A kormány márc. 2.-án véleményezésre közzé tette a köznevelési törvény módosításának tervezetét[1]. Ez a tervezet a pedagógiai köznyelvben azóta már „státusztörvényként” híresült el, ugyanis megszüntetné a pedagógusok közalkalmazotti státuszát, s más kérdésekben is csökkentené a pedagógusok társadalmi rangját és egzisztenciális biztonságát.
Minthogy fő érdeklődési és tevékenységi területem hosszú évek óta a fenntarthatóságra nevelés, most elsődlegesen ebből a szempontból elemzem a dokumentumot. Összességében azt kell róla mondanom, hogy sajnos nem viszi közelebb az iskolát a fenntarthatóság szemléletének elsajátításához. Ezért tehát határozottan ellenzem a törvény-tervezet elfogadását. (Ettől még morzsányi kételyem sincs, hogy a parlament engedelmes kormánypárti szavazó-gépezetén természetesen „csont nélkül” át fog menni a javaslat.)
Számos olyan bekezdés van a tervezetben, amely egyértelműen a nevelési-oktatási munka adminisztratív szabályozását helyezi előtérbe, s ezzel együtt a szakmai minőség javítása mint faladat hátra kerül. Az adminisztratív szabályozási szándék vezér-gondolata érzékelhetően a már eddig is elfogadhatatlanul centralizált közoktatási rendszer további tartalmi és szervezési-irányítási központosítása. Pedig azt minden pedagógiai szakértő – és most a világ változásaira figyelő, innovatív pedagógusokat is ide sorolom – tudja, hogy a fenntarthatóság gondolkodásmódja nem „felülről” kapott feladatok fegyelmezett elvégzésével fejlődik, hanem a helyi pedagógiai alkotómunka sokféleségének, kísérletező-innovatív szemléletének légkörében. Ez utóbbi gondolat azonban a törvénytervezetből sajnos teljes mértékben hiányzik.
Az igazi pedagógiai munka alkotó értelmiségi feladat. Ez a törvénytervezet azonban sajnos nemcsak megőrzi, hanem még meg is erősíti azt a gondolkodásmódot (amely eddig sem volt előre-vivő), miszerint a tanár nem más, mint egy mások által kigondolt és rögzített feladat kivitelezője (mintegy „transzmissziós szíj”), amely továbbítja a központ akaratát, gondolkodásmódját és értékrendszerét a gyerekek felé. Ez az erősödő központi elvárás gátja annak, hogy a pedagógusok valóban önálló gondolkodásra és mérlegelő döntésre képes fiatalokat neveljenek, akik a fenntarthatóbb lét felé vezetik ezt az országot.
Súlyos hiba, hogy nevezett dokumentum csökkenti a nevelést-oktatást ténylegesen és közvetlenül végző tantestületek mint munkaközösségek döntési jogosultságának szintjét.
Egy iskola életét alapvetően meghatározó, kardinális fontosságú kérdés, hogy a pedagógiai programját ki dolgozza ki, és ki fogadja el. A 2011-es köznevelési törvény szerint „A pedagógiai programot a nevelőtestület fogadja el és az intézményvezető hagyja jóvá.”. A mostani, 2023-as törvénymódosításban azonban ez a javaslat szerepel: „A pedagógiai programot az igazgató a nevelőtestület véleményének kikérésével fogadja el, amelyet a fenntartó hagy jóvá.” Vagyis a Ped. Program szellemiségének és konkrét tartalmának megfogalmazását illetően az azt megvalósítani hivatott („köteles”) tantestületnek nem osztanak lapot.
A kormány szándéka tehát egyértelműen az, hogy az iskolák és a tanárok csak ne szóljanak bele semmibe; igazodjanak ahhoz a programhoz, amelyet a tőlük (nemcsak kilométerben) „távoli” tankerületi munkatárs, valamint a tankerület mint fenntartó által odatett igazgató produkált. S ezzel összefüggésben az sem elhanyagolható tény, hogy ma az igazgató sajnos tényleg kívülről kinevezett ember, akinek a megbízását illetően a tantestületeknek már nincs szava. Ahogy a 2019. évi LXX. törvény „előterjesztői indokolása” fogalmaz (33.§): „A Kormány által támogatott deregulációs irányvonalba illeszkedően az intézményvezetői megbízáshoz kapcsolódó véleményezési jogok törlésére kerül sor.”
A tantestületek „lefokozása” azért súlyos hiba, mert a fenntarthatóságra nevelés szemléletmódját leginkább éppen a tantestület mint közösség fejleszti, s csak egy szabad szellemben működő tantestület válhat olyan pedagógiai „kutató-műhellyé”, amelynek fejlesztő hatása van a növendékekre. A tantestületek szabadságának – és „értelmiségi méltóságának” – csökkentése azonban nem e felé vezet.
Vannak olyan bekezdések is a törvény-tervezetben, amelyek nem a tantestületet, hanem magát a pedagógust mint személyt alázzák meg. Egyértelműen a pedagógusok iránti bizalmatlanságról szólnak azok a szabályok, amelyek szerint még a tanár számítógépébe vagy okostelefonjába is betekinthet a megfigyelésére felhatalmazott személy.
A szubszidiaritás jegyében újra kellene gondolni nemhogy a jelen módosításokat, hanem még az eredeti törvényt is, s bölcsen mérlegelni, hogy melyek azok a döntési jogosultságok, amelyeket le lehetne – tehát le is kellene – adni a tankerületektől a tantestületeknek, vagy az igazgatónak, a pedagógusnak, sőt a diákoknak. E nélkül nem alakulhat ki egészséges iskolai légkör, nem tud demokratikusan működni az iskola, nem folyik normális tanulás és tanítás; nem lesz fejlődés.
Összegezve: Nagyon károsnak tartom azt a túlzottan adminisztratív, erőszakosan központosító, kívülről vezérelt iskolákat erőltető szemléletet, amelyet nevezett dokumentum képvisel. Mert csökkenti annak lehetőségét, hogy a diákok valóban felelősen gondolkodó, autonóm, fenntarthatóságra nyitott állampolgárokká váljanak.
[1] 2023. évi … törvény a köznevelésben foglalkoztatottak jogállásáról és egyes kapcsolódó törvények módosításáról
