el én, a harc mezején” – a béke pártján áll?

„Petőfi Viktor” esetében azonban nagyon is van értelme ennek a „mi a béke pártján vagyunk” szlogennek. Hiszen nagyrészt ennek a zseniálisan álnok „társadalmi-tudat-módosító” jelszónak köszönheti a népszerűségét. Azt, hogy félrevezetett emberek milliós nagyságrendben hisznek abban – vakon és gondolkodás nélkül –, hogy „Viktor majd megvéd minket”.

 Miféle béke?

Hazug és képmutató ez a kormányzati lózung – ami már a csapból is folyik –, hogy „mi békét akarunk” (míg az ellenzék persze úgymond háborúpárti). Ugyanakkor nagyon hatékony, s ebben meghatározó szerepe van annak is, hogy rövid, s annak is, hogy a „béke” szó értelemszerűen szívünknek kedves. Azért hazug és képmutató, mert elhallgatja, hogy miféle békére gondol. Pedig nagyon nem mindegy. Ha ugyanis a „béke most” azt jelenti, hogy amit eddig az oroszok katonailag elfoglaltak Ukrajnából, az most már maradjon is az övéké, akkor az nagyon-nagyon igazságtalan béke. Ha azt jelenti, hogy minden ukrán törődjön bele, hogy az oroszok erősebbek, népesebbek, és még óriási atom-arzenáljuk is van, tehát „pofa be!”, az pedig a puszta ököljog erőszakra épített békéje, és senkinek sem jó.  (Távlatosan talán még az oroszoknak sem.)

De azt is tudjuk, hogy sajnos nem lehet hosszú, bonyolult gondolatmenet nélkül elmagyarázni, hogy miért értelmetlen önmagában(!) egy ilyen „mi békepártiak vagyunk” kijelentés. A csak bonyolultan elmondható üzenetek viszont sajnos eleve vert helyzetben vannak a rövid, egyszerű, csattanós, jelszó-szerű kijelentésekkel szemben.

 Feszítik a húrt, de meddig?

 Összességében elmondhatjuk, hogy Orbán kiskőrösi beszédének ez a „Petőfi Viktorról” szóló bekezdése elég felemásra sikeredett. Hiába hivatkozott ’48 márciusára, itt is a mai Brüsszellel csatázott (monomániásan), és megint azt magyarázta, miért nem fogadja el – 27 EU-s kormány közül egyedüliként – az Unió bizonyos alapelveit és annak megfelelő döntéseit. A számtalan hasonló esethez képest mindössze annyi volt az újdonság, hogy most nemzeti nagy költőnk „rangját” használta fel mondandója nyomatékául. De – mint látjuk – ehhez némileg csalnia kellett. Át kellett fazoníroznia Petőfit. Nem is kicsit. Lelke rajta!

Végül vissza kell térnünk a kezdeti problémához. Ahhoz, hogy bizony Európa-szerte rossz a hírűnk a folytonos különállás és vétózás miatt. Meddig folytatható ez? Vajon egészen addig fogjuk feszíteni a húrt, hogy egyszercsak már jobbnak tűnik, ha mi magunk kezdeményezzük az EU-ból való kilépést, mint hogy szégyenszemre kizárjanak onnan minket? Véssük eszünkbe, hogy 2021-ben Magyarország Európa perifériájára szorult – és ott is maradt! –, amikor csak azért nem zárták ki a Fideszt az Európai Néppártból, mert a szégyent megelőzendő, „percekkel” azelőtt kiléptek.

 Keretbe:

Háború és béke

Van egy kevésbé közismert Petőfi vers, amely valóban a békéről szól; nem tudom, hogy Orbán Viktor (vagy valamelyik szövegírója, számos jól fizetett tanácsadója közül valaki) tudott-e erről. Ha tudott, akkor jó, hogy nem hivatkozott rá; s ezt rögtön megértjük, amint végig olvassuk az 1847-ben írt költeményt.

„Háború volt…”

Békét, békét a világnak,
De ne zsarnokkénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.

De míg így nincs: addig fegyvert,
Fegyvert mindhalálig!
Tartson bár a háború az
Ítélet napjáig!

(Megjelent: Népszava – Visszhang, 2023. jún. 3.)

Nemrégiben a kormány haragra gerjedt, mert a Magyar Orvosi Kamara ellentmondott. Pontosabban merészelt (volna) törvényadta jogával élni, és ragaszkodni ahhoz, hogy vegyék komolyan a szakmai érveit. A kormány erre dühében azt a tisztán egészségügyi választ adta, hogy törvényt hozott (két nap alatt) a kötelező kamarai tagság eltörléséről, s arról, hogy egy hónapot kap mindenki, hogy ha akarja, önkéntesen megerősíthesse a kamarai tagságát. Aki ezen idő alatt nem jelezte, hogy továbbra is tag szeretne lenni, annak automatikusan megszűnt a tagsága. De nem igazán jött be a kormány szándéka a MOK súlytalanná tételét illetően – hiszen mi más lehetett volna a célja ennek a gyors törvénymódosításnak? –, merthogy a papíron szereplő hajdani 50 ezer tag, valójában inkább csak 40 ezer aktív orvos közül közel 34 ezer orvos megerősítette ebben az egy hónapban a tagságát. 

Friss hír hogy a Magyar Orvosi Kamara adatbázisa szerint a három „országos kollegiális szakmai vezető” közül (háziorvosi, gyermekorvosi, fogorvosi) egyikük sem erősítette meg kamarai tagságát. (Ezt nagy valószínűséggel politikai „hűségnyilatkozatnak” tekinthetjük.) Talán a 46 vármegyei kollegiális szakmai vezető sem erősítette meg, de ezt még nem tudjuk. Ugyanakkor az érvényes jogszabályok értelmében kollegiális vezetői megbízást csak az kaphat, aki tagja a MOK-nak. A helyzetben az a kínos, hogy ezek a kollegiális szakmai vezetők – vagyis a három orvosi szakirány egy-egy kinevezett felelőse – hivatalból az Országos Kórházi Főigazgatóság munkatársa, és igen nagy mértékben az ő vállukon nyugszik az új egészségügyi rendszernek a kormány elképzelése szerinti „kivitelezése”. A Főigazgatóságnak viszont most meg kellene szüntetnie a jogviszonyukat, hiszen kamarai tagság hiányában a megbízásuk jogellenessé vált.

Ismerve az Orbán-kormány hírhedt kreativitását, meg lennék lepve, ha Semjén nem nyújtana be még ma (szokása szerint péntek éjszaka, kicsivel éjfél előtt) egy törvénymódosítási javaslatot, amely azonnali hatállyal megszüntetné a kollegiális szakmai vezetők esetében a MOK-tagság kritériumát. Azon pedig végképpen elcsodálkoznék, ha a parlamenti szavazógép ezt a törvénymódosítást nem hagyná jóvá 48 órán belül.

A meccs folytatását majd meglátjuk.

Az Orbán-kormány már több mint 10 éve mindig keres – és talál is – valaki-valami ellenséget, aki ellen harcolni kell, akitől meg kell védeni az országot, a lakosságot, a gyerekeket stb. Orbánnak lételeme a harc. Ez a szóhasználatán is meglátszik. Mérő László találó jellemzése szerint „Orbán a lelke mélyén katona akkor is, ha igazi, éles háborút soha életében nem látott. Tökéletesen illik rá az, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia egyik tábornokát jellemezték a feljebb valói: »Kiváló katona. Úgy harcol, mintha elhinné saját hadijelentéseit«.” 

De nehogy azt higgyük, hogy ezzel az állandó harccal tényleg „minket” akar megvédeni! Egy frászt! Azt akarja biztosítani, hogy a következő választáskor megint rá szavazzanak legtöbben. Azt pedig tapasztalt politikusként – és különösen Arthur J. Finkelstein (a gyűlöletre épített kampány és a „piszkos politika keresztapja”) tanítványaként – jól tudja, hogy a leghatékonyabb meggyőzés (lényegében agymosás) az, ha megtaláljuk és megnevezzük azt a személyt vagy csoportot, aki gyűlölet tárgya lehet. S azt is tudja, hogy igencsak emeli a gyűlöletkeltés eredményességét, ha az valami zsigeri utálatra támaszkodhat, például a más bőrszínűek, más vallásúak, más szexuális orientációjúak ellen. 

A „gazdaságilag mások” – pl. a bankok és multik – elleni gyűlöletkeltést is kipróbálta Orbán – még a „Finkelstein-kurzus” előtt –, de azt ma már nem forszírozza. Az nem működik olyan hatékonyan. Abban ugyanis nincs zsigeri ellenszenv, csak a szimpla harag és irigykedés. Jöjjön tehát – és folyjon a csapból is – a migráns-veszély („Itt, a falunkban még nem volt migráncs, s ne is legyen, mert én félek tőlük. De a Viktor megvéd minket, s az jó.”) és a szexuális másság, meg a gender-téma szándékosan egysíkú nyomatása. Ezek a témák ugyanis mély zsigeri reflexeket is beindítanak. Ezekről nem tudunk előítéletek – és azokból fakadó merevség és ingerültség – nélkül beszélni. 

A) „Migráns-üldözés”

Az első komoly gyűlölet-kampányt a kormány a „migránsok” ellen indította 2015-ben. Ez tehát még nem szexuális témájú kormány-kampány, de a zsigeri gyűlölködés felkeltésével operáló gonosz politikai játék lényege már ebben is tetten érhető. 

Az agymosó „migránsozás” (amely máig tart) azért „gonosz” játék, mert az civilizált, erkölcsi ember szintje alól előhívja a bennünk lévő agytörzsi embert, az „állatot”; a másmilyenekkel szembeni zsigeri – mintegy ősemberi – félelmet és gyűlöletet. A kormány gonoszsága ott érhető tetten, hogy minden migránst egy kalap alá vettek, s ezzel magát a szót is negatív háttérjelentéssel telítették. (Pedig ez a szó eredetileg egyszerűen „vándorlót” jelentett, nem volt negatív konnotációja.) Gyanítható, hogy ezzel szakemberek javaslatát követték, akiknek külön gyalázata, hogy a pszichológia „tudását” aljas célokra is kiszolgáltatták.) Holott ezek a migránsok nagyon sokfélék voltak. Voltak közöttük, akik fegyver elől vagy az éhhalál elől menekültek; voltak, akik a jobb élet reményében vágtak útnak; s nyilván voltak közöttük kalandorok és potenciális terroristák is. Ezt a differenciálási feladatot – a migránstípusok megkülönböztetését – a kormány ravasz módon negligálta; hiszen megtanulta a szakemberektől, hogy gyűlölni csak „gondolkodás és mérlegelés nélkül” lehet. A gyűlölködés affektív és irracionális. Nem ész-érvekkel dolgozik. Más dimenzióban van. 

A tervezett – vagy már ösztönösen belülről jövő? – gonosz szándékot mutatja az is, hogy a hatóságok a határmenti befogadó állomásokon tudatosan megalázó és elviselhetetlen körülményeket teremtettek. Ezzel is megerősítve „az emberekben” a már kialakult migráns-utálatot, hogy lám, „ezek” csak ilyet érdemelnek. S az sem mellékes, hogy akik a kormány ajánlását elfogadva a hivatalos úton próbáltak bebocsáttatást nyerni, s dokumentumokkal igazolták, hogy mi elől menekültek, azokat is visszatoloncolták Szerbiába, mondván, hogy az „nem veszélyes” ország (mármint egy kizárólag magyar hatóságok által hozott döntés értelmében), tehát onnan senkinek sincs joga hozzánk menekülni. 

B) „Gender-harc” 

A kormány következő nagy gyűlölet-témája a „gender-kérdés” lett. 2018. aug. 6.-án az egyetemek szűk 24 órát kaptak arra, hogy véleményezzék az EMMI (az oktatásért felelős minisztérium) és az igazságügyi tárca előterjesztését, amely szerint a jövőben „nem indítható társadalmi nemek tanulmánya” (vagyis gender-szak) képzés. Augusztusban vagyunk, amikor az egyetemek lényegében zárva vannak! Ugyan ki tudna ott egy ilyen fontos oktatási kérdésben azonnal állást foglalni? Érdemlegesen tehát nyilván nem tudták véleményezni, s a törvényt el is fogadták úgy, ahogy benyújtották. Érdekes adalék, hogy a betiltási előterjesztéshez egyik tárca sem mellékelt háttéranyagot vagy indoklást. Ez a döntés elsősorban az ELTE-t találta telibe, mert ők tervezték ilyen mester-szak indítását. 

Nem mellékes tény, hogy a szakot a Magyar Akkreditációs Bizottság jóváhagyta, az bekerült a felsőoktatási szakok jegyzékébe, s a tartalmát az EMMI rendeletben rögzítette (2016. VIII.5). Az indításával kapcsolatban egyetlen minisztérium vagy szervezet sem tett észrevételt. 

Mi az a „gender”, s miért tartotta OV olyan fontosnak, hogy betiltsák a gender – azaz társadalmi nem – szak indítását? 

Azzal kell kezdenünk, hogy – nem kis mértékben a kormány gender-ellenes propaganda-hadjárata eredményeként – tengersok tévedés, beleértés, belemagyarázás terjedt el a „gender” szó jelentését, tartalmát illetően. Jól jelzi ezt az a vagy mély tudatlanságból fakadó, vagy a fogalmat akár hazugság árán is lejáratni kívánó – kormányhű – jópofizás, ami a Demokrata honlapján olvasható: „Férfi vagyok, szülni akarok! – Gender. Többször is megpróbáltam, nem sikerült. Ezért fordulok felhívással az EU bizottságához, hogy…” 

A gender szó a latin genus, generis n(eutrum) szóból származik, amelynek jelentéscsokra: ’származás, nemzetség, nem (=fajta)’. A latin szavaknak 3 neme van: genus masculinum (hímnemű), genus femininum (nőnemű) és genus neutrum (semleges nemű). A franciában, olaszban, héberben csak kétféle nem van, a magyarban és sok más nyelvben pedig nincsenek nemek. Az angol szavaknak sincs neme, de E/3-ben a személyes és birtokos névmásnak van hím, nő és semleges nemű változata (he–she–it, his–her–its). 

A genus szó ragozott alakjainak (és származékainak) gener- a szótöve. A francia nyelvben ez genre (zsanr), s a jelentése ’féleség, faj, fajta, nyelvtani nem’. Az angolok a franciából gender (dzsender) formában vették át ’nyelvtani nem’ értelemben. 

Ebből – tágítva és általánosítva a jelentéskört – fejlődött ki a gender szó mai értelme: a biológiai nemhez (hím, nőstény) kapcsolódó szocio-kulturális konstrukció: gondolkodásmód, érték- és elvárás-rendszer, vélemények, előítéletek, viselkedés-és életmód stb. Mindaz, amit a fiú/lány, férfi/nő fogalomhoz kapcsolunk. Amiben benne van persze a biológia is, de azon messze túlnyúlik. Lényegében arról szül, hogy milyennek látja – vagy akarja, szeretné látni – a társadalom a férfit és a nőt, s milyennek látja – szeretné látni – önmagát egy ember ezzel kapcsolatban. 

A gender-tanulmányok téma-listája igen hosszú, hiszen szoros kapcsolatban van a következőkkel: irodalom, nyelvészet, történelem, politológia, régészet, közgazdaságtan, szociológia, pszichológia, antropológia, média, jog, közegészségügy, orvostudomány, pedagógia. 

A gender-tudományok főbb kérdései a következők:

• Patriarchális társadalom; macsó-társadalom; a „férfias értékek” társadalmi dominanciája.
• A férfiak és nők közti egyenlőtlenség a munkahelyeken, a fizetésekben, a házasság utáni név-választásban, a köszönés- és megszólításmódokban, az udvariassági formákban; képviselet a politika világában és általában a közéletben, a társadalmi életben és a tudományban.
• Nemhez kötött sztereotípiák a családon belüli feladat-megosztásról; család-struktúrák, férfi és női szerepek az iskolában és a tanulás világában; a tankönyvek által mutatott nemi szerepek és sztereotípiák.
• Szexuális zaklatás és erőszak, párkapcsolati erőszak, családi erőszak; az erőszak mint társadalmi nemi szerep.
• Fiús és lányos játékok; a nemi szocializáció; a nemi szerepek szülői, iskolai, társadalmi beskatulyázásai; a társadalmi változások hatása a nemi szerepekre; ezzel kapcsolatos önmegvalósítási lehetőségek és problémák.
• Férfiak és nők testi és szituációs megjelenítése a művészetben és a reklám világában (könyvekben, plakátokon, filmekben); kulturális paradigmák a nemi szerepekről.
• A szexuális másságok; a nemek biológiai kialakulásának bonyodalmai; test és szexuális orientáció kapcsolata.

Az ELTÉ-n indítani tervezett de betiltott „Társadalmi nem” mesterképzés tantárgyai a következők lettek volna (az akkor közzétett képzési dokumentum szerint): 

Társadalmi nemek szociálpszichológiája. A nemek szociológiája. Társadalmi nemek a pszichológiai elméletekben. Nem és karrier. Társadalmi nemek és szexualitások a társadalomtörténetben. Antidiszkrimináció és emberi jogok a társadalmi nemek perspektívájából. Feminista filozófia. Férfikutatások. Testelméletek és testtörténetek. Társadalmi nemek az oktatásban. Társadalmi nemek a szakpolitikákban. Szexuális kisebbségek. Interkultúra és társadalmi nemek. Társadalmi nemek az irodalomtörténetben. Bevezetés a feminista irodalom- és kultúraelméletekbe. Társadalmi nemek és etnicitás. Társadalmi nemek a médiában. Gender-nyelvészet. Aktuális genderkérdések a hazai és nemzetközi közbeszédben. Globális perspektívák a társadalmi nemek tudományában. 

Ebből is világosan látszik, hogy vagy elképesztő tájékozatlanság, vagy tudatos torzítás úgy csinálni, mintha a gender-tudománynak az lenne a fő üzenete, hogy az ovis fiúkat átkényszerítik babázásra, s hogy férfiak nővé akarják magukat átoperáltatni. Nem így van. A gender-szak olyan társadalmi problémákkal foglalkozott volna – fiúk és lányok, férfiak és nők társadalmi viszonyaival, az ezzel kapcsolatos társadalom-működési kérdésekkel –, amelyek nagyon is aktuálisak. Tehát kifejezetten ártalmas, hogy betiltották. 

Egyébként valóban szerepel a felsorolt tantárgyak között – egy a 20-ból – egy olyan, amelyik nyilván kitért volna a homoszexualitás, a transzneműség, a nem-megváltoztatási szándék kérdéseire is. De hát ez természetes, hiszen LMBTQ emberek élnek körülöttünk is, közöttünk is, tehát egy társadalom-vizsgálatra – vagyis a tények feltárására és értelmezésére – felkészítő mester kurzusnak értelemszerűen feladata ennek a ténynek, jelenségnek a vizsgálata is. Tudomány lévén, nem értékel (= dicsér vagy elítél), hanem vizsgál és tényeket állapít meg. 

De akkor miért tiltották be? Erre lényegében már a cikk elején megadtuk a választ. Mert ezek a szexuális kisebbségek is kiválóan megfelelnek annak a célnak, hogy lehessen őket zsigerből utálni, lehessen róluk föltételezni minden rosszat és utálatosságot. Vagyis lehet ellenük is háborúzni, lehet a szavazó polgárokat ellenük hergelni, lehet azt a tévhitet elterjeszteni, hogy ettől a bűnös szörnyűségtől a kormány majd megvédi őket. 

Fontos hasonlóság van a migráns-üldözés és a gender-utálat között abban, hogy amiként a migránsok esetében is „logikus” volt a kormány részéről az a durva leegyszerűsítés és hamisítás, hogy a migránsok – akármiért is vándoroltak ide – lényegében „a lányainkat megerőszakoló iszlamisták”, a rendkívül összetett gender-kérdésről is „logikus” azt hazudni, hogy annak egy a lényege: a szexuális eltévelyedés és a gyerekek megrontása. 

Orbán a jelek szerint továbbra is ragaszkodik a gender-rel kapcsolatos „tudatlanságához”. Még 2021 májusában (Porto, szociális csúcstalálkozó) is így nyilatkozott: „Mi, keresztények, a gendert ideológiailag motivált kifejezésnek tekintjük, amelynek jelentése egyáltalán nem tisztázott; néha jelent valamit a férfiak és nők között. Mi nem szeretnénk ezt az ideológiai vitát összekeverni a férfiak és nők közötti egyenlőség iránti határozott elkötelezettségünkkel.” 

A jelek azt mutatják, hogy Orbánék részéről ez az elkötelezettség csak „jó szöveg”; a NER- valóság nem ezt mutatja. Pl. a parlamenti képviselőik között és a kormányban is nagyon alul-reprezentáltak a nők. Vitán felüli, hogy a Fidesz-mentalitásra egyértelműen az ún. „hagyományos” családmodell jellemző, vagyis a férfi-dominancia. Emlékezetes, hogy még 2013-ban hogy’ védte a Fidesz a „vak komondoros” történetben azt a parlamenti képviselőjét, aki súlyos sérüléseket okozva verte az élettársát (és azelőtt 25 évig meg az akkori feleségét). Ebből a történetből is az derül ki, hogy a Fidesz tagjai, hívei, képviselői, politikusai viszonylag könnyen túllépnek azon, hogy egy férfi veri a feleségét. 

Emlékezetes az Isztambuli Egyezmény (2011) története is, amely a nők elleni párkapcsolati és családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szól. De az EU „bíztatása” ellenére, még 2020-ban is ott tartottunk, hogy a parlament „csont nélkül” elfogadta a KDNP-s képviselők által benyújtott nyilatkozatot, miszerint „a kormány ne tegyen lépéseket az egyezmény kötelező hatályának elismerése iránt”. 

C) „Pedofil törvény”  

2021-ben a kormány egy újabb – jogilag és erkölcsileg is elfogadhatatlan – lépést tett a félelem- és gyűlölet-keltés erősítésére. Törvényt hoztak (LXXIX) „a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”. A törvény címe teljesen rendben van. Minden jóérzésű ember – s a törvényhozás is – egyetért azzal, hogy a pedofíliával kapcsolatban nincs helye félrenézésnek, s amit a törvény szövege erre vonatkozólag tartalmaz, azzal sincs semmi problémánk. 

Problémánk az úgymond a „gyermekek védelme érdekében” hozott törvénymódosításokkal van. Ezekben a paragrafusokban ugyanis csak annyi a módosítás, hogy a tiltott és büntetendő dolgok közé betették, hogy „Tilos tizennyolc éven aluliak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” 

Azon vitatkozhatunk – és vitatkozzunk is, hiszen nagymértékben látásmód kérdése –, hogy jó-e, ha egy fiatal 18 éves kora előtt találkozik az iskolában vagy a reklámokban a homoszexualitással (vagy más „eltérő szexualitással”). Bár valószínűleg fölösleges rajta vitatkozni, mert megkockáztatjuk a kijelentést, hogy föltehetően nincs olyan gyerek Magyarországon, aki 18 éves koráig – akarva-akaratlanul – ne találkozott volna már akár az iskolában, akár baráti társaságában (vagy az internet világában) szexuális másságokkal, például homoszexualitással. Sőt: esetleg ő maga is érintett, mert mire középiskolás lett, megdöbbenve fedezte fel önmagában, hogy meleg vagy leszbikus irányultságú. 

Álságos tehát szőnyeg alá söpörni ezt a kérdéskört, s úgy csinálni, mintha nem létezne. Éppen a fordított stratégiára lenne szükség: igenis beszélni róla; főleg, ha kiderül, hogy valaki a családban vagy az osztályban érintett ebben a kérdésben. Megbeszélni kell, tisztázni, értelmezni – és feldolgozni –, mert e nélkül előítéletek, rémtörténetek, félelmek, önvádak – és sajnos öngyilkossági kísérletek – felé tolódunk. A pedagógia tanítása szerint az olyan bonyolult és erősen szubjektív töltetű kérdésekkel, mint a szexuális élet és a szexuális irányultság, nem akkor kell elkezdeni foglalkozni, amikor már aktuális, hanem amikor még nem az. Akkor ugyanis még nincs megterhelve a kérdés személyes érintettséggel; akkor még nyitottabbak vagyunk mérlegre tenni addigi saját nézőpontunkat. 

De mondhatjuk, hogy ez a 18 éves korhatár még csak legfeljebb a törvény tévedése, „ügyetlensége”. (Ettől még hibája!) Az azonban már minden valószínűség szerint tudatos bűne, hogy lépten-nyomon olyan felületesen, szakszerűtlenül, félreérhetően fogalmaz, hogy szinte kínálja a törvény hibás alkalmazását. Az eddigiek alapján joggal föltételezhető, hogy szándékos a nem egyértelmű fogalmazás; az a célja, hogy lehetővé tegye a jogszabály önkényes – akár személyre „igazított” – értelmezését, visszaélés-szerű alkalmazását. 

Ilyen tudatosan(?) pongyola (s ráadásul még nyelvtanilag is hibás) fogalmazás pl. ez: „a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”.  A „népszerűsítés” és „megjelenítés” mindössze egy vesszővel elválasztott összekapcsolása értelmezhetetlen. Talán úgy értik, hogy a megjelenítés egyben népszerűsítés is? És bármilyen – még az elítélendő példaként való megjelenítés is tilos? Hagyjuk ki az irodalom-tanításból Szapphót, Verlaine-t és Rimbaud-t? (Ld. ezzel kapcsolatban Nyáry Krisztián válogatásában a Nem kötelező – Tiltott irodalom célú könyvet!) És Csajkovszkij zenei zsenialitását se mutassuk be zenetörténet órán, mert akkor el kell titkolni, hogy egész felnőtt életében görcsös probléma volt számára a saját homoszexualitása; s ez egész személyiségének és életének meghatározó aspektusa volt? 

A legnagyobb – felháborító! – bűne azonban ennek a törvénynek, illetve az Orbán-kormánynak az, hogy ily-módon törvényi szintre emelte a szexuális másságokkal kapcsolatos gyűlöletkeltő kampányát. És aljas hazugság a részéről, hogy „egy kalap alá veszi” a rendkívül összetett és sokféleképpen megítélhető homoszexualitást azzal a pedofíliával, amely vitathatatlanul bűntény. Holott ennek a kettőnek semmi, de semmi köze nincs egymáshoz. Ez a csúsztatás ördögien ügyes és gonosz húzás volt a kormány részéről. Van rá bocsánat?

A cikk márc. 18.-án jelent meg a Népszava Szép Szó c. mellékletében. Az egyetemek alapítványosításáról szól. Arról, hogy az európai egyetemek sok-száz éve általánosan jellemző autonómiáját hogyan töri derékba a Fidesz. 

Ugyanakkor tanulságosan „szép” példáink vannak arra, hogy ami egy demokratikus jog-államban elfogadhatatlan, azt a Fidesz mégis bevezeti, sőt pozitívumnak tekinti és még büszke is rá. Nézzünk erre „történelmi” előzményeket! Lánczi András (a kormányközeli Századvég Alapítvány elnöke) szerint „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Orbán Balázs (O.V. „politikai igazgatója”) pedig az alábbi fogalmazással jelzi, hogy pártunk és kormányunk igenis abszolút hatalomra törekszik: „A média szuverenitási kérdés, mert aki uralja egy ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot.” (Jajj! Orwell?! Uralni egy ország gondolkodását? Ilyet utoljára Goebbelstől hallottunk.) 

De Orbán Viktornak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján (’23.márc.9.) elhangzott mondatai is elgondolkoztató példaként szolgálnak ugyanerre – az elfogadhatatlant pozitívumnak tekintő – gondolkodásmódra. „Mindegy, hogy az Európai Unió hogyan piszkoskodik az Erasmusszal meg a Horizonttal” felütéssel a következőket mondta a modellváltó egyetemekkel kapcsolatban: „a magyar egyetemektől veszik el azt a versenyelőnyt, hogy az átszervezett, alapítványi módon működtetett egyetemek közvetlenül be vannak kötve az államtitkárokon és a minisztereken keresztül a kormányzati döntéshozatalba; ez nem a kormánynak fontos, vagy azoknak a személyeknek, akik ott ülnek, hanem az egyetemeknek.”

https://kormany.hu/beszedek-interjuk/miniszterelnok/orban-viktor-beszede-a-magyar-kereskedelmi-es-iparkamara-gazdasagi-evnyito-esemenyen-20230309

 „Be vannak kötve” – tetszenek érteni? Mint a pénztárgépek a NAV-hoz. Egyetem mint kocsmai pénztárgép.

Immár hosszú évek óta folyik a küzdelem „Brüsszel” és Orbán (azaz jogilag Magyarország) között. Már a sokadik olyan esetnek vagyunk a tanúi, amelyben Franciaországtól Romániáig és Portugáliától Észt-országig az EU 27-ek közül minden tagállam egyetért valamiben, kivéve Orbán Magyarországát. Mi ugyanis vagy megpróbáljuk pávatánccal becsapni uniós társainkat, vagy éppen ellenkezőleg: dacosan vétózunk, kivonulunk, obstruálunk, ellenállunk. És közben természetesen mindig az ország szuverenitására hivatkozunk, és tagállami jogainkat hangsúlyozzuk. Már régóta olyan helyzetben vagyunk, mint az a bolond autós, aki az ellenkező irányba hajt fel a sztrádára, és csodálkozik, hogy mennyi hülye van, aki rossz irányba megy.

Az EU ereje a demokratikus döntéshozatal, a konszenzusra törekvés, a mások tiszteletben tartása. Persze így sem hoz mindig jó döntést, de legalább kész a korrekcióra. Most azonban azzal szembesülünk, hogy ugyanez a gyengesége is. Az, hogy hisz a partnerek tisztességében; nincs felkészülve csalókra és csalárdságokra. Az Unió létrehozásakor az alapító tagok „úriember” módjára gondolkodtak, hittek a gentlemen’s agreement szemléletében, s az alapító dokumentumokat is ennek megfelelően fogalmazták meg. Nem építettek be azokba inkorrekt lépések elleni védekező paragrafusokat és büntető szankciókat; meg sem fordult a fejükben, hogy ilyenekre valamikor is szükség lehet. És ezért most ezernyi helyzetben védtelenek Orbán ravasz – s esetenként a lefektetett uniós alapelveket is sértő – lépései ellen. (Amely alapelveket egyébként Magyarország is értelemszerűen elfogadta az EU-ba való belépésekor.) 

Ennek egyik kiemelkedő példája most az ún. „modellváltó” egyetemek ügye. Normális alapítványi egyetemek esetében – sok ilyen van a világban! – az oktatás tartalmi alap-kérdéseinek eldöntése az egyetem tanárai által és közülük választott szenátus jogköre, a működtetés pedig az alapítvány kuratóriumának feladata. És minden adódó problémát megvitatnak, egyeztetnek. A „Közfeladatot Ellátó Közérdekű Vagyonkezelő Alapítványoknak” átadott („kekvás”) hazai egyetemek esetében azonban lényegesen más a helyzet. Itt ugyanis a törvényhozó egy csomó fontos – tartalmi kérdéseket meghatározó – döntési jogot rendeletileg elvett a szenátusoktól, s átadta azokat a kuratóriumoknak. Azoknak a kuratóriumoknak, amelyeknek a tagjait és elnökét lényegében a kormány bízta meg. Ez már eleve torz rendszer, hiszen nagymértékben csökkenti az egyetemek autonómiáját. (Pontosabban tovább-csökkenti, hiszen már a minisztérium által az egyetemek nyakára ültetett kancellárok is autonómia-csökkenést jelentettek. Bár hozzá kell tennünk, hogy a kancellárok működése pozitív kimenetelű is lehet, ha valóban az adott egyetem érdekeit képviselik.) 

A modellváltó egyetemek esetében Orbán telepakolta a kuratóriumokat „hithű” minisztereivel és egyéb magasrangú híveivel. Ráadásul ők a törvény szerint nem is csak meghatározott ideig, hanem halálukig leválthatatlanok a pozíciójukból. Valószínű, hogy az ilyen holtig tartó kuratóriumi funkció „világbajnok” abszurdum. Ezzel Orbán végképp elérte, hogy az egyetemek autonómiájának csak a nyomai maradjanak, s hogy még akkor is az „ő emberei” irányíthassák az egyetemeket, ha esetleg ő megbukik. 

Az EU a közelmúltban jogállamisági problémák miatt úgy döntött, hogy befagyaszt különböző – a tervek szerint Magyarországnak jutó – pénzeket. Pontosan tudjuk azt is, hogy melyek azok a kritériumok (a 17 „mérföldkő”, meg a 10 „szuper-mérföldkő”), amelyeknek meg kellene felelnünk, hogy feloldják ezt a befagyasztást. Megjegyzendő egyébként, hogy csupa-csupa olyan elvárásról van szó, amelyek már az EU-ba való bekerülésünknek is alap-feltételei voltak, s amelyek egy kulturált európai állam működését tekintve lényegében evidenciák. Például az, hogy egy új törvény parlamenti megszavazása előtt megfelelő időt és lehetőséget kell biztosítani a tervezet széleskörű megismeréséhez és megvitatásához. Ha nem lenne sírnivalóan szomorú, azt mondanám, hogy nevetséges, hogy az EU-nak kell kikényszerítenie, hogy ennek megfelelően működjön a magyar parlament és kormány. Nagy szégyen, hogy ezek a demokrácia-kritériumok egyáltalán témák Magyarországgal kapcsolatban. 

Orbán Viktor és Varga Judit miniszter meg is ígérte az EB-nak, hogy mindent „kijavítunk”. A fent-említett „kekvás” egyetemeket több problémás „mérföldkő” is érinti, de ezek közül is a legnyilvánvalóbb „botránykő”, hogy a kuratóriumaikban tucatnyi vezető fideszes politikus ül, köztük aktív miniszterek is. Szám szerint éppen a kormány fele. Minthogy ők jogilag halálukig leválthatatlanok, nyilván maguk is belátták (nyilván Orbán is „elmagyarázta” nekik), hogy az EU-nak való megfelelés érdekében egyetlen megoldás van; az, hogy „önként” lemondanak. (Havi milliót meghaladó pénzről is!) A hét miniszter már le is mondott kuratóriumi szerepéről, de a kormány joggal bizonytalan, hogy ez elegendő-e, tanakodnak, hogy a beosztási hierarchia tekintetében meddig kell lemenniük a lemond(at)ásokkal. Elég-e, ha még az államtitkárok is lemondanak, vagy még lejjebb kell menni? 

De tulajdonképpen alapvető tévedésben vannak. Azt hiszik, hogy tüneti kezeléssel orvosolható a baj, holott jogállamisági szempontból már maga a „kekva-törvény” elfogadhatatlan. Ők azonban úgy csinálnak – vagy talán tényleg úgy is gondolják? –, mintha ez a miniszter-probléma lenne a kulcs-kérdés, pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Speciális vakságban szenvednek; nem látják – vagy eszük ágában sincs bevallani –, hogy amit most csinálnak, az csak „porhintés”. Hiszen attól még nem nyerik vissza az egyetemek az autonómiájukat, hogy a Fidesz akár még a minisztériumi osztályvezetők helyett is „mezei” vazallusokat ültet be a kuratóriumokba. Tragikomikus színjáték. Pávatánc. Amiben Orbán – s ez külön szégyen – különösen tehetséges(nek véli magát). Kíváncsi vagyok rá, hogy az EU belemegy-e – akár naivitásból, akár bölcs békesség-keresés céljából – abba a játszmába, hogy elegendő a személyek lecserélése. Majd meglátjuk. Kérdés, hogy mennyire sokalltak már be attól, hogy Magyarország sorozatosan látszat-változtatásokkal akarja megúszni a dolgokat; ahelyett, hogy végre igazi lépéseket tenne a demokratikus működés irányába. Az igazi demokráciához persze nem fűlik sem Orbán, sem a NER-lovagok foga, mert az azzal járna, hogy nehezebb lenne saját zsebbe játszani a köz vagyonát. 

Remélem, már a pávatánc utolsó lépéseit látjuk.