Szept. 29.-i kongresszusán a Fidesz újra pártelnökké választotta Orbán Viktort. Ez persze több mint várható volt, de azért mégis „érdekes”, hogy a neki percekkel azelőtt megszavazott bizalmat O.V. egy előre megírt beszédben köszönte meg. (Egyébként a tőle megszokott szónoki hatásossággal, de folyton a papírjára pillantgatva). A hosszú beszédnek már a legelején megfogalmazta a híveinek szóló (talán) legfontosabb üzenetét. Ez így hangzott: „A politikában szükség van a 11. parancsolatra is: Ne mondj rosszat a fideszes társadról!”
Ebben kétségtelenül igaza van. A politikában – ami jelen esetben pártpolitikát jelent – tényleg szükség van összetartásra, a pártfegyelem betartására és az egymás iránti lojalitásra. Elsősorban persze a vezető iránti lojalitásra, bár ő – legyünk igazságosak! – a fordított irányú lojalitást is említette.
Hangsúlyozom azonban, hogy O.V.-nak csak a PÁRT-politikára nézve van igaza. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert a politika szó eredeti értelme ’közügyekkel való foglalkozás és azok intézése’; ez pedig csak esetenként párt-feladat. Viszont a magyar közgondolkodásban és közbeszédben – ideértve a média nyelvezetét is – sajnos évtizedek óta mérgező fekély, hogy „politika” és „párt-politika” összemosódik. Megállapíthatatlan, hogy O.V. melyikre gondolt, de az a legvalószínűbb, hogy ez a kettő az ő gondolatmenetében is egybeesik. Ennek a fogalmi keveredésnek a következménye, hogy ha én magánemberként vagy egy civil szervezet tagjaként szakmai szempontból – vagyis szakma-politikailag – nem értek egyet a kormány valamely döntésével, s ezt ki is mondom, azonnal rám sütik a bélyeget, hogy „politizálok” – értsd: ellenzéki színekben párt-politizálok. Mint ahogy pedagógusként már évek óta nem értek egyet a kormány oktatáspolitikai koncepciójával, ezért politikai ellenzéknek (sőt: „Soros-bérencnek”) számítok.
Visszatérve O.V. „intelmére”. Ez a „ne mondj rosszat” szólás a mindennapi politika (tehát nem párt-politika) területén nem lehet érvényes, hiszen ha ilyen általános érvénnyel fogalmazva is érvényes lenne, akkor lényegében még azt is jelenthetné, hogy embertársamról akkor se mondjak rosszat, ha arra egyébként minden okom megvan. A mindennapi élet vonatkozásában tehát ez a jó-tanács akár bűnpártolásra való felhívás is lehet.
De hát pártkongresszuson, a pártelnök szájából, a Fidesz párttagjainak címezve hangzott el. Ennek ellenére: akinek van füle a hallásra, megérzi, hogy ez a „szabály” majdnem olyan, mint a maffia világában az omerta. A „hallgatás törvénye”. Amely azt jelenti, hogy ha lebuktál és elkaptak, akkor se vallj a maffia tagjaira. Ha fenyegetnek, vagy kínoznak, akkor se mondj rosszat a banda-társaidról! Hallgass akkor is, ha egyébként pontosan tudod, hogy mi az a törvénytelenség (vagy akár gazemberség), amelyet a társad elkövetett, s amelyről a vizsgálatot vezető bíró információt szeretne tőled kapni. Persze jól tudjuk, hogy a maffia sikeres működése szempontjából ez a hallgatás valóban rendkívül fontos; ugyanakkor az is világos, hogy erkölcsileg egyértelműen elmarasztalható, hiszen lényegében a bűnt és a bűnöst védi.
Közelednek az önkormányzati választások, s „benne van a pakliban”, hogy most Budapesten és néhány nagyvárosban az ellenzék nyer. Ez nyilván súlyos veszteség lenne a kormány számára, hiszen alapvetően megváltoznának az országos erőviszonyok, s ráadásul súlyos sebet kapna a Fidesz legyőzhetetlenségének mítosza. Ebben a helyzetben ezért nem tudok nem arra gondolni, hogy O.V. ezen mondatának igazi (persze bújtatott) üzenete az, hogy akármilyen disznóság – hatalommal való visszaélés, közpénzek saját célra való fordítása, korrupció stb. – derül is ki esetleg egy fideszes jelöltről, egy másik fideszes még akkor is hallgasson, ha kérdezik. S ha így van, az már – a párt iránti lojalitás álarcában – kimeríti az erkölcstelenségre való buzdítás fogalmát.
Van azonban egy még súlyosabb gondom is azzal, hogy ezt a pártpolitikai jó-tanácsot O.V. „11. Parancsolatnak” nevezi. Az, hogy így a magát a kereszténység védelmezőjének nevező O.V. a keresztény erkölcsiség alapját képező Tízparancsolatot egy – pártpolitikailag ugyan hasznos, de – alapvetően erkölcstelen ponttal egészíti ki. Lényegében bepiszkolja – profanizálja – a Tízparancsolatot.
Ez pedig végső soron megszentségtelenítés, blaszfémia: a Szent hasznosságelvű lealacsonyítása.
