Ez az „állami reklámszöveg” jelent meg napokig a számítógépemen „Boldog húsvétot, Magyarország!” felkiáltással. És közben gyönyörű felvételek jelenítették meg húsvét békés, meghitt hangulatát. A szűken egy-perces kisfilm tényleg szép volt. Néha kétszer is végignéztem. De a kezdő mondat álságossága mindig agyonvágta az örömömet.

Méghogy „egyetlen!” ember sincs nálunk egyedül? És az az egyedül-élő, idős, beteg asszony, akire végül szomszédok törték rá az ajtót, s már egy hete halott volt? Ő sem volt egyedül. Hát igazság szerint valóban nem volt teljesen egyedül, hiszen végül is a szomszédoknak tényleg feltűnt, hogy már egy hete nem látták. És a kiskamasz, akit késő este riasztás alapján rendőrök tepertek le a földre, ugyanis betörte a falu kisboltjának ajtaját? Éhes volt. Napok óta nem tudtak neki adni a szülei semmi ennivalót. Ezért betört a boltba. Hát a szó szoros értelmében tényleg nem volt ő sem igazán egyedül. Ketten voltak. A másik éhező kiskamasszal együtt feszítették fel az ajtót. És az az emberi ronccsá vált, megállapíthatatlan korú hajléktalan, aki árván ül éjszaka egy szeles fővárosi kapualjban? Ő sincs egyedül? Már hajléktalan sorstársai sem mernek melléülni, mert köhög, s koronavírusos időben ez rossz jel.

Szóval: egyetlen magyar sincs egyedül? Hogy’ értsem ezt? Lehetséges, hogy a beteg öregasszony és a mardosó éhséget tovább már nem bíró kiskamasz vagy a nyomorult hajléktalan nem számít magyarnak?