Immár hosszú évek óta folyik a küzdelem „Brüsszel” és Orbán (azaz jogilag Magyarország) között. Már a sokadik olyan esetnek vagyunk a tanúi, amelyben Franciaországtól Romániáig és Portugáliától Észt-országig az EU 27-ek közül minden tagállam egyetért valamiben, kivéve Orbán Magyarországát. Mi ugyanis vagy megpróbáljuk pávatánccal becsapni uniós társainkat, vagy éppen ellenkezőleg: dacosan vétózunk, kivonulunk, obstruálunk, ellenállunk. És közben természetesen mindig az ország szuverenitására hivatkozunk, és tagállami jogainkat hangsúlyozzuk. Már régóta olyan helyzetben vagyunk, mint az a bolond autós, aki az ellenkező irányba hajt fel a sztrádára, és csodálkozik, hogy mennyi hülye van, aki rossz irányba megy.
Az EU ereje a demokratikus döntéshozatal, a konszenzusra törekvés, a mások tiszteletben tartása. Persze így sem hoz mindig jó döntést, de legalább kész a korrekcióra. Most azonban azzal szembesülünk, hogy ugyanez a gyengesége is. Az, hogy hisz a partnerek tisztességében; nincs felkészülve csalókra és csalárdságokra. Az Unió létrehozásakor az alapító tagok „úriember” módjára gondolkodtak, hittek a gentlemen’s agreement szemléletében, s az alapító dokumentumokat is ennek megfelelően fogalmazták meg. Nem építettek be azokba inkorrekt lépések elleni védekező paragrafusokat és büntető szankciókat; meg sem fordult a fejükben, hogy ilyenekre valamikor is szükség lehet. És ezért most ezernyi helyzetben védtelenek Orbán ravasz – s esetenként a lefektetett uniós alapelveket is sértő – lépései ellen. (Amely alapelveket egyébként Magyarország is értelemszerűen elfogadta az EU-ba való belépésekor.)
Ennek egyik kiemelkedő példája most az ún. „modellváltó” egyetemek ügye. Normális alapítványi egyetemek esetében – sok ilyen van a világban! – az oktatás tartalmi alap-kérdéseinek eldöntése az egyetem tanárai által és közülük választott szenátus jogköre, a működtetés pedig az alapítvány kuratóriumának feladata. És minden adódó problémát megvitatnak, egyeztetnek. A „Közfeladatot Ellátó Közérdekű Vagyonkezelő Alapítványoknak” átadott („kekvás”) hazai egyetemek esetében azonban lényegesen más a helyzet. Itt ugyanis a törvényhozó egy csomó fontos – tartalmi kérdéseket meghatározó – döntési jogot rendeletileg elvett a szenátusoktól, s átadta azokat a kuratóriumoknak. Azoknak a kuratóriumoknak, amelyeknek a tagjait és elnökét lényegében a kormány bízta meg. Ez már eleve torz rendszer, hiszen nagymértékben csökkenti az egyetemek autonómiáját. (Pontosabban tovább-csökkenti, hiszen már a minisztérium által az egyetemek nyakára ültetett kancellárok is autonómia-csökkenést jelentettek. Bár hozzá kell tennünk, hogy a kancellárok működése pozitív kimenetelű is lehet, ha valóban az adott egyetem érdekeit képviselik.)
A modellváltó egyetemek esetében Orbán telepakolta a kuratóriumokat „hithű” minisztereivel és egyéb magasrangú híveivel. Ráadásul ők a törvény szerint nem is csak meghatározott ideig, hanem halálukig leválthatatlanok a pozíciójukból. Valószínű, hogy az ilyen holtig tartó kuratóriumi funkció „világbajnok” abszurdum. Ezzel Orbán végképp elérte, hogy az egyetemek autonómiájának csak a nyomai maradjanak, s hogy még akkor is az „ő emberei” irányíthassák az egyetemeket, ha esetleg ő megbukik.
Az EU a közelmúltban jogállamisági problémák miatt úgy döntött, hogy befagyaszt különböző – a tervek szerint Magyarországnak jutó – pénzeket. Pontosan tudjuk azt is, hogy melyek azok a kritériumok (a 17 „mérföldkő”, meg a 10 „szuper-mérföldkő”), amelyeknek meg kellene felelnünk, hogy feloldják ezt a befagyasztást. Megjegyzendő egyébként, hogy csupa-csupa olyan elvárásról van szó, amelyek már az EU-ba való bekerülésünknek is alap-feltételei voltak, s amelyek egy kulturált európai állam működését tekintve lényegében evidenciák. Például az, hogy egy új törvény parlamenti megszavazása előtt megfelelő időt és lehetőséget kell biztosítani a tervezet széleskörű megismeréséhez és megvitatásához. Ha nem lenne sírnivalóan szomorú, azt mondanám, hogy nevetséges, hogy az EU-nak kell kikényszerítenie, hogy ennek megfelelően működjön a magyar parlament és kormány. Nagy szégyen, hogy ezek a demokrácia-kritériumok egyáltalán témák Magyarországgal kapcsolatban.
Orbán Viktor és Varga Judit miniszter meg is ígérte az EB-nak, hogy mindent „kijavítunk”. A fent-említett „kekvás” egyetemeket több problémás „mérföldkő” is érinti, de ezek közül is a legnyilvánvalóbb „botránykő”, hogy a kuratóriumaikban tucatnyi vezető fideszes politikus ül, köztük aktív miniszterek is. Szám szerint éppen a kormány fele. Minthogy ők jogilag halálukig leválthatatlanok, nyilván maguk is belátták (nyilván Orbán is „elmagyarázta” nekik), hogy az EU-nak való megfelelés érdekében egyetlen megoldás van; az, hogy „önként” lemondanak. (Havi milliót meghaladó pénzről is!) A hét miniszter már le is mondott kuratóriumi szerepéről, de a kormány joggal bizonytalan, hogy ez elegendő-e, tanakodnak, hogy a beosztási hierarchia tekintetében meddig kell lemenniük a lemond(at)ásokkal. Elég-e, ha még az államtitkárok is lemondanak, vagy még lejjebb kell menni?
De tulajdonképpen alapvető tévedésben vannak. Azt hiszik, hogy tüneti kezeléssel orvosolható a baj, holott jogállamisági szempontból már maga a „kekva-törvény” elfogadhatatlan. Ők azonban úgy csinálnak – vagy talán tényleg úgy is gondolják? –, mintha ez a miniszter-probléma lenne a kulcs-kérdés, pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Speciális vakságban szenvednek; nem látják – vagy eszük ágában sincs bevallani –, hogy amit most csinálnak, az csak „porhintés”. Hiszen attól még nem nyerik vissza az egyetemek az autonómiájukat, hogy a Fidesz akár még a minisztériumi osztályvezetők helyett is „mezei” vazallusokat ültet be a kuratóriumokba. Tragikomikus színjáték. Pávatánc. Amiben Orbán – s ez külön szégyen – különösen tehetséges(nek véli magát). Kíváncsi vagyok rá, hogy az EU belemegy-e – akár naivitásból, akár bölcs békesség-keresés céljából – abba a játszmába, hogy elegendő a személyek lecserélése. Majd meglátjuk. Kérdés, hogy mennyire sokalltak már be attól, hogy Magyarország sorozatosan látszat-változtatásokkal akarja megúszni a dolgokat; ahelyett, hogy végre igazi lépéseket tenne a demokratikus működés irányába. Az igazi demokráciához persze nem fűlik sem Orbán, sem a NER-lovagok foga, mert az azzal járna, hogy nehezebb lenne saját zsebbe játszani a köz vagyonát.
Remélem, már a pávatánc utolsó lépéseit látjuk.
