Normális országban a kormány[párt(i)] nem tekinti a többieket ellenségnek és idegenszívűnek. Legföljebb ellenfélnek; de leginkább olyanoknak, akik egyszerűen másként látják a világot. Nem tudom, hány normális ország van a világon, s melyek azok, de én sajnos nem olyanban élek.

 Hosszú évek óta azt tapasztalom, hogy ha egy kormánypárti embernek – különösen, ha felelős pozícióban is van – jelzem, hogy valamely szakma-politikai kérdésben szakmai szempontból nem értek egyet a kormányzat döntésével – vagy javaslatával –, ő ezt azonnal pártpolitikai jellegű ellenzéki támadásként éli meg és értelmezi. Ebből viszont az következik, hogy attól a pillanattól kezdve nem ugyanabban a dimenzióban tartózkodunk, ezért nem is találkozhatunk egymással. Onnantól megszűnt a lehetősége az értelmes diskurzusnak. Én szakmai vitát folytatok, ő párt-harcot. Én érvelek, ő megmond. Én tartalmi kompetenciám dimenziójában vagyok, ő döntési felhatalmazottságuk birtokában. Engem a probléma megértése motivál, őt a (pártja) álláspontjának védelme.

 Ezernyi kudarcos próbálkozás után már okkal mondom, hogy közel tíz éve sajnos egyetlen kormányzati döntésről sem sikerült értelmes vitát lefolytatnom kormánypártiakkal; főleg nem a pedagógia, közoktatás, pedagógusképzés területén, amely pedig a legjobban érdekel, s ahol a legtöbb tapasztalatom van, amelyhez a legjobban értek. Mert ha nagy ritkán került is sor ilyen vitára, mindig belefutottunk abba az utcába, hogy – az ő értelmezésében – én az ellenzéki pártokat képviselem az adott kérdésben.

 Lélekölő tapasztalás éveken keresztül szembesülni azzal, hogy ellenvélemény – vagy akár csak kételkedő kérdés – megfogalmazása esetén a kormány[párt(i)] szemében már a harmadik mondatnál ellenzéki párt „szócsöve” vagyok, ezért legföljebb udvariasságból hallgatja végig a mondataimat, jobb megoldást kereső-célzó javaslataim és érveim előtt már régen becsukta a fülét. S a félreértések elkerülése végett hozzá kell tennem, hogy ez nemcsak az én elkeserítő tapasztalatom és érzésem, hanem még milliónyi társamé is.

 Bizonyára megvan a szociálpszichológiai magyarázata annak, hogy miért ilyen sikeres a szakmai viták pártszintre való át-csúsztatásának ez a már-már reflex-szerű automatizmusa. De ettől még áldatlan a helyzet, mert az egész ország beteg tőle. Egymásra-figyelő viták hiányában naponta ezer és ezer helyi és országos ügyben megfeneklik vagy vakvágányra fut a döntéshozatal. Ez gazdaságilag súlyosan veszteséges, a felelős állampolgári gondolkodás erősítése tekintetében pedig társadalomromboló.

 Van még egy kényszerű következménye ennek a káros – és sajnálatosan erősen rögzült – kormányzati reflexnek, illetve az abból következő helyzetnek. Az, hogy ha már ezredszer éljük meg, hogy szakmapolitikai véleményünket, javaslatunkat meg sem hallgatják, mert azonnal beskatulyáztak minket az „ellenzék, tehát párt-ellenség” kategóriába, akkor előbb-utóbb – akaratlanul is! – új hozzáállás formálódik bennünk. Sokakban. Ilyesmi: Ez a kormány(párt) a jelek szerint kizárólag a saját érveit hallja meg. Lett légyen szó részletekre vonatkozó vagy koncepcionális szakmapolitikai kérdésekről, a megoldást illetően nem hajlandó semmiféle szakmai diskurzusra a körein kívüliekkel. Egy „körön kívüli” számára illúzió értelmes disputát kezdeményezni. Ez a kormány nem tud, vagy nem akar kilépni abból az attitűdből, amely bizony gátolja a normális társadalmi diskurzust, elfojtja a vele nem egy véleményen lévőkkel való tartalmi vitát. E nélkül pedig nincs egészséges társadalom.

Konklúzió: ebből az áldatlan helyzetből való kilépésnek nélkülözhetetlen feltétele egy nyílt társadalmi diskurzusra, őszinte szakmai vitákra nyitott kormány megalakulása.