Olvasom az újságban, hogy a Progresszív Szlovákia nevű párt parlamenti képviselőjelölti listáján magyarok is szerepelnek majd 2020 februárjában. Ettől fellelkesedtem, s sok gondolat tolult fel bennem a szlovák-magyar együttélés múltját, jelenét és jövőjét illetően.
Különösen a múlttal (de még a jelennel) kapcsolatban is be kell látnunk, hogy sajnos rossz „hagyományunk” a körülöttünk élő népek lebecsülése, s a magunk „felbecsülése”. Évszázadokon keresztül jogosnak tartottuk, és minden módon – gyakran fegyverrel is – védtük a nemzetiségeinkkel szembeni „magyar szupremáciát”, a magyar fensőbbséget, amely úgymond vezetésre-uralkodásra-elnyomásra jogosít fel minket. Sok híres politikusunk hangoztatta a 19. és 20. században, hogy a Kárpát-medence népei közül csak mi vagyunk igazán alkalmasak ország-vezetésre. Értsd: a románok, szlovákok, szerbek, horvátok adottságai nem elégségesek ehhez.
Ha fellapozom dr. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások c. könyvét (Kiadja Kókai Lajos a Millénium évében, 1897-ben; reprint: Akadémiai K., 1990), és megkeresem benne, hogy miféle szólásaink vannak a szlovák emberekkel – azaz magyarul a tótokkal – kapcsolatban, elszégyellem magam; szégyenkezem a másik (és másmilyen) embert lenéző, dölyfös szemléletmód miatt, ami süt ezekből a szólásokból. Pl.: Adj a tótnak szállást, kiver a házadból; Kása nem étel, tót nem ember; Tót szégyenli nevét; Magyarnak korsó, németnek borsó, tótnak koporsó; Mindenéből kifosztották, mint tótot az emberségből. (Ne csodálkozzunk, hogy a szlovákok fülének bántó a tót megnevezés! Úgy vannak vele, mint az afro-amerikaiak a néger megnevezéssel.)
El kellene gondolkodnunk azon, hogy ennek a bántó, megalázó magyar fensőbbség-tudatnak évszázadokon keresztül való hangoztatása milyen nehezen-gyógyuló sebeket ejtett a velünk együtt élő nemzetiségeink lelkében. Elemeznünk kellene, hogy a megalázottság miatt bennük felgyülemlő sértettség mekkora szerepet játszott abban, hogy 1848-49-ben ellenünk fordultak. Értelmeznünk kellene, hogy (a fenti okok miatt) alapjaiban elhibázott nemzetiségpolitikánk hatással volt-e az első világháború lezárását követő eseményekre, akár még a trianoni döntésre is.
A fentiek tükrében talán érthető, hogy amikor tíz évvel ezelőtt Szlovákiában megalakult egy szlovák-magyar „vegyes” párt, a Most–Híd (szlovákul most ’hidat’ jelent), akkor nagyon-nagyon örültem nekik. És drukkoltam, hogy sikeresek legyenek, hiszen már maga a szándék is szép, hogy – amennyire csak tudunk – lépjünk túl az évszázados görcsökön, és próbáljuk együttműködéssel megoldani a „mindkettőnket” érintő problémákat. Szinte történelmi lehetőséget láttam benne. Sajnos nem így alakult. Külső-belső nehézségek következtében a Most–Híd elerőtlenedett, kis-híján felőrlődött. A ’19 őszi EP-választáson sikertelenül szerepelt; most nincs is szlovákiai magyar tagja az EP-nek.
De most – ahogy a bevezetőben jeleztem – ismét feltámadt bennem a remény a kulturált és demokratikus szlovák-magyar együttélés valóra váltását illetően. Ennek első lépcsőfoka az volt, hogy a Progresszív Szlovákia (PS) jelöltje (Suzana Caputová) lett 2019 tavaszán az ország – egyébként első női – államfője, aki már a választási kampányában jelezte, hogy szeretne szorosabban együttműködni az országban élő nemzeti kisebbségekkel. És ennek megfelelően össze is hívott egy kisebbségi tanácsadói testületet. Ráadásul ugyanez a PS – és koalíciós társa, az Együtt (SPOLU) – nyerte a legtöbb helyet a tavaly őszi EP-választáson, megelőzve a kormányzó Irány (Smer) pártot is.
A tervek szerint a PS és SPOLU 2020. februárban is együtt indul – legerősebb ellenzéki erőként – a szlovákiai parlamenti választáson. Ez pedig számunkra azért jelentőségteljes, mert ennek a koalíciónak van egy Magyar Platformja, s annak több tagja is szerepel a pártszövetség parlamenti képviselőjelölti listáján. Várható volt persze, hogy ezek a magyar jelöltek támadásoknak lesznek kitéve, hogy miért nem etnikai alapon szerveződő pártok „színeiben” indulnak, de mind ők, mind a PS-SPOLU pártszövetség vezetői hitet tesznek a mellett, hogy nem a nemzetiségi szembenállás, hanem egymás értékeinek és érdekeinek kölcsönös tisztelete a megoldás kulcsa.
Most tehát ismét reménykedem. Ezúttal ennek a szlovák párt-szövetségnek drukkolok, hogy sikeresek legyenek, s legyen erejük, türelmük, kitartásuk megőrizni ezt a partneri alapállást. Isten őket úgy segélje!
