A Vértanúk terén október 31. óta – Nagy Imre szobrának hűlt helyén – egy egészen másmilyen emlékmű áll. Kövér László és O.V. avatta fel „a vörösterror áldozatainak emléket állító Nemzeti vértanúk emlékművét”, az 1945-ben lebontott emlékmű újrafaragott mását. Avató beszédében K.L. ezt mondja: „Dühödt keresztényellenesség, buzgó internacionalizmus, heves nemzetgyűlölet, tudatos családrombolás és hazug jelszavak alatt az emberek kíméletlen kifosztása: ez volt 1919-ben a Tanácsköztársaságnak nevezett terrorképződmény”.

Nem kívánom – nem is lehet – kétségbe vonni, hogy a Tanácsköztársaság 4 hónapja alatt történtek terrorcselekmények. Nem is kevés. Mégis – K.L.-tól sajnos megszokott – durva leegyszerűsítés azt a 130 napot ezzel az egy szóval „leírni”. A világ akkor is sokkal összetettebb, bonyolultabb, komplexebb volt ennél. A Tanácsköztársaság nevéhez (a borzalmakon túl) fantasztikus pozitívumok is kapcsolódnak. S most nem az olyan – valóságos, de mégis propaganda-ízű – dolgokra gondolok, mint pl. a nyomorult proli-gyerekek balatoni nyaraltatása, hanem az összeomlott ország újjáépítési terveire.

Mélyen elgondolkoztató, hogy a Tanácsköztársaság minisztériumai (a népbiztosságok) kiket vontak be a tervezésbe, s hogy miket terveztek. Minthogy pedagógus és amatőr zenész is vagyok, kiemelten érdekelt, hogy mit tettek ezek a „terroristák” ezen a két területen. Ki is böngésztem a dokumentumokból, hogy a zenei népbiztosság (direktórium) tagjai a következők voltak: Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán és Reinitz Béla. [Dohnányi a kor egyik legnagyobb zeneszerzője volt, Reinitz Béla pedig Ady verseinek első megzenésítője.] Nem akármilyen névsor!

A pedagógia területén pedig az alábbit találtam. A közoktatásért felelős népbiztosság jövő-építő terveit elkészítő osztályának Nagy László volt a vezetője. Az a Nagy László, aki a 20. sz. első felében a reformpedagógia vezéralakja, az ún. „gyermektanulmányi” irányzat megalapítója és vezetője, a kor talán legnagyobb tudású pedagógusa. Aki ezt írja 1919 áprilisában: „A népbiztosság a gyermekkultuszt mélyen bele akarja oltani a nép lelkébe”.

Több mint valószínű, hogy az ő szellemi irányításával dolgozták ki a közoktatási reformterveket. A magyar történelemben először 8 osztályos „egységes népiskolát” terveztek. (Ez persze a Tanácsköztársaság bukása miatt csak terv maradt. Klebelsberg Kunó ugyan 1929-ben ismét beterjesztett egy törvényjavaslatot a 8 osztályos népiskoláról, de az meg a gazdasági válság miatt feneklett meg.)

Minthogy én az egyetemen kémia-szakos tanárjelöltekkel foglalkoztam, külön érdekelt, hogy milyen sorsot szánt a közoktatási népbiztosság a kémia tantárgynak. Elámultam. Koncepciójában, pedagógiai szemléletében olyan korszerű a (nyilván csak vázlatos) kémia-tanterv, hogy ma is csak alulról közelítjük. [Illetve sajnos nem vagyok benne biztos, hogy közelítjük, mert a Csépe Valéria féle csapat egy évvel ezelőtt kidolgozott nemzeti alaptanterv-tervezete ugyan sok ponton szakított a hagyományos, elavult, tantárgy-tankönyv-tanár-osztály-tanóra súlypontú koncepcióval, ezt a tervezetet most titokban(!?!) átdolgoztatja az EMMI, s a kiszivárgott hírek szerint nem sok marad a jövő iskolája felé mutató kezdeményezésekből.]

A Tanácsköztársaság 6-7-8. osztályra tervezte a kémiát. A tanterv-tervezet szerint az első két évben a diákok mindennapi életében (konyha, fürdőszoba, öltözködés, mosás, fűtés stb.) szereplő anyagok megfigyelése, vizsgálata, s a velük kapcsolatos kísérletek kaptak volna hangsúlyt, s 8.-ban kapcsolódott volna a vizsgálatokhoz az elmélet, valamint a kémiai ismeretek rendszeres áttekintése (elemek, fémek, nemfémek, savak, sók…).

A valóságból való kiindulást, az anyagok és változások közvetlen megfigyelését – vagyis a tanulók tényleges kémiai tevékenységére épülő tanulást – olyan komolyan gondolták, hogy egyenesen így fogalmaztak: „Mivel pedig a tanuló nem végezhet minden kísérletet maga, a tanító demonstrátiója itt is, ott is közbelép.” A kísérletezésre alapuló kémiatanítás gyönyörű példája, hogy a fejlesztési tervben méretarányosan megrajzolták még a fizika-kémia tanterem és a szomszédos szertár alaprajzát is, sőt még azt a kiskocsit is, amely a szertárból a tanterem előadó-asztalához síneken gurítható.

Sokszor leírtam már (az előző blogokban is), hogy miért ártalmas az a fajta leegyszerűsítő látásmód, amely csak feketét és fehéret ismer, amely történelmi (és köznapi) személyeket, korokat, eseményeket csakis egymást kizáróan „angyalnak vagy ördögnek” képes látni, amely nem tud finoman differenciálni, nem látja meg és nem tudja elfogadni ugyanabban a dologban az egymásnak akár ellentmondó részleteket. Mert lehetetlenné teszi a két parton egymással szemben állók közötti értelmes párbeszédet. Kiolthatatlanná teszi a feszültségeket, kibékíthetetlenné az ellenkező látásmódokat. Rögzíti a szekértábor-harcot. Ellenségnek látja és mondja az ellenfelet – vagy akár csak a másképpen gondolkozót. Sajnos a magyar társadalom nagy „átka” ez; gondolkodásunkban és vitáinkban sokkal erősebb hagyománya van a „kizáró vagy”-nak, mint az „elfogadó és”-nek.

De kedves K.L.! Nem kellene ezt tovább ápolni, sőt erősíteni. Ez a stílus nem a társadalmi megbékélés és együttműködés felé, hanem a hívek fanatizálása és a harc felé vezet.

Vagy éppen az a cél?