Történetünkben három főszereplő van: Iványi Gábor (1951), Balog Zoltán (1958) és Orbán Viktor (1963); valamint három időszakasz: a ’70-es évektől 2010-ig, 2010–2012, valamint onnantól máig.

1. Kádár-korszak és (liberális) demokrácia (1970–2010)

Iványi Gábor élettörténete a mi mostani szempontunkból az 1970-es években kezdődik. Lelkész volt a Magyarországi Metodista Egyházban, s néhány lelkésztársával együtt határozottan szót emelt az akkori Állami Egyházügyi Hivatal beavatkozásaival szemben. Nem hajolt meg az akkori kormány igazságtalanságai előtt, de nem fogadta el egyházi elöljárói megalkuvásait sem. Ez pedig mind egyházán belül, mind politikai szempontból feszültségekhez vezetett. Retorzióként végül (több társával együtt) egyháza kitagadta. Így alakult meg 1981-ben a Magyar Evangéliumi Testvérközösség mint protestáns egyház. Az állam persze folyamatosan vegzálta; bíróság elé citálta, rendőrileg zaklatta, kilakoltatta, elvette a templomát, börtönre ítélte stb. Iványi éveken át lelakatolt, majd ledózerolt istentiszteleti hely előtt prédikált az utcán.

Ott volt, amikor a 70-es évek végén Solt Ottilia szellemi vezetésével megalapították a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA), melyet a rendőrség folyamatosan gyötört. Tehát sem ő, sem a MET nem a rendszerváltáskor kezdte hitbéli szociális tevékenységét és a szegénygondozást.

A ’80-as évek vége felé járunk. Közeledik a Kádár-rendszer összeomlása. Egyre erősebb és nyíltabb a demokratikus ellenzék. Megalakul 1988-ban a Fidesz, élén a liberális, demokrata Orbán Viktorral.

A fiatal és dinamikus Orbán egyik példaképe éppen Iványi Gábor volt. S ez nem véletlen. Becsülte őt megvesztegethetetlenségéért, tiszta elvhűségéért. Nem lelkészként tekintette példaképének – nemigen érdekelte a vallás –, hanem csendesen hősies, példát mutató emberként. Így adódott, hogy 1989-ben született első gyermeke (Ráhel) megkeresztelésére Iványi Gábort kérte fel. Érdekes helyzet. A református (bár nem hívő) Orbán nem egy református lelkészt látott legméltóbbnak arra, hogy a lányát megkeresztelje, hanem a metodista (gyökerű) Iványit. Nem mintha messze lenne egymástól a kálvinista egyház és a MET tanítása, de azért látnunk kell, hogy Orbán ezzel a döntésével egyáltalán nem egyházat választott, hanem személyt.

És 1990-91 táján – az első szabadon választott parlamentben – ott van képviselőként Iványi is, Orbán is. Külön érdekes, hogy Orbán, akinek vezetésével az akkori Fidesz a parlamentben durva antiklerikális megnyilatkozásokat is megengedett magának („Csuhások, térdre!” stb.), második gyermekének (Gáspár) megkeresztelésére 1992-ben ismét Iványi Gábort kérte meg. Bizonyára változatlanul tisztelte következetessége és erkölcsi tisztasága miatt. S ekkor talán még az is pozitívumnak számíthatott a szemében, hogy Iványi a liberális SZDSZ színeit képviselte a parlamentben, amelynek az akkori(!) Fidesz még a „kistestvére” volt.

Ebben az időszakban Iványi és Balog Zoltán, ha nem is barátok, de jó ismerősök. Mindketten protestáns lelkészek; sok közös emlékük is van, hiszen mindketten tagjai voltak pl. az Egyház és Világ c. folyóirat (1990-1996) alkotóközösségének és a Vályi Nagy Ervin református teológus körül kialakult szellemi műhelynek. Iványi egyszer – mint a MET által (nagyjából a rendszerváltás óta) fenntartott Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora – meg is hívta egy félévre Balog Zoltánt tanítani (újszövetségi exegézist adott elő). Kölcsönös megbecsülésüket jelzi az is, hogy 2002-ben – Mádl Ferenc köztársasági elnök hivatalának főosztályvezetőjeként – Balog hívta fel az elnök figyelmét az Oltalom Karitatív Egyesület és a MET kiemelkedő szociális tevékenységére. Kaptak is 2003-ban kitüntetést, s az ünnepélyes eseményen Balog is együtt örült a kitüntetettekkel.

Ahogy Orbán nagyra tartotta Iványit, úgy Balog is Orbánt. Már az Antall-kormány idején a Fidesz parlamenti frakciójában dolgozott szakértőként, majd az első Orbán-kormány (1998-2002) idején a miniszterelnök főtanácsadója volt. 2003-tól továbbra is (az akkor ellenzékbe szorult) Orbánnak segített; ő volt másfél évtizedig a Fidesz patinás háttér-szervezetének, a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványnak a főigazgatója, majd elnöke. 

2. Az új egyházügyi törvény viharai (2010-2012)

 2010 után azonban radikálisan megváltozott hármójuk kapcsolata, s ebben minden bizonnyal Orbán „fordított pálfordulása” volt a meghatározó.

Orbán, aki két évtizeden keresztül Iványi tisztelője volt, egyszercsak kifejezetten ellenséges lett vele szemben. Mi lehet a hátterében ennek a radikális attitűd-változásnak? A válasz tulajdonképpen egyszerű: lényegében Iványinak ugyanaz a tiszta elvhűsége, amiért annakidején Orbán őt nagyra becsülte. Csakhogy annak idején – a rendszerváltás előtt – Iványi éppen azokkal szemben volt elvhű és hajthatatlan, akiket Orbán is ellenségének tartott. 2010 után azonban, amikor Orbán elkezdte kiépíteni az illiberális NER-t – egy-személy-központú (szinte személyi kultusz jellegű) birodalmát –, akkor rájött, hogy Iványi ebben potenciális kritikusa, gátja lehet. S ha igaz, hogy egyszer beszélgetett is ezért Iványival, akkor bizonyára az is igaz, hogy Iványi – önmagához híven – azzal búcsúzott, hogy ő Isten szolgája, s semmiféle világi hatalommal nem szövetkezhet. 

Orbán nem tudta feldolgozni – sem akkor, sem azóta –, hogy az az ember, akit sokáig példaképének tekintett, akit olyan nagyra becsült, hogy két első gyermeke keresztelését is rá bízta, most keményen elmarasztalja őt, visszautasítja a vele való szövetség-kötést, s nyilván tükröt fog elé tartani, hogy meglássa benne gyarlóságait. Ezt a helyzetet nevezi a pszichológia kognitív disszonanciának. Amikor egy ember önmagával kerül feloldhatatlan ellentmondásba, mert ma az ellenkezőjét gondolja annak, amit tegnap halálosan komolyan vett. Ezt a frusztrációt muszáj valahogy feloldani. Leggyakoribb feloldási módja az, hogy az illető valamelyik véleményét a kettő közül „lefokozza”, elfojtja, értelmetlennek mondja, kizárja az életéből, mintha nem is lett volna. 

Így van – szerintem – 2010 óta Orbán Iványival. Egyrészt el szeretné tüntetni az életéből, másrészt erőnek erejével hibát keres és tulajdonít neki, hogy ezzel utólag érvénytelenné tegye hajdani pozitív véleményét. Iványival kapcsolatban Orbán beszűkült; egyetlen gondolata van róla: hogy ne legyen. Nem racionálisan ellenséges vele szemben, hanem mély-lélektanilag. Az „utálata” minden értelmen felüli. Ne keressünk benne logikát! 

Egy szempontból persze mégis van valami ráció Orbán Iványiékkal szembeni harcában. Ez pedig az akadálytalan uralkodásra való törekvés. Az a szándék, amely mindent a „központi akarat” alá szeretne rendelni: az intézményeket, a civileket, és természetesen az egyházakat is. A „centrális erő” nehezen viseli el a tőle való bármilyen függetlenséget. Orbán ezért általában is szeretné az egyházakat kezes báránynak tudni. Tesz is ezért. Például azzal, hogy erősen tőle függő kedvezményekkel – nagy pénzekkel – „megszelídíti” a nagy egyházakat is. Mindenki világosan tudja, hogy a nagy pénzek és más előnyök azt is jelentik, hogy cserébe „nem illik” – és nem célszerű – ellenkezni, szóvá tenni a hibákat. 

A MET-ről azonban világosan tudja Orbán, hogy Iványi és egyháza nem fog részt venni ebben az össz-társadalmi hamisságban. Az új egyházügyi törvény koncepciója ezért kettős célt szolgál: 1) hogy az egyházak általában lojálisak legyenek a kormányhoz, 2) hogy Iványiék számára lehetőleg ne maradjon hely. 

2011. június 14.-én négy KDNP-s képviselő új egyházi törvény-javaslatot nyújtott be, amely az „elismert egyház” címet automatikusan csak a következőknek adta volna meg: Katolikus, Református, Evangélikus, Unitárius, Baptista, három zsidó és öt ortodox egyház, valamint a HIT Gyülekezete. A többi – száz körüli – egyházat a törvényjavaslat egyszerűen törölte. Indoklásként azt kommunikálták, hogy mindez a „biznisz-egyházak” elleni védekezést célozza, vagyis azt, hogy ne élhessenek vissza kétes hátterű szervezetek az egyházaknak járó kedvezményekkel. Maga a szándék érthető és el is fogadható. De hogy végső soron nem ez volt az igazi cél, az biztos, hiszen a „látszat-egyházak” dolgát egyszerűen rá kellett volna bízni az ügyészségre és a bíróságokra. Amely bíróság bejegyezte a „biznisz-egyházat”, törölje is azt, ha valóban nem felel meg az egyházi kritériumoknak.

Tanulságos közjáték színesíti a törvényjavaslat elfogadását. A parlamenti vita elé kerülő ún. egységes javaslatban még az szerepelt, hogy a nyilvántartásba vételről bíróság dönt. Az utolsó pillanatban azonban – percekkel a zárószavazás előtt – a fideszes többség elfogadott egy módosítást, miszerint az egyházi jogállás megszerzéséről ne bíróság döntsön, hanem az országgyűlés. Az ily módon sebtiben módosított és megszavazott törvényt azonban az Alkotmánybíróság formai okok („közjogi érvénytelenség”) miatt megsemmisítette (2011.12.19.), ugyanis egy törvény szövegén alapvető változtatást már nem lehet végezni a zárószavazás előtti pillanatban. Semmi gond! A következő „fordulóban” a parlamenti szavazógép megint elfogadta a törvényt – változatlan szöveggel. A törvényt kihirdették; a MET (és sok kis egyház) elvesztette egyház rangját.

Tartalmaz ez a törvény egy olyan paragrafust is, amely szerint – bizonyos kritériumok megléte alapján – kérvényezni lehet az egyházi listára kerülést. Ezt kb. húsz egyház meg is tette – sikerrel. A MET többízben is benyújtott kérvényt – mindig gondosan dokumentálva, hogy megfelel a kritériumoknak –, de a parlament mindig elutasította a kérésüket – indokolás nélkül.

Balog éppen ebben az időben, 2012. májusában lett az EMMI minisztere. Vagyis pont akkor, amikor az új egyházügyi törvény felszította az indulatokat, s nagyon sokan tiltakoztak is ellene. Nehezen lehetett ugyanis lenyelni azt a békát, hogy 1) politikusok döntenek arról, hogy ki egyház, ki nem; hogy 2) vannak „kivételezettek”, akik a parlament döntése alapján automatikusan egyházak maradtak, hogy 3) vannak „vesztesek”, akiket önkényesen megfosztottak szerzett joguktól, egyház rangjuktól. Az külön rejtély volt, hogy az utólag kérvényt beadók közül ki miért kapta, vagy nem kapta meg az egyházi címet. A „vak is láthatta”, hogy nem inherens tartalmi, hanem külsődleges – lobbi, vagy politikai – szempontok alapján születtek döntések. (Vagyis már itt felszínre került annak a helyzetnek az abszurditása, hogy politikusok – pártok képviselői – kaptak jogot arra, hogy döntsenek egyházi kérdésekben.) A vita érthetően nemzetközi hullámokat is keltett.

Balog élettörténetében kritikus pont lehetett ebben a helyzetben, hogy – lelkész voltából következően – vajon legalább minimálisan kiáll-e kárvallott pap-testvérei mellett, vagy nem. Ha nem is a törvény megváltoztatásának követelésével, de ahhoz lehetett volna szava, hogy a listáról törölt, de az egyházi státuszt most kérvényező szervezetek közül ki kapja meg az egyház címet. Az érintettek közül az egyetlen nagy szervezet, a MET munkáját ráadásul jól is ismerte, hiszen ő javasolta díjazásra Mádl államfőnek.

Balogban azonban „győzött” az Orbán-hűség. Több mint húsz éve Orbán tisztelője, híve, követője, s ekkor is az maradt. Nem vette védelmébe a MET-et sem. Viszont sajnos átvette Orbántól a kognitív disszonancia feldolgozásmódját, melynek elve: „ha már statisztálok Iványi kisemmizéséhez, akkor – cselekvésem igazolásaként – keresek is benne hibát”. Ennek szomorú dokumentuma az az interjú, amely a Heti Válasz 2012 május 24-i számában jelent meg „Nem nyugszunk bele” címmel, s amelyet Balog még a miniszteri honlapjára is föltett, jelezvén, hogy fontosnak tartja.

Ebben az interjúban Balog ezt mondja Iványiról: „Ízléstelennek tartom, ha valaki végigturnézza a médiát azzal, hogy ő keresztelte a kormányfő gyerekeit. Milyen lelki vezető az, aki a rábízott hívők lelki életéről nyilatkozik? Én sosem tennék ilyet, mert komolyan veszem a lelkészi hivatást.” Szörnyű mondatok. Azért szörnyűek, mert kiérezhető belőlük a cél, hogy mindenáron rosszat kell mondani Iványiról. Nézzük egyenként a mondatokat!

„Végigturnézza a médiát”: Ismerve Iványi személyiségét, ez rosszhiszemű fogalmazás. Iványitól ez abszolút idegen. Elképzelhetetlen. Azt viszont tudjuk, hogy kertelés nélkül felel, ha kérdést kap. Ezekben a hónapokban forrt a levegő az egyházi törvény miatt, az embereket izgatta a kérdés, hogy mi az igazság a MET körül. Kézenfekvő tehát, hogy akár több újságíró is megkérdezte tőle, hogy igaz-e, hogy ő keresztelte Orbán gyermekeit. S az is kézenfekvő, hogy erre azt válaszolta, hogy igen, az első kettőt. Miért ne válaszolta volna? A keresztelés nem magánügy. Ünnep. Közös, közösségi ünnepe a családnak, a keresztszülőknek, a rokonoknak, ismerősöknek és az egész gyülekezetnek. Miért kellene elhallgatni, eltitkolni? Egyébként nem is lehetne, mivel az Orbán-gyerekek keresztelése is nyilvános istentiszteleten történt, sok ember szeme láttára, füle hallatára. S ez így is van rendjén. Ami nincs rendjén, az a „végigturnézta” stílusú hamis tálalás. Egy lelkész részéről különösen.

„A rábízott hívők lelki élete”: Nincs információm arról, hogy azokban az években Orbán járt-e Iványiék gyülekezetébe; egyáltalán hívő volt-e. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem is hitbéli meggyőződésből, hanem csak a szokásokat követve kereszteltette meg a gyerekeket. (Kérdés, hogy Iványi egyáltalán miért vállalta el ezt a feladatot.) Hol van itt a „rábízott hívő lelki életének” kiteregetése? Sehol. Kákán is csomót kereső hozzáállás van.

„Én sosem tennék ilyet, mert komolyan veszem a lelkészi hivatást”. A mondat rejtett üzenete lényegében az, hogy „Ő nem veszi komolyan a lelkészi hivatását”. Ez végsőkig igaztalan mondat azzal az Iványival kapcsolatban, aki a Kádár-rendszer börtönkapujában is a híveiért imádkozott. Vagyis kilóg a lóláb, hogy Balognak ezzel a nyilatkozattal egyetlen célja volt: mindegy, milyen áron, csak rosszat, rosszat mondani Iványiról.

Ugyanebben az interjúban arra a kérdésre, hogy „Ön szerint tehát nem egyház, amit Iványi vezet?”, Balog ezt válaszolta: „Nyitott a lista, lehet jelentkezni.” De hiszen az interjú idejében már túl voltunk azon, hogy a MET beadta a kérvényét, a Fidesz-KDNP többségű parlament pedig – indoklás nélkül! – elutasította azt.

Egyre csak gondolkozom, hogy miképpen történhetett meg, hogy Balog Zoltán, ez a magasan kulturált, okos lelkipásztor – Orbánhoz való kötődése, Orbán iránti tisztelete hatására – a miniszterelnök mellé állt még ebben a súlyos (és keresztényietlen) igazságtalanságban is.

3. Az illiberális NER építésének kora

Az egyházügyi törvény körüli feszült bonyodalmak egyik lépése, hogy 2014 nyarán a parlament igazságügyi bizottsága a MET egyházként való elismerésének kérvényével kapcsolatban – rafinált módon – látszólag a parlamentre bízta a döntést. Előterjesztett ugyanis egy „elutasító” válasz-javaslatot, ám vele párhuzamosan egy „elfogadót” is, amelyhez viszont hozzáfűzte, hogy azt a bizottság nem támogatja. A parlament azonban nem élt a választás lehetőségével; helyette a kérdést évekig nem tűzte napirendre. Az Alkotmánybíróság a késlekedés miatt többször is figyelmeztette a parlamentet, miszerint ez súlyos alkotmányos mulasztás, de ők továbbra sem tűzték napirendre. Minthogy a halogatás következtében nem született döntés, a MET nincs mi ellen jogorvoslatot kérjen. Az évek azonban telnek.

A MET (a többi hátrányt szenvedő szervezettel együtt) az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. Szerintük sérültek a jogaik azzal, hogy a törvény megfosztotta őket egyházi státusuktól. A strasbourgi Bíróság döntött, s döntésének két kulcspontja volt: 1) a magyar egyházügyi törvény jogsértő; 2) a károsultaknak kártérítés jár. Vagyis megállapította (2014.04.08.), hogy ez az egyházügyi törvény sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. (vallásszabadság) és 11. (gyülekezés és egyesülés szabadsága) cikkelyét; továbbá kimondta, hogy nevezett egyházaknak kártérítés jár.

A magyar kormány azonnal fellebbezett a döntés ellen, de az EJEB elutasította a fellebbezést (2014.09.10.), így jogerőre emelkedett az ítélet: a magyar kormány 3m€ (nagyjából 1md Ft) kártérítést köteles fizetni az Iványi Gábor vezette MET-nek. A kormány nem „sietett” fizetni, ilyen-olyan kifogásokkal húzta az időt. Még 2015-ben is újabb(!) haladékot kért. Csak 2017 tavaszára jutottunk oda, hogy I.G. ezt mondhatta: „örülünk annak, hogy a három éve elkezdett strasbourgi eljárás véget ért és a mai ítélet értelmében várhatóan idén év végéig a magyar állam átutalja a MET-nek a megítélt összeget”. De ez sem ment egyszerűen. A MET-nek további hazai perekre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán megkezdjék az Európai Bíróság által jogerősen megítélt pénz átutalását. Végül azonban Iványiék valóban kaptak milliárd Ft nagyságrendű kártérítést.

A kormány azonban a strasbourgi döntést „cselesen” úgy értelmezte, mintha az csak a visszamenőleges kártérítés fizetésére kötelezte volna őket, az egyházi státusz rendezésére nem. S így a 2017-ben nagy-nehezen kifizetett kártérítés óta nem fizet a MET-nek kártérítést, pedig amiért 2014-ben azt az EJEB megítélte, az lényegében továbbra is fennállt.

Ugyanakkor tudatában volt akkor is a kormány annak, hogy a 2011. évi CCVI. törvény (egyházügyi tv.) a MET ügyétől eltekintve sem felel meg az EU jogrendjének. Ezért 2019-ben változtattak is rajta (2019. évi XXXVI. tv), s ekkor végre kikerült belőle az a pont, ami európai botránykő volt, hogy tudniillik parlamenti politikusok– tehát lényegében „pártkatonák” – döntenek az egyházzá válás kérdésében. Azóta a Fővárosi Törvényszék jegyzi be az egyházakat. Öt év kellett ahhoz, hogy a Fidesz-dominált parlament végre kijavítsa azt, amit elsősorban nehezményezett az EJEB.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy ezzel megoldódott a MET (és a többi „vesztes” egyház) ügye. A módosított törvény máshogy oldja meg, hogy Iványiék továbbra se lehessenek egyház.

A 2019-es átdolgozás szerint három egyházi szint van: „nyilvántartásba vett, bejegyzett és bevett” egyház.  Ezek közül a legalsó szint elérésének két útja van. Az egyik út [9/D.§(1)] előírása, hogy a „megelőző 3 év átlagában legalább ezer magánszemély ajánlotta fel befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint meghatározott részét” (vagyis az egyházi 1%-ot). Minthogy a MET-nek ekkor már évek óta nem volt technikai száma, az „utolsó 3 évben”, ha akarta volna sem tudta volna senki nekik adni az 1%-ot. A másik út [9/D.§(2)], nem ír elő 1%-okat, tehát úgymond nem gátolja meg Iványi Testvérközösségét, hogy egyházként bejegyezzék. De ezen bekezdés c) kritériumként rögzíti, hogy „Nyilatkozik arról, hogy hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatást a kérelem benyújtását követően nem vesz igénybe.”

Ez cinikus kelepce, sőt gonosz övön aluli ütés. Abszurdum! Ha a jövőben sem magyar, sem EU-s és más országokból származó pénzt nem fogad el a MET, akkor miből működteti szegény vagy egyenesen nyomorgó honfitársainkat segítő szolgáltatásait és iskoláit? Csodálkozom, hogy ezért még senki sem perelte be Magyarországot ugyanannál az EJEB-nél.

Visszatérve a kártérítéshez és az anyagiakhoz. Bizony nagy összegek azok a költségvetési pénzek, amelyeket szociális tevékenységeikért cserébe más egyházak megkapnak, de a MET nem. S amikor ezt Iványiék szóvá tették, a kormány képviselőjének cinikus válasza az volt, hogy „pereljetek újra, s ha a bíróság megint megítéli, majd fizetünk”. Azért is mérhetetlenül cinikus ez a válasz, mert ők is jól tudják, hogy a strasbourgi EJEB-hez csak akkor fordulhat a Testvérközösség, ha már az összes hazai fórumot (első fok, másodfok, Kúria, Alkotmánybíróság) megjárta, s mindegyik elutasította; ez pedig éveket is igénybe vehet. Miből fizessék addig a peremre került, szerencsétlen sorsú emberekkel foglalkozó munkatársaikat? Miből működtessék addig az utcára került családok kicsi gyermekeit befogadó óvodájukat, miből fizessék a halmozottan hátrányos helyzetű diákok számára fenntartott iskoláik közüzemi számláit? Vagy hagyják a gyerekeket a pedagógusokkal együtt az „út szélén”?

El kell ismernünk, hogy 2021 elején történt ebben a témában egy váratlan, pozitív változás. A NAV meglepetés-szerűen közölte, hogy a MET-nek ad technikai számot, tehát a jövőben már tudja fogadni az 1%-okat. Ez jó, de egyrészt jogi abszurdum, hiszen így egy „nem-egyház” is kaphat „egyházi 1%-ot”, másrészt sajnos csak fél-megoldás, hiszen ettől még Iványi Gáborék évente kb. 2 milliárd Ft olyan támogatástól továbbra is elesnek, amelyet az egyházak szociális jellegű állami feladatok átvállalásáért kapnak. Mostanra már 12 milliárd Ft körüli az a pénz, amivel az állam lényegében tartozik a MET-nek. Nem csoda, hogy Iványiék ezért – a hívek és támogatók millió órányi ingyen végzett önkéntes munkája ellenére – évek óta az ellehetetlenülés határán vannak.

Az pedig döbbenetes, hogy a magyarországi egyházaknak immár tíz éve szinte egy szava sincs keresztény testvéregyházuk védelmében. Szó nélkül letté hagyják a tényt, hogy – a MET rossz törvények alapján történő, igazságtalan meghurcolásának tükrében – ők lényegében tíz éve igazságtalan előnyöket élveznek. (Egyedül a Magyarországi Zsidó Hitközségek jelezte a szolidaritását Iványi Gáborral.)

4) Epilógus

A fenti írás már gyakorlatilag készen volt, amikor furcsán aktuálissá is vált. Ugyanis febr. 21.-én a NAV egyenruhás kommandója megszállta az Oltalom Karitatív Egyesület székházát (Dankó u.). Költségvetési csalás után nyomoznak, mert a MET évek óta nem fizet be valamilyen adót, amely már összesen kb. 3 milliárd Ft hiány. Ezt Iványiék nem is tagadják. Csak következetesen azt mondják, hogy mihelyst az állam megadja nekik a 12 milliárd tartozást, azonnal befizetik a 3 milliárd elmaradást.

A folytatás kiszámíthatatlan. Akár még Iványi Gábor börtönbüntetése is lehet a vége. Formális – de torz – jogi igazság alapján súlyos büntetést kaphat az az ember – és vele együtt munkatársai és gyülekezetének tagjai, akik pedig évtizedek óta a krisztusi szeretet jegyében segítik, szolgálják a „gyengéket és elesetteket”.

A nagy hazai egyházak pedig továbbra is, ezután is csak hallgatnak.

[Rövidített változata megjelent a Népszava Visszhang c. mellékletében, 2022. márc. 5.]