Nézzük meg: hogyan szerepel a „jogállamiság” az EU dokumentumaiban! Hátha így érthetőbb lesz, hogy miért álságos a definiálatlanságára hivatkozva megvétózni a következő ciklus EU-költségvetését. (Ld. előző, nov. 22.-i eszmefuttatásomat!)
Az Európai Unióról és működéséről szóló szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata (2012. okt. 26.) ezt írja a „jogállamisággal” kapcsolatban: az EU elkötelezett „a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvei mellett”. A szabadság, a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok fontossága még több helyen is előjön ebben a dokumentumban, de egyik kifejezést sem definiálja. Még lábjegyzetben sem. S nyilván azért nem, mert – azon túl, hogy áttekinthetetlenül hosszú lenne tőle a szöveg – nincs is rá szükség, hiszen a lényegüket(!) tekintve egyetértés van. Persze ezer színárnyalata van a szabadságnak, a demokráciának és a jogállamiságnak is, de ettől még az európai kultúrán belül a lényege(!) mindenki számára egyértelmű. Volt eddig!
Érdekes, hogy a definiáltságot hiányoló OV sem hazánknak az EU-ba való belépésekor (amikor ellenzékben volt), sem 2012-ben (amikor kormányfő volt) nem kifogásolta, hogy a jogállamiság „nincs pontosan definiálva” ebben az alapdokumentumban. Nem foglalkozott vele; nem volt vele semmi problémája. De még az is lehet, hogy visszaemlékezett arra, hogy joghallgató korában bizony vizsgázott abból, hogy melyek a jogállamiság kritériumai, tehát minek itt külön meghatározni. Most mégis éppen ez a fő érve az EU elleni hadakozásában. De mi is lehetne a megoldás? Menjünk talán vissza az EU megalapításáig és álljunk neki visszamenőleg pontosan definiálni, hogy mit értsünk szabadság, demokrácia és jogállamiság alatt? Abszurdum! Több mint 20 évig egész Európának így is jó volt a „jogállamiság” fogalma, mert gentlemen’s agreement volt az értelmezése és a betartása. Most homok került az európai kultúra gépezetébe.
Köztudott, hogy a jogállamiság mindig is hangsúlyosan deklarált alapelve volt az EU-nak, s hogy a betartása értelemszerűen erkölcsi kötelessége volt az Unió minden tagjának. Csakhogy eddig nem (illetve nagyon ritkán) volt szükség arra, hogy egy vezető politikust figyelmeztetni kelljen erre a kötelességére. Persze nem arról van szó, hogy mindenki gáncs nélküli grál-lovag lett volna az Unió eddigi történetében. De a „játékszabályokat” mindenki betartotta, legalább annyira, hogy ne verje ki a biztosítékot.
Most annyi változott, hogy a magyar kormányfő évek óta sorozatosan és főleg szembeszökően tér el a jogállamiság unió-szerte elfogadott, konvencionális értelmezésétől. (Ld. a Sargentini jelentés fejezeteit a nov.22.-i írásban!)
Egyébként nem is arról van szó, hogy most „büntetésként” kevesebb pénzt kapna Magyarország a következő ciklusra és a járvány okozta károk enyhítésére, hanem arról, hogy a jövőben(!) az EU-s pénzek felhasználásával kapcsolatban szigorúbban ellenőriznék, hogy az valóban a jogállami elvek betartásával történt-e. S ez nem kukacoskodás, hanem vastagon pénz-kérdés. Hiszen végső soron arról is szól a történet, hogy mi, mint „nettó kapók” valamilyen értelemben és mértékben a „nettó befizetők” pénzét költjük (pl. vége-hossza nincs térkövezésre). Az ottani polgárokat pedig – akiknek „adó-euróiból” adódik össze ez a pénz – joggal érdekli, hogy minden tiszta-e az elköltése, felhasználása körül.
Márpedig kérdőjelek itt is ágaskodnak. Az EU csalás elleni szervezete (OLAF) évek óta fennakad EU-s pénzek különböző magyarországi projektekben való felhasználásának ellenőrzésekor. Lépten-nyomon megfogalmazódik ezért a gyanú, hogy talán rendszerszintűek a szabálytalanságok – s kivétel nélkül mindig kormányközeli személyek és cégek javára. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor egy közvilágítási programban (Elios; Tiborcz I. cége) az OLAF vizsgálata nyomán már védhetetlen volt az EU-s támogatással kapcsolatos visszaélés, akkor a kormány – így téve okafogyottá téve az EU további vizsgálódásait – gyorsan úgy döntött, hogy lemond erről a tizen-milliárdos támogatási összegről. Vagyis azt a projektet végső soron nem az EU fizette, hanem mi, magyar adózók. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy az EU – s különösen a nettó-befizetők – szigorítani szeretnék az EU-s pénzek felhasználásának ellenőrzését.
Erről – és nem másról! – szól az EU-költségvetés összekötése a jogállami elvek betartásával.
