„Durván kiforgatta a történelmi igazságot Orbán Viktor miniszterelnök, amikor a szovjet megszállás emlékművének nevezte a budapesti Szabadság téren felállított obeliszket” – mondta Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő (okt. 29.). S hozzátette: „Emlékeznünk kell arra, hogy a horthysta Magyarország, Hitler legközelebbi szövetségese, 1941. június 27-én kezdeményezőleg csatlakozott a náci Németország Szovjetunió elleni támadásához, s hogy a megszállt területeken a békés lakosság és a szovjet hadifoglyok ellen tömeges bűncselekményeket követett el. Budapestnek a fasiszta megszállás alól való felszabadításáért 80 ezer szovjet katona vesztette életét.”

Az előzmény az, hogy két nappal korábban (okt. 27.) O.V. a Szabadság téren felavatta George H. W. Bush, az Egyesült Államok 41. elnökének szobrát a közép- és kelet-európai kommunista uralom bukásának harmincadik évfordulója alkalmából. A magyar történelem tanulságait ecsetelve utalt arra, hogy ennek a térnek az egyik oldalán áll a német, a másikon a szovjet megszállás emlékműve; s hogy Bush szobrának felállítása is világos üzenet: „ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz, vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz.”

Egyáltalán: miért állítottunk – Reagen elnök szobrától nem messze – éppen id. Bushnak szobrot? Mert 1989 július 11.-én – Kádár János halála után egy héttel – eljött Magyarországra (első hivatalban lévő amerikai elnökként), s a rendszerváltás eufórikus légkörében emlékezetes beszédet mondott a Kossuth téren. A szakadó esőben széttépte előre megírt beszédének elázott papírjait, és fejből beszélt, „tiszta szívből” köszöntve az őt ünneplő tömeget. Nekünk, magyaroknak ezért pozitív személyiség id. Bush.

A Szabadság téri szovjet emlékmű története. 1945. május 1-én avatták fel. Éppen csak vége lett Magyarországon a harcoknak, a város szétlőve, az utcákon lótetemek és temetetlen holtak tömege. De fellélegzés, hogy vége a háborúnak; az életet újra lehet – újra kell – indítani. Lelkileg érthető, hogy a náci német hadsereget óriási véráldozat árán legyőző szovjet sereg parancsnokainak egyik első dolga volt, hogy az elesett katonák tiszteletére emlékműveket állíttassanak Budapesten, s fölvéssék az emlékműből kiemelkedő obeliszk oldalára (magyarul és oroszul is), hogy „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek”.

Az emlékmű talapzatán körben hősi halottak nevei olvashatók, de cseppet sem biztos, hogy az ide temetett katonák nevei, mert a főváros más részeiből is hoztak ide szovjet katona-tetemeket, sőt 2002-ben – a mélygarázs építésekor – az is kiderült, hogy az emlékmű alatti tömegsírban magyar katonák holttestei is vannak. Pontosabban voltak, mert ekkor – az exhumálást követően – a holttesteket innen elszállították, s megfelelő módon újra-temették. (A szovjet katonákat a Rákoskeresztúri Új köztemetőben.) Az emlékmű alatt tehát holttestek már (tudtunkkal) nincsenek, ugyanakkor a hadisírok ápolásáról szóló, 1995-ben kötött kétoldalú megállapodás védettséget biztosít az emlékműnek, mint szimbolikus hadisírnak.

A „felszabadítók” kultusza. A Rákosi- és Kádár-éra idején ezer változatban, milliószor hallottuk a „felszabadulás”, „felszabadító szovjet hadsereg” stb. kifejezéseket. Az idősebb korosztályok fülének bizonyára ismerős a mozgalmi induló, hogy „érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét”. Ezt énekelte akkor sok-ezernyi fiatal és idős is. Ki kényszerből, ki őszinte lelkesedésből. Vagy a kettő keverékéből.

A gettó felszabadítása. Ezzel a „felszabadító szovjet” kifejezéssel kapcsolatos az alábbi tanulságos történet. Budapesten, a gyönyörű Dohány utcai zsinagóga mellett indul a Wesselényi utca, ott egy árkádsor, amely mögött – a kertben – lényegében temető van. Azok nyugszanak itt, akik az 1944-45-ös vészkorszak idején ebben a gettóban lelték halálukat. Fegyvertől, éhségtől, betegségtől. Maga az árkádsor még valamikor az 1930-as években épült; azidőtájt, amikor a még az I. világháborúban a fronton elesett zsidó katonák emlékét őrző – szintén a zsinagóga kertjében lévő – Hősök temploma is.

Az árkádsor egyik oszlopán emléktábla van ezzel a szöveggel:
A fasizmus idején itt volt a budapesti gettó egyik kapuja.
A felszabadító szovjet hadsereg 1945. január 18-án lerombolta a gettó falait.
Nem tudtam kideríteni (s a táblán sincs információ arról), hogy kik és mikor helyezték el itt ezt a kis kőtáblát, a szövege azonban egyértelművé teszi, hogy valamikor a Rákosi-, vagy a Kádár-korszakban.

A ’90-es években azonban egyszer valaki az éjszaka leple alatt kalapáccsal összetörte a táblát. Mi motiválhatta? Ha antiszemita gyűlölet, akkor itt – a hajdani gettó területén – sokkal nagyobb értékeket is megrongálhatott volna. De valószínű, hogy az illetőnek igazából nem is a zsidókkal volt baja, hanem az emléktáblával. Nem gondolom, hogy hazugságnak gondolta volna, hogy itt volt a gettó, s hogy szovjet katonák rombolták le annak falait. Ezt épeszű ember nem vonja kétségbe. Sokkal inkább az lehet a tettének magyarázata, hogy ő bizony egyáltalán nem tekinti a Vörös Hadsereget „felszabadítónak” – amiként az elszólás szerint O.V. sem –; nem tekinti sem február 12.-ét Budapest, sem ápr. 4.-ét Magyarország felszabadulásának, ezért mélyen felháborítja, hogy ez a tábla még a rendszerváltás után is a „felszabadító szovjet hadsereg” dicsőségét hirdeti.

Az illetékesek elég hamar újra-faragtatták az eredetivel hajszálpontosan megegyező emléktáblát, s vissza is tették ugyanoda. Egy kis változtatás azonban mégiscsak történt a helyreállításban. Az emléktáblához egy vékony fedett vezeték húzódik, amely be is bújik a tábla mögé. Nyilvánvaló, hogy valami olyan szerkezetet építettek be, amely egy esetleges későbbi rongálás esetén azonnal riasztja az őröket, vagy pl. felvételt készít az elkövetőről.

Azt teljesen rendjén valónak gondolom, hogy a széttört emléktáblát helyreállították. Ez rendben van. Az azonban – legalábbis számomra – rejtély, hogy akik újra-faragtatták, miért nem módosítottak egy kicsit a szövegén úgy, hogy az továbbra is kifejezze a lényeget – a gettó felszabadítását –, de ne irritálja azokat, akik hallani sem akarják azt a kifejezést, hogy „felszabadító szovjet hadsereg”. Jobb lenne a szöveg pl. így: „Itt volt a budapesti gettó, amelyet a szovjet hadsereg – lerombolva annak falait – 1945. január 18-án felszabadított”. Talán dacból nem változtattak az eredeti mondaton? Vagy rosszul értelmezett hagyományőrzésből? Azon ugyanis valóban lehet – és kell is – vitatkozni, hogy a szovjetek Magyarország felszabadítói voltak-e vagy sem, de hogy a gettót valóban ők szabadították fel, az vitathatatlan tény.

A Szabadság téri emlékmű felirata. Ez már bonyolultabb kérdés. Értjük a hátterét, ezért el kell fogadnunk a tényt, hogy a „felszabadító szovjet” kifejezés sok honfitársunkban „kiveri a biztosítékot”. Ha nem is helyeseljük, a fentiek alapján megérthetjük, hogy a hazai (szélső) jobboldal képviselői miért próbálkoztak már többször is az emlékmű (vagy legalább a felirat) megrongálásával, eltüntetésével. Budaházy György 2005-ben vésővel próbálta levakarni az obeliszkről a szöveget, s a Jobbik 2015 október 23.-án is az emlékmű megrongálását tervezte.

Mi volt valójában a szovjet hadsereg? Érvényes a kérdés, hogy mi a megfelelő kifejezés a Vörös Hadsereg magyarországi szerepével kapcsolatban. Megválaszolni pedig nem könnyű, mert szemponttól függően több megfelelő is van. Vegyük ezeket sorra!

• Minthogy már évek óta hadban álltunk a Szovjetunióval és 1945-ben súlyos vereséget szenvedtünk, ebben az értelemben egyértelműen jogos az a jelző, hogy „győztes”. De ne felejtsük el, hogy – szöges ellentétben a létező szocializmus éveiben nyomatott propagandával – nem értünk vagy velünk együtt győztek, hanem ellenünk!
• Bár Németország szövetségesei voltunk, „biztos-ami-biztos” alapon 1944 március 19.-én Hitler csapatai egyértelműen katonailag megszállták Magyarországot. Nem volt ugyan totális a megszállás, hiszen pl. Horthy a helyén maradt, s kinevezésekre és kinevezések elutasítására is volt lehetősége, de a szuverenitásunk kétségtelenül lényegesen alacsonyabb szintű lett. Amikor a Vörös Hadsereg kiszorította Magyarországról a német csapatokat, akkor egyúttal lényegében megszüntette hazánk németek általi katonai megszállását is. Ebben az értelemben tehát akkor jogos volt a „felszabadító” jelző is. Bár értelemszerűen nem Magyarország felszabadítása volt a céljuk, hanem a német csapatok legyőzése. Egy pillanatig sem gondolom, hogy akár egyetlen „orosz” kiskatona fejében is megfordult volna az a gondolat, hogy ő most valakiket felszabadít. Ugyanakkor a gettó vonatkozásában vitán és értelmezésen felül áll a felszabadítás ténye.
• 1945 után egy ideig még volt némi bizonytalanság azt illetően, hogy a – nagyhatalmi erőviszonyok függvényében – hogyan alakul Magyarország sorsa. Ekkor még volt egy viszonylag szabad – és a demokrácia lehetőségét felvillantó – 1-2 éves időszakasz hazánkban. A „fordulat évére” (1948-ra) vált végleg egyértelművé, hogy Magyarország a szovjet érdek-zóna része marad. Ekkor a „győztes” hadsereg gyakorlatilag átlényegült „megszálló” hadsereggé.

Összefoglalás. Amikor a Szabadság téri szovjet emlékművet felállították, jogos volt a felszabadító titulus. A „kommunizmus” éveiben azonban, amikor pedig a csapból is ez a kifejezés folyt, bizony cseppet sem volt már releváns ez a jelző. Annak tükrében, hogy ugyanaz(?) a hadsereg már évtizedek óta megszállva tart minket, elég paradox volt őket felszabadítóknak nevezni. Ma pedig – immár történelmi messzeségben – látásmód kérdése, hogy tudja és akarja-e valaki átlátni a világ (s benne a történelem) ezernyi komplementáris ellentmondását, vagy inkább a leegyszerűsítő és sablonos értelmezést választja. Az pedig fogalmazási kultúra kérdése is, hogy a Vörös Hadsereg szerepének kétségtelenül bonyolult megítélését illetően ki mit gondol és mit mond erről az emlékműről.