1. Politikai vitakultúránk tragédiája

Tételmondat1.: Az igazi „zöldek” nem jobb- vagy baloldalon állnak, hanem elöl

A felelősen gondolkozó zöldek nem vagdalkoznak, hanem azt az utat és életmódot keresik, amely a Föld ember számára is élhető állapotának „fenntartása” felé vezet. Elsődleges mondandójuk független a párt-politikától. Viszont akármilyen oldali kormánynak az ellenzékei lesznek, ha annak politikája nem a fenntarthatóság irányába mutat. Így a kínai „zöldeket” az ottani állami vezetők jobboldalinak minősítik, a magyar „zöldeket” pedig az Orbán-kormány és hívei baloldalinak.

Ez a párt-szempontú beskatulyázás azért baj, mert így megszűnik az értelmes párbeszéd lehetősége. Ferencz Orsolya (űrkutatásért felelős miniszteri biztos) egyenesen „baloldali őrjöngés”-ről beszél, s leszögezi, hogy „politikai témává teszi a klímaváltozást a baloldal, holott ez tudományos kérdés”. Igaza van; a klímaváltozás elsősorban tudományos kérdés. De „a baloldal” nem is a klímaváltozást teszi politikai kérdéssé, hanem a kormány ezzel kapcsolatos működését. Az pedig valóban politika. Nem párt-, hanem szakma-politika. S ez fontos különbség. Ha ma hibáztatom a kormány valamely klímaügyi megnyilvánulását, nem azért teszem, mert a „Fidesz-kormányhoz” kötődik, hanem azért, mert szakmailag helytelennek, vagy legalábbis elégtelennek tartom.  

A mai magyar politikai közgondolkodás és viselkedés-kultúra tragédiája, hogy – a reflex-szerű párt-címkézés következtében – a „kívülről” jött kritikát az érintett politikai oldal tagja azonnal „ellen-oldali” politikai támadásnak deklarálja. S ezzel már fel is menti magát az alól, hogy a kritika taralmával is foglalkozzon. 

Kirívó példája ennek az a nyegle nyilatkozat, amelyben Schmidt Mária leszólja a baloldali elitet, mondván, hogy „Ideológia nélkül maradtak; s arra használják most ezt a klímát, ezt a klímavészhelyzetet, klímakatasztrófát. …Nem is tudom, hogy mi az, hogy klímaváltozás. Hát minden változik a világban; pont a klímának kéne állandónak lenni? Még a szavakat sem értem, amit beszélnek”. Nem gondolom, hogy Sch.M. valóban ne értené, hogy miről van szó. Azt azonban igen, hogy hatásvadász nagyzolásával „senkiknek” akarja láttatni az egész baloldalt, s egy füst alatt súlytalannak nyilvánítani magát a klíma-kérdést is. 

2. A klímaváltozás, és ami mögötte van

Tételmondat2.: A Föld ökológiai válságban van

A klímaváltozás csak egy része – oka is, következménye is – egy bonyolult ökológiai változásnak. A teljes probléma az, hogy kibillent a Föld ökológiai egyensúlya az elmúlt százezer évekre jellemző állapotából. Sokkalta nagyobb a gond, mint az éghajlat megváltozása. Túlterheljük a Földet. Ennek oka részben az emberiség elképesztő elszaporodása, részben a mértéktelen fogyasztás, részben a gazdasági-termelési-kereskedelmi struktúra egésze.  

Az emberiség túlszaporodásához egy adat. Becslések alapján tudjuk, hogy 20-ezer évvel ezelőtt hány kg volt az összes szárazföldi gerinces élőlény együtt. Ehhez képest ma emberből közel 2x ennyi van, tenyésztett szarvasmarhából kb. 4x ennyi, s a többi háziállatból (disznó, juh, szárnyasok, kecske stb.) együtt jó 1,5x annyi. Végletesen torz lett az arány. 

A fogyasztási őrület abszurditására szemléletes példa, hogy az USA lakosai a házi kedvencükre (kutya, macska, tengeri-malac, papagáj stb.) több pénzt fordítanak, mint Afrika lakossága (>1 milliárd fő) élelemre.

Ennél bonyolultabb kérdés a gazdasági struktúra. Elvi probléma, hogy míg a természeti folyamatokra alapvetően a ciklikusság jellemző, az ember gyártási-termelési folyamatai zömmel lineárisak. A természetben egy folyamat végterméke egy másik folyamat nyersanyaga; az ember termelési folyamatai azonban jellemzően a nyersanyagtól a terméken keresztül a hulladékig tartanak. A fogyasztás generálását két gyakori „trükk” is segíti. Az egyik az, hogy a cégek gyakran nem a lehetséges legkorszerűbb terméket gyártják, hanem egy valamivel alacsonyabb szintűt, hogy egy idő múlva kijöhessenek a fejlettebbel, s így ismét vásárlásra késztessék az embereket.  

A másik trükk az úgynevezett „tervezett elavulás”: a cégek tudatosan olyan terméket dobnak piacra, amelybe be van építve, hogy bizonyos idő vagy használati alkalom után elromoljon. A gyártó ugyan tudna pl. tartós nylon-harisnyát gyártani, de nemcsak önös érdekei (= profitnövelés) miatt nem gyárt olyat, hanem azért sem, mert akkor a termelési volumen csökkenése következtében el kellene bocsátania a munkások egy részét. Itt tehát nem az egyén (a cég tulajdonosa) a hibás, hanem a rendszer egésze. Azon kellene változtatnunk. Amíg azonban így működik, óriási anyag-, energia- és időpazarlást – vagyis észszerűtlen környezetterhelést – jelent. 

Lényegében egy jellemző közgazdasági szemléletmód az, amely lehetetlen helyzetbe hozta a Földet: a növekedési kényszer. Közgazdász körökben evidencia, hogy „növekedj, vagy pusztulj”. A gazdaság jó működését azzal jellemezzük, hogy hány %-kal növekedett. A „gazdasági növekedés” paradigmájában élünk. Növekednie kell mindennek, ami kg-ban, kWh-ban, km-ben stb. kifejezhető. Márpedig nyilvánvaló, hogy a Föld véges. Nem véletlenül fogalmazta meg éppen egy közgazdász (K. Boulding) azt az aforizmát, hogy „Aki azt hiszi, hogy az exponenciális növekedés akármeddig folytatható egy véges világban, az vagy bolond, vagy közgazdász.” Ennek az ezerágú problémának a megoldása azonban nyilván nem egyszerű. De halaszthatatlan! 

Már most is késésben vagyunk. Az ökológiai lábnyom számítások azt jelzik, hogy az emberiség – ideértve mindenkit a dúsgazdag vállalkozótól a nyomorgó koldusig – 1970 óta több erőforrást használ el évente, mint amennyit a Föld egy évre folyamatosan – azaz hosszú időn át, fenntarthatóan – biztosítani tud számunkra.

 Túlterheljük a Földet!

Tételmondat3.: Életformánk fenntarthatatlan!

A természet lokális túlterhelésével kapcsolatban régi példáink is vannak; a leghíresebb a Húsvét-szigetek története. S az ilyen problémákra már régóta próbálunk válaszokat is adni; ilyen pl. a Yellowstone Nemzeti Park létrehozása 1872-ben, vagy a Debreceni Nagyerdő 1939-es védetté nyilvánítása. Nagyjából 1972-höz köthetjük annak nyílt megfogalmazását, hogy globális léptékben kell vizsgálnunk az Ember és a Föld „együttélését”. Ekkor tartották Stockholmban az első nagy nemzetközi környezetvédelmi konferenciát, s ekkor jelent meg a Növekedés Határai c. könyv is (Dennis Meadows et al). 

Ezután szinte sorjáznak azok a nagy nemzetközi konferenciák, amelyek már kimondottan a Földgolyó megvédéséről – annak szükségessé válásáról – szóltak. Környezet és Fejlődés Világbizottság (1987, Közös jövőnk), Környezet és Fejlődés Konferencia (1992, Rio de Janeiro, Agenda 21), Fenntartható Fejlődési Világtalálkozó (2002, Johannesburg) stb. És a legfrissebbek: Fenntartható Fejlődési Célok (ENSZ, 2015), Laudato sí (Ferenc pápa enciklikája, 2015). 

Mégis nap mint nap ijesztő hírek érkeznek a világ minden tájáról. Például lassan eltűnnek a házi és vad-méhek, s így veszélybe kerülnek azok a gazdasági növények is, amelyek beporzó rovarok nélkül nem hoznak termést. Kipusztulnak a világóceán bizonyos halfajai a mértéktelen lehalászás következtében. A rovarok után a madarak is eltűnnek. Fokozódik az élővizek és a levegő szennyezettsége. Belefulladunk a szemétbe stb. Vagyis a helyzet már ma is súlyos. De a legnyomasztóbb az, hogy a Föld teljes ökoszisztémájában 10-20 év múlva olyan folyamatok indulhatnak be, amelyeknek ismeretlen az iránya és a sebessége, bizonytalan a kimenetele. Válság-helyzet van. Olyan léptékű problémával állunk szemben, amilyennel az emberiség eddig még nem találkozott. Ilyenkor egy felelősen gondolkodó ember nem azt fejtegeti, hogy miért nem tudja megoldani a problémát, hanem azon dolgozik, hogy mégiscsak megtalálja a megoldás lehetséges útját. „Ne azt bizonygasd, hogy miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan lehet! Muszáj!” 

A helyzet azonban továbbra is az, hogy a világ kormányai többségükben sajnos csak halogatják a radikális döntések meghozatalát, s inkább arról beszélnek, hogy milyen nehézségei és pénzügyi hátrányai lennének a globális fenntarthatóság érdekében hozott döntéseknek. 

Némi túlzással és leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az előző generációk – főleg az ú.n. „fejlett” világban – olyan mértékben dúlták szét a Földet, s használták el a rajta-benne lévő erőforrásokat, hogy a mostani fiatalok már súlyos hátránnyal indulnak. Nem csoda tehát, hogy ennek a helyzetnek a lehetetlenségére és elfogadhatatlanságára elsősorban a fiatalok éreztek rá, hiszen döntően az ő jövőjükről van szó. 

4. Fridays for Future

Tételmondat4.: Greta a Föld ombudsmanja

Itt lépnek a képbe Greta Thunberg és „klímasztrájkoló” diák követői. 2018. aug. 20.-án egy svéd gimnazista kiül a Stockholmi parlament lépcsőjére „Skolstreijk för Klimatet” feliratú plakátjával, s őszre már diákmozgalom lett belőle, 2019 tavaszán pedig már több mint 100 országban összesen kb. másfél millió diák tüntetett azért, hogy a döntéshozók tegyenek már igazi lépéseket a klímaváltozás fékezése érdekében. Le lehet szólni őket felnőttes fölénnyel, hogy „inkább tanuljanak”, vagy hogy „csak gyerekek; azt se tudják, hogy miről van szó”. S magam is tudom – tapasztaltam egy budapesti tüntetésen –, hogy a tüntető tizenévesek egy része valóban csak felszínesen érti a klímahelyzetet (ami nem csoda, hiszen a jelek szerint felelős állami vezetők még annyira sem), s hogy közülük sokak számára egy ilyen tüntetés a jogos követelések világba-kiáltásával együtt jókedvű esemény is. Ez azonban nem teszi érvénytelenné a tartalmi követeléseiket. 

Mik a FfF programpontjai?

• Az egész mező- és erdőgazdálkodás átalakítása
• Az energiagazdálkodás radikális újragondolása
• A világméretű termelési és kereskedelmi rendszer megváltoztatása
• S nem utolsó sorban a fogyasztásunk csökkentése.

Radikális és planetáris (=globális) léptékű változtatásokat követelnek. Pontosan azokat, amelyeket a fent felsorolt nemzetközi konferenciákon a szakemberek már majdnem fél évszázada következetesen mondanak. 

Azt is látják ezek a diákok, hogy a tudósok figyelmeztetései ellenére nem történnek lényeges előrelépések; a párizsi klíma-egyezmény vállalásai alig-alig teljesülnek, s az USA ki is lép az egyezményből. A tudományos elemzések fenyegető előrejelzései nyomán az EU tavaly határozatot javasolt arra, hogy 2050-ig minden ország érje el a „karbon-semlegességet” (vagyis azt, hogy a CO₂-kibocsátás és elnyelés egyenlege 0 legyen), de O.V. Magyarország nevében ezt nem írta alá, mondván, hogy „előbb lássuk, hogy ki fedezi ennek költségeit”. Vagyis nem látja (vagy nem akarja látni), hogy most már valóban a gyerekeink – az emberiség – élhető jövőjéről van szó, s egy ilyen helyzetben nem lehet kérdés, hogy mennyibe kerül. Ha ég a házunk (ahogy G. Thunberg könyvének címe is mondja), akkor nem kezdünk el vitatkozni a szirénázva érkező tűzoltókkal, hogy ki fizeti meg a bedöntött kaput és a letaposott virágágyást. 

Értelmetlen azon fantáziálni, hogy vajon ki áll Greta Thunberg mögött. Ez lényegtelen mellékvonal. Az a lényeg, amit mondanak. Abban pedig tökéletesen igazuk van. Ugyanakkor érthető, hogy azokat a felnőtteket, akik abban az értékrendszerben szocializálódtak, hogy a gyerekek minden körülmények között tiszteljék a felnőtteket, joggal zavarnak Greta kemény szavai, amikor így fogalmaz az ENSZ klímacsúcsán: „Elárultatok minket. De a fiatalok már kezdenek rájönni erre. A jövő generációinak szeme rajtatok van. És ha ti úgy döntötök, hogy cserbenhagytok minket, soha nem fogunk megbocsátani. Nem engedjük, hogy ezt megússzátok. Itt és most mi meghúztuk a határt. A világ kezd felébredni. És jön a változás, ha tetszik nektek, ha nem.” Én viszont kérdezem: abszolút jogos felháborodásában vajon hogyan kellene szólnia egy fiatalnak ahhoz a felnőtt társadalomhoz, amely saját kényelmét, megszokott jólétét féltve gyerekek milliárdjainak jövőjét veszélyezteti azzal, hogy nem tesz semmit. Tapintatosan, udvariasan, tisztelettel? Mit tiszteljenek bennünk, mai felnőttekben azok a fiatalok, akik rádöbbennek, hogy mi „elrontottuk” a Földet? 

5. Antropocén

Tételmondat5.: Feladatunk az emberiség planetáris egységbe szervezése

A Föld 5 milliárd éves históriájában új földtörténeti korba léptünk. A miocén, pliocén, pleisztocén és holocén után az antropocén korszakba. Ugyanis ahogy arról fentebb már volt szó, az ember mint biológiai faj olyan mértékben dominálja a bioszférát, hogy annak jövőbeni alakulása egyre inkább az emberi tevékenységtől függ; a mi döntéseinktől. Önmagunkkal – és a velünk együtt létező 20 millió fajjal – szembeni felelősségünk tehát, hogy hogyan élünk, milyen Földet hagyunk az utódainknak. 

Valamiféle forradalom kezdetén vagyunk abban az értelemben, hogy ezentúl másoknak és másképpen kell vezetniük a Világot a települési szinttől az országos, kontinensnyi és globális szintig. Ez elkerülhetetlenül politikai kérdés is, de nem pártpolitikai, hanem a görög szó eredeti értelmében: a „közügyek intézése” szintjén. Ugyanakkor a szükséges változtatások elkerülhetetlenül érintik a politikai pártok szerepét is, de nem ez a céljuk vagy lényegük. 

Környezetbaráttá – „Föld-baráttá” – kell átszervezni az élet minden területét: a települési struktúrát, a döntéshozatali folyamatokat, a termelési és fogyasztási rendszert, az oktatást és művelődést. Mindent. Ez pedig elkerülhetetlenül veszélyezteti azoknak az embereknek a pozícióját, akik most államok, cégek vagy politikai struktúrák és szervezetek vezetői, vagy egyszerűen csak az eddigi világ-rendszer haszonélvezői. Akiknek ma pénz és hatalom van a kezében, joggal aggódnak „Greta Thunbergtől és követőitől”, hiszen a változások nyomán nagy valószínűséggel megszűnik (vagy legalábbis csökken) az ő priorizált helyzetük. Ez minden forradalomban így van. Itt is. 

De ismét hangsúlyozom, hogy nem politikai jobb- vagy baloldaliságról van szó, hanem arról, hogy akik egy adott országban ma „fent” vannak, azok a többiek „közé” kerülhetnek. Nem meglepő tehát, hogy a FfF mozgalmat bármelyik vezető helyzetben lévő párt ellenségnek látja. Pl. Orbán Balázs (a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára) így fogalmaz: „A baloldali zöldpolitika ezen az ügyön keresztül is csak a társadalom mesterséges átalakításán, és a nemzetállamok lebontásán ügyködik.” Minthogy ő jobboldali, a zöldpolitikát baloldalinak és rossz célok érdekében „ügyködőnek” látja. Azt egyébként jól mondja, hogy ez a „klíma-politika” a társadalom átalakítását célozza meg, de tudnia kellene, hogy ez elkerülhetetlen is a Föld (számunkra is) élhető állapotban való megőrzése érdekében. Ő azonban negatívumnak tartja azt, amit a „Föld-védő zöldpolitika” elkerülhetetlennek mond. 

Az azonban jogos kérdés, hogy a zöld-politikának célja-e a nemzetállamok lebontása. Nyilván vannak a „klíma-zöldek” között is szélsőségesek. Minden új, kiforratlan, forradalmi gondolat hoz vadhajtásokat is. De az emberiség „Föld-baráttá” szervezése szempontjából nem az a kérdés, hogy nemzetállam vagy nem nemzetállam (föderáció vagy konföderáció), hanem az, hogy a közös Föld megvédése érdekében mekkora a „részek” együttműködési, egyeztetési, összehangolási hajlandósága és milyen a szervezeti lehetősége. 

Pszichológiailag nagy manipulatív ereje van a „nemzetállam” és a „szuverenitás” szavaknak, s ráadásul ezzel el is lehet fedni a lényeget. Talán nincs is olyan állam a világon, amely tisztán nemzet-állam lenne. Mindenhol többség/kisebbség(ek) helyzet van, s az arányok fontosak. Ugyanígy senki és semmi sem abszolút szuverén ezen a világon. A „szuverén” ugyanis azt jelenti, hogy ’akit senki és semmi sem korlátoz’. Ilyen pedig nincs. Minden társadalom (ország), minden közösség és minden ember függ valamelyest a „szomszédtól” is, az egésztől is. A „függetlenség” nem van/nincs jellegű sajátság. Fokozatai vannak. Az arány a kérdés, meg az, hogy miben való függetlenségről van szó. Az EU egyetlen országa sem abszolút független, hiszen kölcsönös előnyök érdekében lemondunk a függetlenségünk valamely területének valamilyen szintjéről. S ez így van jól. Játék a szavakkal általánosságként kijelenteni, hogy „elvesztettük/megvédtük” a szuverenitásunkat. A valóságban konkrét részletkérdésekben kell megőrizni, vagy növelni – vagy akár engedni csökkenni – a szuverenitásunk adott szintjét. 

Orbán Balázsnak még egy mondatára vissza kell térnünk: „a klímatémán keresztül a bevándorláspárti baloldal kritizálni tudja a nemzetállamokat, mondván: lokális szinten nem lehet kezelni ezeket a globális problémákat.” A baloldal „bevándorláspárti” minősítése nem érdekes, mert ez ismét csak a kormánypárti kommunikáció unalomig ismételt sablonja. Az viszont érdekes, hogy a „mondván” szó beszúrásával O.B. szinte megkérdőjelezi azt az alapvető igazságot, hogy a globális problémákat nem lehet kezelni lokális szinten. Úgy fogalmaz, mintha ez csak jól-felhasznált ürügye lenne a „nemtelen” baloldalnak a nemzetállam elleni támadásra. 

Pedig nem az! Az emberiség súlyos globális (planetáris) problémákkal néz szembe. Talán a léte is kérdéses. Ezt pedig csak globális szinten lehet megoldani – természetesen milliónyi lokális megoldás egységeként. Arról pedig még senki sem mondta ki az utolsó szót, hogy ehhez szükséges-e az államok fokozatos összeolvadása, vagy elegendő a nemzetállamok hatékony és összehangolt együttműködése. Az azonban biztos, hogy a legnemesebb értelemben vett globalizációra van szükség. Arra, hogy az emberiség bolygó-léptékű egységgé szervezze önmagát.

* * *

6) Kormányzati pálfordulás

Az elmúlt napokban a fentiekhez képest meglepetésszerű fordulatot tett a kormány klíma-ügyben. Eddig hol oda sem figyeltek, hol pedig kifejezetten gúnyosan és lekezelően beszéltek a Föld élhető arculatát féltő aktivistákról, baloldali, sorosista ellenzékinek tekintették a klíma-aggodalmaskodókat, nem vették komolyan – sőt, esetenként még el is szabotálták – a párizsi klíma-megállapodásból ránk háruló feladatokat. Nézzük a konkrétumokat! 

2019. novemberében – szinte titokban – megjelent egy klímavédelemről szóló „társadalmi konzultáció” a kormány.hu-n: a 2050-ig tartó időszakra vonatkozó Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégiáról szóló kérdőív. De gyakorlatilag eldugva, hiszen sem írásban, sem nyilatkozatokban nem hívták fel rá a figyelmet; egyik minisztérium sem kommunikálta, sajtóközlemény nem látott róla napvilágot. (Ellentétben pl. a migránsokkal foglalkozó „konzultációval”, amelybe minden utcasarkon beleütköztünk.) Gyakorlatilag véletlenül talált rá egy olvasó, amikor belépett a Kormány honlapján belül az ITM honlapjára, majd azon belül az Energiaügyekért és Klímapolitikáért Felelős Államtitkárság felületére, ahol végre rábukkant a kérdőívre. És ráadásul a válaszadás határideje ésszerűtlenül rövid volt, csak néhány nap állt rendelkezésre a kitöltéshez. Érthetetlen volt az egész. 

Aztán szép lassan – az ellenzék makacs követelésére – kiderült, hogy „mi van”. Egy EU-s határozat előírta, hogy „a 2018 decemberében hatályba lépett Energiaunió irányítási rendszeréről szóló 2018/1999 sz. rendelet (ún. Governance rendelet) 15. cikke alapján 2020. január 1-jéig minden tagállamnak, így Magyarországnak is el kell készítenie és be kell jelentenie a Bizottságnak a legalább 30 éves kitekintéssel rendelkező hosszú távú nemzeti stratégiáját.” A rendelet azt is rögzítette, hogy „a tagállamoknak stratégiáikat nyílt és átlátható módon kell kidolgozniuk, és biztosítaniuk kell a nyilvánosság számára az elkészítésükben való részvételt.” 

Nem tudhatjuk, hogy a kormány hanyagságból vagy a téma tudatos kerülése érdekében nem foglalkozott ezzel a feladattal. Mindenesetre csak 2019 végén kapcsoltak, hogy egy újabb kötelezettség-szegési eljárás van kilátásban Magyarország ellen, ezért – ahogy én értelmezem – az ITM sebtében összeállított egy klíma-kérdőívet, azt „eldugta” egy al-al-lapra, rövidre szabta a válaszadási határidőt s mélyen hallgatott arról, hogy egyáltalán létezik ez a kérdőív. De még a kérdőív bevezető szövegében is érezhetően arra játszottak, hogy aki megtalálta a kérdőívet, még az se tudja pontosan, hogy miről is van szó. Ezt írták: „A Governance rendelet előírja, hogy a tagállamoknak nyilvános konzultációt kell biztosítaniuk a 15. cikk szerinti hosszú távú stratégiák elkészítése során.” Nem árulták el, hogy mi az a „governance rendelet” (közönséges halandó honnan tudná?), azt sem, hogy ez a 2018/1999. sz. rendelet lényegében az ún. „párizsi klíma-megállapodás” (amely kifejezést már sokan értenék) megvalósításáról szóló EU-s rendelet, s eltitkolták, hogy ezen kötelességünk teljesítését illetően már az utolsó pillanatban vagyunk. 

Amikor végül az ITM vezetője végül mégiscsak nyilatkozott, ezt közölte: „A klímavédelem kapcsán a kormány nem indított nemzeti konzultációt, a Brüsszel által előírt tájékoztatási formának tettünk eleget. Ezért arra kérjük az ellenzéki pártokat, forduljanak Brüsszelhez”. Palkovics tehát végre kimondta, hogy a kormány igazából nem is akarta megkérdezni az emberek véleményét arról, hogy miképpen képzelik el a saját jövőjüket. 

Ezek után nemrégen váratlan fordulatot tett OV és az egész kormány. (Ez persze mindig így van; ha Orbán fordul, akkor a többiek is azonnal szótárt váltanak.) Egyszeriben „bezöldültek”. Egyszercsak valami rejtélyes úton megértették, hogy a klímakérdés fontos. O.V. értelmezésében ez így hangzik: „A klímaválság nem új keletű ügy, és ezzel Áder János köztársasági elnök szemléletformáló munkájának is köszönhetően a magyarok is tisztában vannak.”. (Én ugyan azt gondolom, hogy ennek elérésében én sokkal többet tettem, mint ÁJ, de nem baj!) 

Tulajdonképpen örülnünk kell annak, hogy – még ha ilyen ellentmondásosan és hiteltelenítő előzményekkel együtt is, de – 2020. február közepén O.V. végre bejelentett egy konkrét célkitűzéseket és ígéreteket tartalmazó kormányzati klímavédelmi akciótervet:

• Büntetik az illegális hulladéklerakókat; felszámolják az illegális szeméttelepeket.
• Betiltják az egyszer használatos műanyagok használatát.
• Visszaválthatók lesznek az üveg- és műanyag-palackok, valamint a fémdobozok.
• Megvédik a folyókat a külföldről érkező hulladékoktól.
• Megkövetelik a multinacionális cégektől a környezetbarát technológiák alkalmazását.
• A következő két évben 32 milliárd forinttal támogatják a megújuló-E termelését.
• Minden újszülött után 10 fát ültetnek; 2030-ra hazánk erdővel borított területe 27% lesz.
• A következő 10 évben meghatszorozzák a naperőművek kapacitását.
• 2022-től csak elektromos buszokat lehet forgalomba helyezni a városi közlekedésben.

 Némi bizonytalanság azért van bennem azt illetően, hogy a kormány megértette, hogy a gyeremekek , mert amikor január közepén Varga Judit igazságügy-miniszter a brüsszeli Politico újságba – „eljött a keresztény-konzervatív zöld politika ideje” mottóval – cikket írt egyfajta klímapolitika szükségességéről, még ugyanazt a nótát fújta, mint a főnöke 2019 decemberében, amikor reagált arra az EU határozat-tervezetre, hogy 2050-re el kell érni a karbon-semlegességet. Ilyen gondolatokat fogalmazott meg: Európának olyan klímapolitikát kell folytatnia, amely nem a legszegényebb országokra terheli a gazdasági átállás költségeit, s nem az állampolgárokat kényszeríti a változás terheinek viselésére; Európának hangzatos, könnyen kommunikálható, át nem gondolt kötelezettség-vállalások helyett olyan célokat kellene kitűznie, amelyek tartós eredményekhez vezetnek stb. 

Pedig ugyanebben a cikkben teszi közzé, hogy „Magyarország új, nemzeti klímastratégiát indított el, amely keresztény-konzervatív értékekre épül”. Ez ugyanaz lenne, mint a fent említett klímavédelmi akcióterv? Vagy amikor V.J. ezt a cikket írta, akkor még nem hirdette meg O.V. a „klíma át”-ot? 

Egyáltalán nem biztos, hogy egyformán értelmezzük a „keresztény” értékek követését, de ha már említette, akkor a krisztusi tanítás követésére való törekvés fontosságával mélyen egyetértek. Ezért ezt az írást csak úgy fejezhetem be, hogy „Ámen” – azaz ’Úgy legyen!’