Most – az EP választás küszöbén – ez különösen feszítő és politikailag megosztó kérdés. Vajon merrefelé halad a világ – és jó irányba halad-e? A szuverén nemzetállam a megoldás a gondjainkra, vagy inkább az integrálódás az Európai Egyesült Államokba? Az én látásmódom szerint azonban nem az a kérdés, hogy integrálódjunk-e, hanem az, hogy hogyan, miben és mennyire.

 Ahhoz, hogy bölcs véleményt alkothassunk ebben a kérdésben, először hántsuk le a „szuverén nemzetállam” fogalmáról és az „Európai Egyesület Államok” címen megnevezett elképzelésről az előítéleteket, a tudatos belemagyarázásokat, a nyelvi-politikai manipulációkat. S ha ez sikerül, rögtön kiderül, hogy ez a vagy-vagy durva leegyszerűsítés. A valóságban csak fokozatok vannak egy elméleti skála két vége között.

 A szuverén szó a latin superan = ’legfelső’ szótő származéka, s eredetileg a teljhatalmú uralkodót jelentette. Ma azonban már inkább azt jelenti, hogy ’független, cselekvéseiben nem korlátozott’ személy, csoport, állam. Teljes szuverenitás nincs. Minden létező ember, nemzet, ország csakis kölcsönhatásaiban létezik; az abszolút függetlenség csak platóni idea. A szuverenitás tehát mindig viszonylagos. Nem olyan, hogy van vagy nincs. Nem a létéről vagy nem-létéről érdemes vitatkozni, hanem a mértékéről, meg arról, hogy mire vonatkozik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell törekednünk szuverenitásra. Csak mindig hozzá kell tennünk, hogy mire vonatkozó és milyen mértékű szuverenitás a célunk. S azt is mindig bölcsen mérlegelnünk kell, hogy adott konkrét kérdésben a szuverenitásunk egy részéről való lemondásunk révén nem nyerünk-e többet a réven, mint amennyit vesztettünk a vámon.

 A nemzetállam szó értelmezése talán még nehezebb. Definíció szerint ugyanis azt jelenti, hogy egy adott állam népessége etnikailag homogén. Ilyen nincs a világon! Az ókori Európa történelme is tele van népvándorlásokkal; gepidák, gótok, hunok, vandálok, szászok, frankok, szlávok keveredtek egymással évszázadokon át. És amikor a magyarok megérkeztek a Kárpát-medencébe, már nem voltak etnikailag homogének, hiszen vándorlásuk közben keveredtek más – főleg török – népcsoportokkal. A keveredésük persze itt is folytatódott; hol spontán, hol betelepítések révén. Genetikai vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai magyar lakosság genetikailag közelebb van pl. a szomszéd szlovákokhoz vagy osztrákokhoz, mint a hajdani honfoglaló magyarokhoz.

 Veszélyes terepre tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Magyarország nemzetállam. Mert mit is jelent ez? Azt, hogy Magyarország a magyaroké? Az előző bekezdésből kiderül, hogy már abban sincs konszenzus, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy „magyar”. Ki a magyar? Ki a cigány? És ki a zsidó? Ki a tolnai sváb?  „Török, tatár, tót, román kavarog e szívben” – mondja József Attila. A meghatározás bizonytalansága persze nem azt jelenti, hogy nincs értelme annak a szónak, hogy „magyar”. Dehogy nincs! Száz és száz olyan sajátságunk van, amelyeknek az együttes előfordulása magyar specifikum, azaz megkülönböztet minket más népektől.

 De ha a „ki a magyar” gubancon túltesszük magunkat, akkor meg elénk tornyosul az a kérdés, hogy vajon a magyar nemzetállamban évszázadok óta köztünk élő nem-magyaroknak – mondjuk a „szentendrei szerbeknek” vagy a magyarul esetleg alig tudó baranyai „beás cigányoknak” – kevesebb jog jár, mint „nekünk”? Vajon ők idegen test a többségi magyarok között?

 Különösen érzékennyé válik ez a kérdés, ha arra gondolunk, hogy Románia hozzánk hasonlóan szintén nemzetállamnak deklarálja magát. (Márpedig bizony gyakran hallani odaátról, hogy „Románia a románoké”.) Hogyan érinti ez az ott élő magyarokat, pl. a mezőségieket és székelyeket?

 Az elképzelt Európai Egyesült Államok mintája nyilván az USA. A szövetségi államok a társulással saját szuverenitásuk valamely részét feladták, de cserébe részesülnek az együtt-működés előnyeiből. Az USA Alkotmánya tételesen tartalmazza azokat a tárgyköröket, amelyekben szövetségi szintű törvényhozás van; minden más kérdésben a törvényhozás a tagállamok joga. Hogy jól működi-e a rendszer, az attól függ, hogy okosan döntötték-e el, hogy mely tárgykör hova tartozzon. Ez a jelenlegi EU esetében és a föltételezett EEÁ esetében is a legfontosabb, minden mást meghatározó kérdés.

Szintézis vagy egybeolvadás?

 Mielőtt megfogalmaznám, hogy miért tartom a jövőt illetően elkerülhetetlennek az integrálódást, tisztáznunk kell az „eggyé válás” két lehetséges útjának egymáshoz való viszonyát. Ez a két út – vagy inkább forma – pedig a szintézis és az egybeolvadás.

 A szintézis (sunqesiV, syn-thesis) szó szerint csak annyit jelent, hogy ’össze-tevés’, de tényleges értelme ennél több, mert ’egységbe foglalás’ jelentése is van, s ily módon itt ’részekből, egységekből egy komplexebb struktúra kialakítását’ értjük alatta. Annyiban hasonlít hozzá az egybeolvadás, hogy ott is az történik, hogy amik eddig külön voltak, azok most együtt vannak. De alapvető különbség, hogy míg a szintézis alrendszerek magasabb szintű rendszerbe integrálódása, addig az egybeolvadás során nem magasabb szintű rendszer jön létre, hanem alacsonyabb szintű „massza”. Az „egységnek”, „egységesülésnek” tehát két – lényegét tekintve – nagyon különböző módja van.

 Amikor egy órásmester csavarokból, fogaskerekekből, rugókból, tengelyekből órát rak össze, az szintézis. Amikor egy háziasszony tojásból, olajból, mustárból majonézt készít, az egybeolvasztás. Nagy különbség a kettő között, hogy míg az órába beszerelt fogaskerék alkotórészként is fogaskerék (tehát megőrzi az „identitását”, csak a kapcsolatrendszere változott), addig a majonézben a felhasznált hozzávalók „eltűnnek”, elveszítik saját eredeti „énjüket”.

 A jobb megértés kedvéért nézzünk emberi példákat is a szintézis és egybeolvadás különbségére. Amikor tudósok egy közösen vállalt feladat megoldása érdekében kutató csapattá (team) szerveződnek, akkor a csapaton belül mindenki megőrzi a személyiségét, a specialitását, sőt éppen ezt „teszi be” a közösbe. Az együttműködés sikere érdekében persze valamilyen vonatkozásban és mértékben mindannyiuknak le kell mondaniuk valamennyire a szuverenitás (önállóság, autonómia, szabadság) addigi szintjéről. De csak valamennyire! És ráadásul cserébe még gazdagodik is a személyiségük ebben az integrálódásban, hiszen több-rétűvé vált a kapcsolatrendszerük, mint volt; megtanultak az együttműködés során egy sereg olyan gondolkodás- és viselkedés-formát, amellyel addig nem találkoztak. Az egyén nem beleolvadt a csapatba, hanem szintetizálódott, integrálódott abba. [Ne feledjük el, hogy az integer szó eredeti jelentése ’érintetlen, sértetlen, ép, teljes’!]

 Az összeolvadásra humán példa: A vandalizmusba torkolló tüntetéseknél vagy a focimeccsek utáni randalírozásnál az ott lévő emberek nem egyéniségüket megőrizve integrálódnak egy nagyobb szervezetbe, hanem – a tömeglélektan törvényeinek megfelelően – saját egyéniségüket éppenséggel feladva beleolvadnak a tömegbe. Egyformává válnak. Masszává homogenizálódnak. Személyiségük ebben a szituációban nem gazdagodott, hanem alacsonyabb szintre került.

 Van persze olyan helyzet is, amikor a – legalábbis részleges – beolvadás emberek esetében is szükséges. Pl. a katonaságnál. Ott alárendelődik, hátrébb sorolódik a katona saját személyisége, a többiekhez való emberi kapcsolata. A parancsnak fegyelmezetten engedelmeskedő – tehát jó – katona az adott pillanatban nagyon kevéssé egyéniség. Ugyanolyan, mint a többiek. Nincs „neve”, nincs személyisége. Nem is lehet egyéni indítéka. „Tömegember”.  Különbség azonban, hogy míg a tüntető tömegben magából kikelve törő-zúzó ember elvesztette (átmenetileg) a lelki vonásait, a katona csak felfüggesztette, visszafogja, alárendeli.

EU – pro és kontra

 A fentiek birtokában gondolkodjunk azon, hogy mi mocoroghat számos honfitársunk fejében, ami miatt ellenzi az EU további integrációját, de akár még a kilépést is elfogadná. Két tényezőt látok magam előtt; az egyik a fentebb már elemzett szuverenitás kérdése, a másik nemzeti sajátosságaink csökkentésétől vagy elvesztésétől való félelem. (Bár ismerek olyat, aki szerint még gazdaságilag is hátrányos Magyarország számára az EU-tagság, de nem gondolom, hogy sokan lennének ennyire tájékozatlanok és/vagy félrevezetettek.)

 A szuverenitás kérdését fentebb már elemeztük. Nem szabad azonban mellőzni azt a pszichológiai szempontot, hogy a szuverenitás – még ha korlátozott, vagy akár csak látszólagos is – felemelő érzés. Büszkeség, önbecsülés, méltóság van benne. Azt az érzést adja – még egyszer mondom: még ha hamis alapokon nyugszik, akkor is –, hogy „nem vagyok akárki, nekünk csak ne mondja meg senki, hogy mit csináljunk, mit ne csináljunk!” Kétségtelen, hogy ez erőt adhat komoly megpróbáltatások elviseléséhez, nagy társadalmi teljesítményekhez is. Baj – nagy baj – csak akkor van, ha egyrészt légvárakról van szó, másrészt ha ezért elutasítja egy társadalom a számára egyébként előnyös, akár a megmaradását garantáló szövetséget, integrációt.

 A nemzeti sajátosságaink lehetséges elvesztése miatti aggodalom legalább ilyen fontos és legalább ilyen bonyolult kérdés. Az értékes tradíciók őrzése nyilván pozitív szerepű; a hagyomány önmagában vett abszolút értékén túl még az is előnye, hogy erősíti a csoport-kohéziót, ebben az esetben a nemzeti összetartozás érzését. Nincs konszenzus azonban abban, hogy mik is a mi nemzeti sajátosságaink. A magyar nyelv használata nyilván az, hiszen gondolkodásmódunk, kultúránk alapja. Egyértelmű, hogy védendő. Sokak szerint jellemző magyar sajátság pl. az örökös széthúzás és a „patópáloskodás” is. Nem gondolom azonban, hogy valaki ezeket is megvédendőnek gondolja. Hasonlóan homályos a határ pl. íróink-költőink „értékessége” tekintetében. Gondoljunk csak pl. arra, hogy milyen „kibékíthetetlen” ellentétek vannak Eszterházy Péter életművének megítélését és a Wass Albert szobrok állítását illetően. Jellemzője lehet egy országnak pl. a pénze is. Az angolok pl. (amikor beléptek az EU-ba) nem vették át az eurót, ragaszkodtak a font-hoz, mert nemzeti karakterük részének tekintették. Kérdés, hogy a forinthoz való ragaszkodás a magyarok körében milyen erős. Ha egyszer belépünk az euró-zónába, hányan fogják elsiratni a „magyar forintot”?

 De ha ennyi probléma van az egyre nagyobb egységekbe való integrálódással, akkor miért halad a világ mégis errefelé? Merthogy erre halad – persze kitérőkkel, visszaesésekkel és ellentmondásokkal –, az kétségtelen. Egy nagyobb, összetettebb egységbe való integráció értelemszerűen komplexebb rendszer létrejöttét jelenti. Az élővilág evolúciójában azt látjuk, hogy a sejt-alatti szinttől az egysejtűeken keresztül a gerincesekig és a rovarokig, s ott az együttműködő farkas-falkáig, illetve a hihetetlenül szervezetten működő hangyabolyig, termeszvárig jutunk el. Az ember társadalmi evolúciója pedig az egymástól viszonylag külön élő törzsektől az országokig, s onnan az állam-szövetségekig jutottunk el. Minden – vagy legalábbis a legtöbb – mai ország kisebb egységek integrációjával jött létre. Gondoljunk csak arra, hogy Olaszország hogyan alakult ki a városállamok (pl. Verona, Velence, Genova) egyesülésével, integrációjával. Németország is a szászok, bajorok, poroszok stb. országainak szövetségkötésével, egyesülésével jött létre.

 De mi ennek az integráció-tendenciának a magyarázata? Miért előnyös integrálódni? Nagyon „elméleti” szinten azt mondhatjuk, hogy azért, mert az együttműködés – ha jól csinálják – előnyösebb, mint az egyedül küzdés és a puszta ellenségeskedés. Egy komplexebb rendszer nagyobb erővel rendelkezik, s a hatékony működéshez többféle lehetősége van, mint az egyszerűbbnek. Az EU nélkül gyengék és sérülékenyek lennénk. A világ óriási gazdaságai (Kína, USA, Oroszország, India, Brazília…) elsodornának minket. Egyébként az EU-ba való integrálódással kapcsolatban jogosan föltehető a kérdés, hogy ez a történet vége, vagy az integrálódási folyamat halad tovább. De hova, meddig? (Ld. alább!)

 Minden integrálódás elkerülhetetlenül együtt jár az „addigi” önállóság, szuverenitás csökkenésével. Azzal, hogy lemondunk valami különbségről, másságról. Lehetetlen integrálódni úgy, hogy ne legyen benne valami egységesítés, egyformásítás, uniformizálás. Az tehát mindig mérlegelés és egyezkedés kérdése, hogy miben fogadjuk el az egyformaságot, a központi szabályozást, s miben és mennyire ragaszkodunk a mi másságunkhoz. Ez nem könnyű feladat, s még az alaposan végig-gondolt, „tisztességes” integráció is járhat olyan egységesítéssel, amely sokaknak fáj. Minden integráció a közös/saját, egyforma/különböző, centralizált/decentralizált örökös mérlegelését és szükség esetén az arány megváltoztatását jelenti.

 Az egyformaságnak is megvannak a maga előnyei. Pl. a szabványosítás sok helyen nagyon fontos és célszerű. A globális kereskedelem világában zűrzavart (és gazdasági hátrányokat) okozna, ha nem dolgozták volna ki az SI-rendszert, a méretek méterben, a tömegek kg-ban való kifejezését, a csavarok szabványosítását stb. És nem gondolom, hogy valakit is zavar, hogy a nyomtatóba mindenhol A/4-es lapot kell tenni. Persze tudjuk, hogy az egységek szabványosításával tucatnyi kedves magyar mértékegység-név eltűnt (icce, lat, akó, köböl…), de nem gondolom, hogy ezek a szavak adták volna magyarságunk lényegé. Azt viszont igen, hogy sokat nyertünk a mértékegységek nemzetközivé válásával.

 Ha az EU bürokratái bölcsen döntenek, akkor csak azt „egyformásítják”, amit muszáj. Minthogy azonban az íróasztal mellett ülő bürokratának az egyformaság könnyíti meg a dolgát, nyilván gyakran és könnyen túllő a célon. Ilyenkor fékezni kell őket. De világos, hogy nem az integrálódás ellen kell harcolnunk, hanem azért, hogy igazságos legyen; a lényegest a lényegtelentől bölcsen különböztesse meg; ott központosítson, ahol értelmes (szubszidiaritás!); vegye figyelembe a helyi szempontokat, szokásokat, hagyományokat is.

 Nagyon fontos és megnyugtató, hogy „Brüsszel” – ha sok tekintetben túl is lő a célon a központosítással és egyformásítással – a nyelvek, a kultúra és az oktatás területén (nagyon helyesen!) nem törekszik kötelező egységességre. Óriási pénzösszegeket költ pl. a fordításra és tolmácsolásra, mert igyekszik tiszteletben tartani a népek anyanyelvhez és saját kultúrához való ragaszkodását.

Globalizáció

 Globus szó latinul ’gömböt, golyót’ jelent, s így átvitt értelemben a Földgolyót. A globalizáció „Földgolyó-szintűvé” válást jelent. (Minthogy ennek a szónak már nagyon sok negatív háttér-jelentése van, használhatnánk helyette a szó szerint ugyanazt jelentő planetizáció kifejezést is. Talán előnyös is lenne, mert ez a szó érzelmileg semleges, nem vált ki „zsigeri” reakciókat. Mégis maradnék a globalizáció szó használatánál; hátha sikerül megtisztítani a negatív áthallásoktól.)

 Ha bemegyünk egy áruházba, azt látjuk, hogy élelmiszerben, ruházatban, elektronikai eszközökben az „egész világ” itt van. Ha egy világtérképen beszíneznénk azokat az országokat, ahonnan valamink származik, alig maradna fehér folt. S ez a világ-kereskedelem megállíthatatlan. Sajnos nagyon sok szempontból igazságtalan is, ezért sokan ellenzik, s inkább „bezárkóznának”. De nem a megállításáért kellene küzdeni, hanem a szabályozásáért. Azért, hogy ne kevesek számára legyen előnyös, s sokak számára hátrányos.

 A világháló – az Internet – a Facebook-kal, a Google-lal, a Twitterrel, a LinkedIn-nel, Messenger-rel stb. egyértelműen egy óriási hálózattá alakítja (alakította!) a Földet. Vegyük tudomásul, hogy a Föld – költői túlzással – egy „világfalu”. Az Emberiség globális hálózat, globális rendszer.

 És globális felelősség. Az emberiség ugyanis belakta (túl-nőtte?) a Földet. Sokan vagyunk. A 8 milliárdhoz közelítve belátható, hogy bármely egyén vagy ország teljes függetlensége abszurdum. Egymásra vagyunk nyomódva, „egymás szájába lógunk”. Az előttünk álló nagy kérdéseket – élelem, víz, levegő, talaj, energia, hulladék, biodiverzitás stb. – csak átmenetileg és részlegesen lehet megoldani országos szinten. Perspektívája csak a Föld-méretű együttműködéseknek van. Egyértelműen ezt jelzi az ENSZ Transforming our world (magyarul Világunk átalakítása, Pázmány Press, 2016.) c. nagy programja is, benne a fenntartható fejlődés 17 céljával.

Napjaink legizgalmasabb – és egyben leg-fenyegetőbb – kérdése a globális klímaváltozás. A Föld melegedése. Azon már csak a tudatlanok vitatkoznak, hogy ténylegesen van-e globális melegedés. Ez már nem kérdés. Az a kérdés, hogy ebben a melegedésben – a Föld éghajlatának bonyolult ciklikus változásain túl – mekkora szerepe van az Embernek. Merthogy van, az sem kétséges.

 Ezt a problémát pedig nyilvánvalóan csakis globális összefogással, globálisan érvényes döntések meghozatalával és betartatásával lehet megoldani (vagy legalább fékezni). Az emberiség jó értelemben vett globalizációja tehát elkerülhetetlen! Az EU-ba való integrálódás; és következő – de már sürgető – lépésként a planetáris integráció valamilyen formájának megvalósítása létkérdés. Aki az EU gyengítésére törekszik, az a világméretű összefogást, integrálódást nehezíti, s így a klíma-katasztrófa bekövetkezését is gyorsítja.

 Nem az a kérdés tehát, hogy szükség van-e globalizációra – mert ez már régen eldőlt –, hanem az, hogy milyen legyen, hogyan történjen.