Évtizedes kérdés, hogy vajon OV Magyarországa jogállam-e. 2010 óta ugyanis sűrű egymásutánban születnek olyan törvények és rendeletek, amelyek ellentmondanak az európai jog-szemléletnek. Például az egyházügyi törvény (2011. évi CCVI tv), amely bíróságok helyett a parlamentre – vagyis politikusokra! – bízta alapvető egyházi kérdések eldöntését.

2012-ben ezért – Rui Tavares vezetésével – EU-s vizsgálat indult a magyarországi helyzet elemzésére. A Tavares Jelentésben (2013) az alábbi területeken vannak ajánlások a magyar hatóságok számára: alaptörvény és alkotmányozás; fékek és ellensúlyok; az igazságszolgáltatás függetlensége; a választási törvény; média-pluralizmus; alapvető emberi jogok; vallási és lelkiismereti szabadság. Az is kiderül belőle, hogy ezeken a területeken milyen szempontból nincs szinkronban a magyar szabályozás az EU alapelveivel.

Miniszterelnökünk nem pazarolta drága idejét a kritika konkrétumainak elemzésére, hanem – mintha párhuzamos valóságban élne – rövid úton lesöpörte az asztalról az egész jelentést, mondván: „A magyar kormány nem szorul kioktatásra a demokrácia természetét illetően. Ez egy európai baloldali akció, s az a bajuk, hogy a nép úgy döntött, hogy kétharmaddal leszavaz egy baloldali kormányt.”

2018-ban – minthogy jottányit sem javult Magyarországon a helyzet – Judith Sargentini vezetésével újabb vizsgálat történt arra vonatkozóan, hogy Magyarország államigazgatási rendje mennyire tartja magát az Unió alapértékeihez. S megint az derült ki, hogy sajnos súlyos problémák – demokrácia-deficitek – vannak mind az írott jogszabályok tekintetében, mind a gyakorlatban.

A Sargentini Jelentés fejezetei és aggályai a következő témákra vonatkoztak: alkotmányos és választási rend; az igazságszolgáltatás függetlensége; a korrupció; a magánélet védelme; a véleménynyilvánítás szabadsága; a vallás-és egyesülési szabadság; az egyenlő bánásmód; a kisebbségi jogok; a migránsok és menekültek jogai; a gazdasági és szociális jogok.

Feltűnő a téma-lista alapján a Tavares jelentéshez való hasonlóság, ami világosan jelzi, hogy 5 év nem volt elég ahhoz, hogy a magyar kormány közelítsen az – egyébként Magyarország által is aláírásunkkal elfogadott – európai elvekhez. Talán még valamennyire távolodott is azoktól. OV ekkor (önmagához következetesen) ekkor sem bíbelődött konkrétumokkal, hanem ugyanúgy lesöpörte az asztalról az egész Jelentést: „Magyarországot azért akarják elítélni, mert a magyar emberek úgy döntöttek, hogy a mi hazánk nem lesz bevándorlóország.” Vagyis megint nem a kritika tartalmával foglalkozott, hanem kibúvót keresett. Talált.

2019-ben már dolgoztak a szakértők az EU következő ciklusra szóló pénzügyi támogatási keretén. Ekkorra azonban – nem utolsó sorban a magyar gyakorlatról szóló információk nyomán – már szigorodott a „brüsszeli irodák” légköre. A nettó befizető országok egyre határozottabban kezdték mondogatni, hogy nem rendjén való az, hogy némelyik EU-s tagország átláthatatlan és gyanús – vagyis gyaníthatóan tisztességtelen – módon használja fel az EU-tól kapott milliárdokat. Ezek az országok tehát a saját adófizetőik által befizetett pénzek védelmében – s mellette az európai értékek megóvása érdekében is – kezdték követelni, hogy legyen valamiféle belső EU-ellenőrzési módszer, amely legalább fékezi az ilyen visszaéléseket.

Fölkért szakértők meg is fogalmaztak egy ún. „jogállamisági kritériumot”, amely szerint visszatartható a támogatás azon országoktól, amelyekben a működési mód nem garantálja (eléggé) a korrupció, s így az EU-s pénzekkel való visszaélés alacsony szinten tartását. Az az üzenetük lényege, hogy az EU-s elvek betart(at)ása vastagon anyagi kérdés is, hiszen a korrupció visszaszorítása csak ott lehetséges, ahol korrekt és átlátható az igazságszolgáltatás, garantált az információkhoz és a forrásokhoz való hozzáférés szabadsága, virágzik a média-pluralizmus. A jogállamiság szintje szorosan korrelál az EU-s támogatások tisztességes felhasználásával.

2020. nov.16.-án – persze hosszas viták után – az Európai Parlament elfogadta a „jogállamisági mechanizmust”. Megszavazta, hogy az EU-s támogatások rendjébe – tehát a fenti két „alap” elosztásába is – építsenek be egyfajta jogállamisági ellenőrző mechanizmust. Bár tapintatos módon nem mondták ki nyíltan, de mindenki tudta, hogy erre a jogállamisági mechanizmusra elsősorban Magyarország (s másodsorban Lengyelország) „miatt” volt/van szükség.

Két EU-s pénzalapról van szó. Az egyik az ún. „strukturális alap” (Multiannual Financial Framework, structural funds, 2021-27), amely az EU rendszeres, 6-8 éves periódusokra meghatározott fejlesztési-támogatási forrása. A másik pedig egy rendkívüli pénzalap a koronavírus-pandémia miatti károk begyógyítására. Így is hívják: „helyreállítási alap” (Recovery and Resilience Plan, COVID-19 funds, 2020-24). 

A „mechanizmus” elfogadására válaszként OV megvétózta a „strukturális alap” költségvetését. Figyelem! – nem a jogállamisági mechanizmust vétózta (amelyet pedig rühell), hanem azt a költségvetést, amely óriási összegeket ígért Magyarországnak. Ebben a különös csavarban az a logika, hogy a „mechanizmust” elfogadó Európai Parlamentben többségi döntés van, ezért ott egy-két ellenszavazatnak nincs súlya; a strukturális alap összegeit viszont az Európai Tanács hagyja jóvá, amelynek az állam- és kormányfők a tagjai; ott konszenzusos szavazás van, tehát gyakorlatilag egyetlen „nem” is vétó értelmű. Orbán ezzel a lépésével lényegében zsarolta az EU-t, hiszen amíg nincs elfogadott költségvetés, addig a többi állam sem jut hozzá a pénzéhez.

2021 márciusában Magyar- és Lengyelország pert indított az Európai Bíróságnál a jogállamisági mechanizmus ellen, mert szerintük ellentétes az uniós joggal. Vagyis vétó ide vagy oda, OV továbbra is próbálkozott azzal, hogy mindenestül töröljék az uniós pénzek „jogállamisági kritériumokhoz” kötését. Ebben a zavaros helyzetben az EB úgy határozott, hogy a jogállamisági „fegyver” bevetésével megvárja, hogy mit dönt a Bíróság. Az EP nagyon nem értett egyet egy általa már elfogadott szabály életbe léptetésének halasztásával, de végül lenyelték a békát.

Közjáték: Gwendoline Delbos-Corfield (Sargentini utóda) vezetésével 2021 őszén újabb elemzés készült hazánkban, amely ismételten azt rögzítette, hogy fennáll a veszélye, hogy Magyarország rendszer-szerűen megsérti az EU alap-értékeit. A jelentés-tervezetet az EP állampolgári jogi szakbizottsága (LIBE) jóváhagyta; elfogadásáról szeptemberben dönt az EP plenáris ülése.

2022 február 16.-án az Európai Bíróság – az addigiakhoz képest viszonylag gyors döntés után – ítéletet hirdetett: Magyarország és Lengyelország elbukta a pert; a jogállamisági mechanizmus nem ellentétes az uniós alapértékekkel, tehát jogállamisági problémák esetén el lehet vonni támogatási pénzeket a kormányoktól. Hangsúlyozandó, hogy az elvonás – célját tekintve – nem büntetés, hanem védekezés, hiszen pénzügyileg veszélyezteti az EU költségvetését, ha valamely országban magas a korrupció, gyanúsan személyre szabottak a közbeszerzések, vagyis lényegében „baráti zsebekbe” vándorolnak az EU-támogatások.

A Bíróság döntése számunkra azt is jelenti, hogy a perköltséget mi fizetjük, s azt is, hogy ha továbbra sem lesz lényeges előrelépés azokon a területeken, amelyeket Tavares és Sargentini is feltártak, akkor bizony súlyos milliárdokat veszíthetünk. Furcsa OV-nak a Bíróság döntésére való reagálása (a haverja, Parragh László által elnökölt Magyar Kereskedelmi és Iparkamara ülésén): „Mi nem nyertünk, de ők vesztettek”.

2022. ápr. 27.-én az Európai Bizottság megindította Magyarországgal szemben a jogállamisági eljárást, hangsúlyozva, hogy csak azokban az esetekben fognak élni vele, ahol komoly „problémák jelentkeznek” a közbeszerzések, az európai költségvetések végrehajtása, az elszámolások, a transzparencia, a csalások megelőzése vagy a korrupció terén. Ez már nem „babra megy”, hiszen óriási támogatásoktól eshetünk el, ha nem csökkentjük a korrupció magyarországi – európai viszonylatban rendkívül magas – szintjét.

A „legérdekesebb” ebben a helyzetben megint-csak az, hogy OV és köre – jelen esetben hűséges „fegyverhordozója”, Varga Judit – ugyanazt a taktikát alkalmazza, mint amit fentebb már kétszer is említettünk: a másról-beszélést. Vagyis igazságügyi miniszterünk sem azzal foglalkozik, hogy mi a probléma a magyar jogszabályok és az igazságszolgáltatás függetlensége körül, hanem „másról beszél; mint Bodóné, amikor a bor árát kérik”. Mindössze annyi változott, hogy érvelésük szerint ezúttal nem a „bal-liberális” (ld. Tavares), vagy a „migráns-simogató” (ld. Sargentini) Nyugat akar minket mindenáron megbüntetni „jobb-illiberális” és „migráns-ellenző” voltunk miatt, hanem az ún. „gyermekvédelmi törvény” miatt.

Mi ez a „gyermekvédelmi törvény”? Még 2021 jún. 13.-án megjelent a Magyar Közlönyben a „2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”. Már megjelenésekor kiverte a biztosítékot az EU-ban azokkal a paragrafusokkal, amelyek a homoszexualitással és egyéb szexuális másságokkal (LMBTQ) kapcsolatos tiltásokat fogalmaznak meg.

Az EU „filozófiája” nem fogad el semmiféle hátrányos megkülönböztetést bőrszín, vallás, nemi identitás stb. szerint. Vitatkozhatunk azon, hogy meddig terjedjen a különböző „másságok” elfogadása, de azon nem, hogy ez az EU-nak alapításától kezdve sarokköve. Így lett tehát a kormány által virágnyelven „gyermekvédelminek” nevezett törvény egy újabb – immár sokadik – olyan terület, amelyen a magyar törvényhozás szembe megy az EU-s alapelvekkel.

Egyébként még a tartalomtól eltekintve is külön felháborító ezzel a törvénnyel kapcsolatban, hogy a „Pedofil bűnelkövetőkkel szembeni…” törvénybe szuszakolták be a szexuális másságokat megbélyegző paragrafusokat. Ez (szociál)pszichológiai szempontból ügyes, de kifejezetten „aljas” húzás, ugyanis milliónyi gyanútlan közember agyában azt a gondolatot erősíti, hogy a szexuális „másságok” ugyanúgy bűnök, mint a pedofília.

A kormány azonban makacsul felszínen akarja tartani az LMBTQ-kérdést, mert ezzel nagyon sok szavazót szerez magának nem utolsósorban éppen az emberek – sajnos sikeres – hergelése következtében. Ezért bonyolított le egy népszavazást is ennek a törvénynek a védelmében (2022. ápr. 3.-án, ügyesen összekötve a parlamenti választással), de itt már annyira kilógott a lóláb, hogy az emberek nem vették be a sugalló kérdéseket, s érvénytelen lett a népszavazás.

Térjünk vissza az EB 2022. áprilisi döntéséhez, melyben életbe léptették a „jogállami mechanizmust” Magyarországgal szemben! Ezzel kapcsolatban nyilatkozott Varga Judit igazságügy-miniszter (OV „magyar hangja”), hogy ez „a döntés élő bizonyítéka annak, hogy Brüsszel visszaél a hatalmával. Az ítélet egy újabb nyomásgyakorlás hazánk ellen, mert a nyár folyamán elfogadtuk a gyermekvédelmi törvényünket.” A sajtótájékoztatón meghökkentően rövid, mindössze két-perces beszédet mondott, melynek zárásaként minden más lehetséges értelmezést lenullázva kijelentette: „a gyermekvédelmi törvény a probléma, nem a jogállamiság”. S még be sem fejezte a mondatot, már ment is kifelé a teremből. Úgy látszik, a másról-beszélés terén OV-nak „kiváló” tanítványai vannak.

A kormánymédiában már megszokott Brüsszel hibáztatása, s a magunk fényezése. De közben telik az idő! Ezért önérzeteskedés ide-oda, mégiscsak kénytelen a magyar kormány engedni a vele szemben megfogalmazott jogállamisági problémákkal kapcsolatban.

Az EB még áprilisban jelezte a magyar kormánynak a problémáit, döntően a korrupció magas szintjét. S a kormány június végén meg is küldte a válaszában, hogy milyen lépeseket terveznek a korrupció csökkentése érdekében. Azóta azt is tudjuk, hogy az EB szakértői szerint az eddig tervezett változtatások előrelépést jelentenek, de nem eléggé. Ezért tovább folyik az egyeztetés – mondhatnánk „meccsnek” is – Budapest és Brüsszel között.

2022. júl. 8.-án Varga Judit a nyilvánosságnak is jelezte, hogy „készen állunk a megállapodásra”, azaz további engedményekre. („Van az a pénz, amiért…”) Négy konkrét témát meg is nevezett (a nem-tudjuk-hányból), ahol már el is fogadtuk az EB javaslatait; s büszkén hozzátette, hogy ezek közül kettővel kapcsolatban már be is nyújtott a minisztérium törvényjavaslatot.

Jól érzékelteti a kormány ígéreteinek alacsony hitelességét a négy elfogadott javaslat közül annak a története, amelyik így szól: „a kormány által kezdeményezett jogalkotást megelőzően időt biztosítunk a társadalmi konzultációra”. Ugyanis alig néhány nap múlva (július 12.-én) úgy fogadta el a parlament a 2022. évi XIII. (KATA) törvényt, hogy nemhogy társadalmi konzultációra nem volt idő, de még a képviselők is csak 3 órát kaptak arra, hogy módosításokat nyújthassanak be. Úgy vertek át a parlamenten órák alatt egy olyan törvényt, amely pedig távolabbi hatásait illetően gyakorlatilag az egész országot érinti, hogy a benne maradt helyesírási hibákat is egy törvénymódosító törvénnyel kellett javítani.

A regnálását kezdő Fidesz-kormány még 2010-ben törvényeket fogadott el a „jó kormányzás” érdekében. Közülük a 2010. évi (nov. 29.) CXXXI. törvény szól a „jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről”. Ezt olvassuk benne: „a társadalmi egyeztetés során biztosítani kell, hogy a véleményezési folyamatban a véleményeknek a lehető legszélesebb köre jelenjen meg”. (Egyébként ezt már az EU-hoz való csatlakozásunk dokumentumaiban is vállaltuk.) Vagyis most, 2022-ben VJ arról tájékoztat minket, hogy mostantól majd – „Brüsszel” nyomására – betartjuk azt a szabályt, amelyet a Fidesz-parlament is elfogadott 2010-ben, s amely értelemszerű EU-s elvárás is már lassan húsz éve. Most örüljünk, vagy tomboljunk a felháborodástól? És – mint látjuk – ráadásul ezt is úgy tartja be a magyar kormány, hogy az első adandó alkalommal semmibe veszi.

2022 augusztus elején. Bár Magyarország vállalásai közül az Európai Bizottság többet is tudomásul vett, jelezte, hogy még most is hiányos a lista. Az óra pedig ketyeg. Ha szeptemberig nem sikerül megegyeznünk, akár 10-ezer-milliárd Ft-nyi (ez 13 nulla!) támogatástól eshetünk el. És sajnos láttunk már példát arra, hogy önfejűségével OV veszni hagyott súlyos összegeket. Pl. a közelmúltban a „Norvég Alap” – 2014-2020-ra szóló – Magyarországnak ítélt pénzét. Ráadásul most már magát a szerződést is felmondtuk, amelynek alapján jogosultak voltunk a „norvég támogatásra”. S mindezt azért, mert a norvég pénz 10 százaléka – saját szabályzata szerint – mindenhol az adott ország civil szervezeteinek szól, melynek szétosztásáról csakis civilek döntenek. A norvégok nem voltak hajlandóak lemondani erről az elvről, OV pedig arról, hogy felülírhassa ezt az elvet. Így végül – OV akarnoksága miatt – a „norvég pénz” mindenestül elveszett. Miniszterelnökünk fejében valami ilyen gondolat lehetett: „inkább veszítsen az ország 90-et, minthogy a civilek úgy kapjanak 10-et, hogy én abba nem szólhatok bele”.

Legyünk résen! – mondhatnánk cserkész-módra. De ha a kormány még hetekig huzakodik – s „jó vezérével” együtt járja a pávatáncot „egy párhuzamos valóságban” [©greggalemusic] –, akkor mindkét EU-s pénzről lecsúszhatunk. De vigyázat! – most százszor akkora pénzről van szó, mint a Norvég Alap esetében! Az ország működőképessége – élhető volta – van veszélyben.