Magam is úgy gondolom, hogy hazug és álszent magyarázkodás a kormány részéről, hogy a „túlóra-törvény” (2018. CXVI.) a munkavállalók érdekeit szolgálja. Aljas csúsztatás ugyanis, hogy „maguk a munkások akarnak több túlórát teljesíteni”; hiszen nyilván nem jókedvükben „akarnak” még több és még több túlórát, legföljebb azért, mert a normál fizetésből nem tudnak megélni. És csak látszat-mentség a kormány számára, hogy a munkarend-módosításhoz ott kell legyen a munkavállaló belegyező aláírása is, hiszen egyrészt egy kacifántos jogi nyelven megfogalmazott munkarend-módosítás értelmezése még nekem is „ördöglakat”, hát még egy ilyen kérdésekben járatlan fizikai munkásnak. Másrészt ennek a munkásnak azzal is számolnia kell, hogy ha nem írja alá, akkor esetleg kirúgják. (És talán nincs is más munkalehetőség a lakóhelyén!) Mit csinál tehát? Aláírja a saját „rabszolgaságát”. A kormány magyarázkodása tehát logikailag is a feje tetején áll, s ráadásul még embertelen is.
Ezt a törvényt tehát szerintem is el kell töröltetni. Elsősorban azért, mert („fideszesül” fogalmazva) nem a magyar emberek érdekét szolgálja, hanem alapvetően a multikét, s azon belül is főleg az autó-összeszerelő gépsorok tulajdonosaikét.
Mindezekkel együtt a szakszervezeti vezetők elmúlt hetek-beli „hősies” bejelentései, miszerint – ha a kormány nem enged – országos sztrájkot szerveznek, lényegében képmutatás. Ők is tisztában kell legyenek azzal, hogy erkölcsi és jogszabályi okok miatt (ezekről ld. alább!) sincs erre igazán lehetőségük. S ez akkor is igaz, ha nem ők tehetnek erről a faramuci helyzetről.
A klasszikus kapitalista (nyugat-európai) társadalmakban a szakszervezetek a dolgozók érdekeit védik a tőkéssel (a gyár tulajdonosával) vagy a kormánnyal szemben. S abban van az erejük, hogy – a tárgyalások kifulladása esetén – pl. sztrájkkal ki tudnak kényszeríteni a munkaadótól egy mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot.
Magyarországon azonban már hosszú évtizedek óta távolról sem ilyen a szakszervezeti rendszer. A Rákosi korszakban – a párt-állam által uralt diktatórikus években – értelemszerűen nem volt tényleges szerepe a szakszervezeteknek. A szakszervezeti vezetők látszat-szerepet töltöttek be. Pl. beosztották az állami pénzen fenntartott szakszervezeti üdülők turnusait. A kádári „létező szocializmus” éveiben a helyzet ugyanez maradt. A szakszervezetek továbbra sem a munkaadók (vagy a törvényhozók) olyan „ellensúlyai” voltak, amelyek szükség esetén akár harcosan is képviselték a munkavállalók érdekeit, hanem az állam – mint fő munkaadó – partnerei. Érthető tehát, hogy az emberek évtizedeken át úgy szocializálódtak, hogy a szakszervezeteket abszolút súlytalannak tekintették.
A mi mostani bajunk pedig abból fakad, hogy ez így maradt a rendszerváltás után is. Részben érthetően, hiszen nem született új, alulról szerveződő szakszervezeti rendszer. Pedig ekkor már mi is a „kapitalizmust építettük”; ekkor már nálunk is érvényessé vált, hogy a tőkés a profit maximalizálásában érdekelt, ezért a munkavállalót bizony védeni kell a kizsákmányolás ellen.
A régi beidegződés azonban tovább-élt, s így egy ördögi kör alakult ki. Az emberek nem léptek be a szakszervezetekbe. Így azok – mivel nem tömegeket képviseltek – súlytalanok maradtak, nem voltak erős küzdőfelek, nem tudták érvényesíteni a tagok érdekeit. Ezért aztán a munkavállalók nagy hányada továbbra sem lépett be a szakszervezetekbe, mert „minek”.
És ez még sajnos ma is így van. Így alakult ki az a torz helyzet, hogy az ágazati szakszervezeteket tömörítő nagy szakszervezeti szövetségek ma is állami köldökzsinóron függnek. Nem tudják fenntartani magukat (az apparátust, az épületeket, az üdülőket stb.) a tagdíjakból. A befizetett tagdíjak az éves költségvetésüknek csak kb. a negyedét teszik ki. A többit (akár évente száz-milliós nagyságrendben) állami támogatásként kapják.
Egy szakszervezeti vezetőnek, de lényegében magának a szervezetnek is nyomós érdeke, hogy ne ütközzön nagyon az aktuális kormánnyal, mert különben – támogatás híján – szétesik, összeomlik. Másként ugyan, mint a szocializmus éveiben, de lényegében nem változott az a helyzet, hogy a szakszervezet nem igazán a munkaadók és/vagy a törvényhozók „ellenzéke”, hanem azok „kapcsolt része”. Ez eredendő erkölcsi gyengeségre vezet, hiszen nem harcolhat valaki teljes erejével az „eltartója” ellen.
A helyzet abszurditását jól jelzi, hogy a kormány – zseniális időzítéssel – éppen a rabszolgatörvény előkészítésekor (2018. szeptemberében) utalt át 100-100 millió forintot a hat nagy szakszervezeti tömörülésnek (LIGA, MSZSZ, Munkástanácsok, ÁFEOSZ-Coop, MGYOSZ és VOSZ). „No, így tüntessetek ellenem!”
A szakszervezetek függésbeli gyengeségén túl még egy másik oka is van annak, hogy Orbánék egy cseppet sem félnek a sztrájktól. Pontosan emlékezve arra, hogy a „szocik” gyengítésében és megbuktatásában milyen hasznos partnereik voltak a szakszervezetek, jó-előre gondoskodtak arról, hogy ez most ne ismétlődhessen meg az ő rovásukra. 2010-es uralomra kerülésük után egyik első dolguk volt a Munka törvénykönyv olyan módosítása (már akkor is!), hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegyék egy nagy, országos sztrájk megszervezését és megtartását. Ebben a törvény-módosításban szerepel pl. az ún. „együttműködési kötelezettség”, amely nélkül a sztrájk „jogellenes”, azaz törvénytelen. Bár értelemszerűen önellentmondás, hogy a két ellenérdekelt fél – a sztrájkoló és aki ellen sztrájkol – együttműködjön, így van a törvényben. Ügyes!!! S minthogy ráadásul nincs is meghatározva a törvényben, hogy milyen mértékben kell a sztrájkolónak figyelembe vennie a munkaadó érdekeit, a cég bármikor beperelheti a szakszervezetet, mondván, hogy jogellenes a sztrájkja. Ha pedig a bíróság is így ítél, akkor annak a szakszervezetnek „annyi”, mert mindent neki kell fizetnie.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a rabszolgatörvénnyel együtt a kormány önálló (nem az OBH alá tartozó) közigazgatási bíróságok felállításáról is döntött, amelyeknek a vezetőit és bíráit a kormány nevezi ki. [Ha jól meggondoljuk, ez még talán a rabszolgatörvénynél is súlyosabb következményekkel fog járni szinte az egész (különösen a civil) társadalomra.] Minthogy a sztrájkokkal kapcsolatos esetleges perek értelemszerűen ilyen közigazgatási bírók elé kerülnek, nem sok kétségünk lehet azt illetően, hogy hogyan fognak ítélni.
Ne csodálkozzunk tehát, hogy a kormány félvállról veszi mind a rabszolgatörvény elleni – egyre szélesebb – tiltakozást, mind a szakszervezetek sztrájkkal való fenyegetését.
Vagyis: nekünk „ennyi”!
