A néhány nappal ezelőtt (június végén) közzétett, frissen átdolgozott 9. osztályos történelem tankönyv hitet tesz a hun-magyar rokonság mellett, s bizonytalannak tartja a magyar nyelvnek a finn-ugor nyelvcsaládba való tartozását. Ezzel durván megsérti a történelemtanításban végképp fontos elvet, miszerint nem tekintjük ténynek, ami nyilvánvalóan bizonytalan, sőt kétséges.
A hunokkal való etnikai rokonságunk már régóta vitás kérdés. Sokan fogadják el az ú.n. „kettős honfoglalás” eredet-értelmezést, s a tankönyv is – minden kommentár nélkül, tehát igaznak elfogadva – közli, hogy „Álmos nagyfejedelem is Attilától származtatta magát”. Ugyanakkor a mérvadó történészek nagy többsége, vagyis a tudomány mai „hivatalos” állása szerint ez a hun-magyar rokonság egy „romantikus”, tudományos bizonyítékokat nélkülöző elmélet. A tankönyv szerzője nem jelzi, hogy vitás kérdésről van szó, hanem mindenfajta érv nélkül „eldönti”, hogy az ázsiai sztyeppe nagy népével való rokonságunk tény.
Ez a „kelet felé vonzódás” nem új jelenség a mai magyar politikában. Orbán Viktor is előszeretettel barátkozik kirgiz-türkmén-kazah vezetőkkel, s egy sajtótájékoztatón (06.12.) azt is nyilatkozta, hogy a magyar „nem indoeurópai, amelynek nincs kulturális rokonsága, legfeljebb valahol Közép-Ázsiában”.
Ebből a gondolatból csak az „is” hiányzik, de az nagyon. Hiszen kulturális rokonságunk Ázsiával és Európával is van. Ez utóbbinak az eltagadása különösen furcsa annak a szájából, aki folyton az európai keresztény kultúra védőjének hangoztatja magát és Magyarországot. Hogy jön ez a kettő össze?
150 évvel ezelőtt azért tiltakoztak sokan a finnekkel való nyelvrokonságnak – a „halzsíros atyafiságnak” – még a gondolata ellen is, mert lenézték a finneket. Ma egészen más szelek („keleti szelek”) fújnak, s már távolról sem a finnek lenézése, hanem sokkal inkább az ázsiai sztyeppén élő lovas nomád élet „hősies romantikája” lehet annak hátterében, hogy megint fellángolt a „magyarok eredete” vita. Nagy tehertétele ennek a vitának, hogy folyton összekeveredik az etnikai (genetikai) és a nyelvi rokonság kérdése. A kettő ugyanis egyáltalán nincs összekötve. Minden gond nélkül megfér egymás mellett az a két állítás, hogy etnikailag ma már több bennünk a „türk”, mint a finn, s hogy a nyelvünk a finn-ugor nyelvek családjába tartozik. Nem a szótári szavak száma dönti el, hogy egy nyelv melyik nyelvcsaládba tartozik – hiszen ha így lenne, akkor az angolt újlatin nyelvnek kellene tekinteni –, hanem a nyelv struktúrája, nyelvtani szerkezete. Tény, hogy nagyon sok török eredetű szavunk van, de ettől még a nyelvünk nem a török nyelvek családjának tagja.
A fent említett történelem tankönyvben ez olvasható: „A napjainkra elterjedt elmélet … a magyart az ugor nyelvek közé sorolja.” Ezt a mondatot nem lehet másképpen értelmezni, mint egy „becsomagolt” elhatárolódást a finn-ugor nyelvrokonságtól. De a jelek szerint maga O.V. sem tudja eldönteni, hogy melyik oldalán álljon, mert amikor Helsinkiben volt (2013-ban), akkor azt mondta, hogy „A magyar és a finn nyelv rokonsága történelmi tény, nem pedig véleménykérdés”, de amikor néhány évvel később (2018-ban) Kirgizisztánba ment, ott meg azt jelentette ki magabiztosan, hogy „A magyarok nyelve a türk nyelvekkel áll rokonságban.”
Ez a tankönyv tehát ebben a kérdésben is – itt ráadásul sunyi módon – a „turanizmus” híveit segíti. Két olyan elméletet fogadtat el a diákokkal etnikai és nyelvi eredetünkkel kapcsolatban, amely elméletek még óvatosan fogalmazva sem ütik meg a tudományos igazoltság szintjét. Az elvi általánosság szintjén mindkét kérdésben elbizonytalanítja a magyar gyerekekben az Európához tartozás gondolatát, s egyoldalúan hangsúlyozza az Ázsiához tartozást.
