Sok elemzés megjelent az elmúlt hetekben Menczer Tamás Magyar Péterrel szembeni elfogadhatatlan viselkedéséről (Pécs, Szikla utcai Gyermekotthon, 2024. december 3.). Értelmezték már – ki-ki a saját tudománya nézőpontjából – nyelvészek, pszichológusok, politikusok. Van azonban ennek az attaknak egy biológiai hátterű aspektusa is, melyről még nem olvastam elemzést. Pedig ez legalább olyan tanulságos, mint a többi.
Menczer, miközben makacsul ismételgette „lenézésből fakadó, negatív, fenyegető tónusú” (ezekkel a szavakkal jellemezte Orbán Viktor – még a pécsi eset előtt – a magyar politikai stílus sajnálatos romlását) fél-mondatait, feltűnően közel hajolt Magyar Péter arcához. Arasznyi volt közöttük a (szaknyelven) „térköz”. Magyar nem-egyszer mondta is, hogy „büdös a szád”, s meg is próbálta távolabb tolni magától Menczert. Nem sok sikerrel.
Mit üzen ez a szokatlan közelség? Az etológia egyik területe a proxemika [proximus (latin) = ’legközelebbi, nagyon közeli’], amely azzal foglalkozik, hogy az emberek (és állatok) mikor milyen távolságra helyezkednek el a fajtársaiktól. [ld. E.T. Hall: Rejtett dimenziók c. könyvét!] A kommunikáció jellegétől függően ez a „térköz” nagyon széles határok között változhat. Az arasznyi arc-távolság – legalábbis az európai kultúrában – az ún. intim zónát (<25cm) jelenti. Ebben a zónában megnő a szerepe a biológiai kommunikációnak: szagok, testhő, tapintás. Akik nagyon szeretik egymást – pl. anya és gyermeke, vagy egy szerelmes-pár két tagja – gyakran kommunikálnak ilyen közeli testhelyzetben, .
Menczer persze nyilván nem így viszonyul Magyar Péterhez, hanem éppen ellenkező előjellel. Az általa ismételgetett gúnyos, megalázó, lekicsinylő szavak, mondatok ellentétesek a (fenti értelemben vett) „bizalmas távolsággal”. De hiszen éppen erről van szó! Ő ugyanis erőszakkal hatolt be, nyomakodott be Magyar Péter intim zónájába. Lényegében megsértette azt; és ezzel pont azt üzente, hogy „vedd tudomásul, hogy nem tartom tiszteletben az intim szférádat, és tudatosan megsértem az emberi méltóságodat!”. Nagyon fontos részlet azonban az, hogy Menczer ezt nem szavakkal közölte Magyar Péterrel, hanem „proxemikailag”. Nem magyarul, hanem ösztön-nyelven, animális, állati „nyelven”. Hiszen az intim zóna nemcsak pszichológiai kérdés. Életvédelmi, önvédelmi, biztonsági szerepe is van embereknél és állatoknál egyaránt. Ha pl. egy hím gorillához egy másik túl közel jön, az veszélyt jelenthet. Ilyenkor az agytörzs (találóan – bár nem szakszerűen – „hüllőagy”) aktivizálódik, önfenntartó biológiai ösztönök lépnek működésbe. Megemelkedik az adrenalin-szint, megfeszülnek az izmok. Meneküljek, vagy támadjak? Üssek vagy adjam meg magam? Az intim zónába való behatolás tehát mindenképpen erőszakot, agressziót jelent, de legalábbis nagy lépés arrafelé.
Ez persze az ember esetében is így van, csak sokkal bonyolultabb módon, társadalmi elvárások által is szabályozva. Szinte vígjátékba illő helyzet, amikor valaki nem a személyes viszonynak és/vagy nem az adott kommunikációs helyzetnek megfelelő távolságban – hanem annál közelebb – áll attól, akivel beszélget, s ez a másikból önkéntelen hátrálást vált ki (akár tudatosodás nélkül is). Külső szemlélő számára komikus, ahogy két beszélgető fél apránként körüljár egy asztalt, mert az egyiket zavarja, hogy a másik szinte intim távolságban áll vele szemben, ezért kicsit hátrébb lép; az viszont kisvártatva picit előbbre lép, mert ő meg most érzi úgy, hogy beszélgető-társa túlságosan hivatalos, hideg, elzárkózó.
Menczer Tamás tehát ezzel a test-beszéddel lényegében azt közölte, hogy „te semmi vagy, eltaposunk, mint egy férget; tűnj el a fenébe; és vigyázz, mert ezután már az ütés következik”. Analóg helyzet: egy kocsmában valaki a halálos ellenségével azt akarja közölni, hogy „takarodj innen, ha jót akarsz”. Ekkor ő is határozott mozdulatokkal egészen közel megy az illetőhöz, betör az intim (biztonsági) zónájába, s ezt közvetlenül az arcába vágja. Menczer Tamás tehát – aki nem mellesleg a Fidesz kommunikációs igazgatója – ebben a jelenetben kilépett a szavakkal kommunikáló kultúr-emberi létből, s átment a „hüllőagyi agresszió” színterére.
Azt nem tudhatom, hogy ezt a regressziót spontán fölháborodása váltotta-e ki benne, vagy – „kommunikációs” vezetőként – nyelvészek és pszichológiai szakemberek segédletével tudatosan így tervezték. Minthogy azonban nyelvi és retorikai szempontból egyértelműen előre megkomponált volt a jelenet, joggal föltételezem, hogy ez az etológiai (proxemikai, pszichológiai, hüllőagyi) vonulat is tudatosan „ki volt találva”. S ha így van, az egyrészt ijesztő, hiszen ezzel a kormánypárt kommunikációs vezetője olyan helyzetet teremtett, amely szavak nélkül is éreztette a fizikai fenyegetés lehetőségét; azt üzente, hogy „vigyázz Kicsi, mert ezután már az ütés következhet”. Ugyanakkor rendkívül szomorú és szégyenletes is, hiszen ezek szerint a kormány szolgálatában álló szakemberek – a tudomány-etika szabályait felrúgva – gonosz célokhoz adták a tudásukat.
