Az EP nov.16.-án megszavazta, hogy az EU következő költségvetésébe építsenek be egyfajta jogállamisági mechanizmust. Az EP döntéshozatali rendjéből következően ezt a tényt – mármint a jogállamisági kritériumok beépítését – OV-nak is el kellett fogadnia, minthogy a Parlamentben többségi döntés van. Magának a költségvetésnek, a „számoknak” az elfogadásához azonban a kormányfőkből álló Európai Tanács egyhangú egyetértésére van szükség, tehát ha ott bárki nemmel szavaz, az gyakorlatilag vétó. A helyzet paradox voltát jól jelzi, hogy OV azt a költségvetést vétózta meg (merthogy azt meg lehetett vétózni), ami nyilván tetszik neki, mivel számunkra előnyös, s nem azt, ami nem tetszik neki (a jogállamiság kérdése), merthogy azt meg nem lehetett.

De mi lehet a baj azokkal a „jogállami kritériumokkal”, amelyekhez hozzákötnék az EU 2021–2027-es ciklusára szóló költségvetéséből és a pandémia miatti károk helyreállítására szolgáló keretéből Magyarországnak jutó több-tízmilliárd € felhasználását?

Maga OV is, de végletekig lojális igazságügyi minisztere, valamint állam-apparátusának minden kisebb-nagyobb rangú tagja is egyfolytában azt mondja, hogy a vétónak az a magyarázata, hogy ezek a kritériumok nincsenek egyértelműen definiálva. Ez azonban nem más, mint egy sanda kibúvó. Azért az, mert formailag valóban van rész-igazsága a kifogásnak – hiszen valóban nincs patika-pontossággal rögzítve, hogy mit értsünk pl. a bírói igazságszolgáltatási) függetlenségén –, de lényegét tekintve mellébeszélés és olcsó kifogás, hiszen még „a vak is látja”, hogy hazánkban kérdéses az igazságszolgáltatás függetlensége.

Miért kérdéses? 1) A törvényhozó országgyűlés elnöke a kormányfő barátja és pártalapító társa. 2) A törvényeket jóváhagyó köztársasági elnök szintén az. 3) A legfőbb ügyész is régi haverja, s már évek óta szemet szúró, hogy kormánypárti potentátokkal kapcsolatos vádak esetében gyakorlatilag sohasem talál okot vádemelésre. 4) A bíróságokat „felügyelő” Országos Bírósági Hivatal elnöke hosszú évekig a miniszterelnök egy barátjának a felesége volt. 5) Maga a miniszterelnök, de követői is sorozatosan megengedték maguknak, hogy jogerős bírói ítéletekről nagy nyilvánosság előtt úgy nyilatkozzanak, hogy „felháborító”, vagy más módon jelezzék, hogy mindent meg fognak tenni az érvénytelenítése vagy végrehajtásának megakadályozása érdekében. (Ld. pl. a kolontári katasztrófával, a Cozma-gyilkossággal, vagy a gyöngyöspatai gyerekek kárpótlásával  kapcsolatos bírói ítéletek megkérdőjelezését! Amely tényt súlyosbít, hogy OV és fent említett társai is jogvégzett emberek.)

Nem sorolom tovább (pedig még hosszú lehetne a sor). Meg vagyok győződve arról, hogy a fenti személyek és példák mindegyike esetében feketén-fehéren kimutatható, hogy megbízásukban, kinevezésükben, tevékenységükben nincs semmi törvénytelen. De így együtt világosan jelzik, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége bizony kérdéses. És nem gyűjtöm itt és most össze azokat a tényeket, tapasztalatokat, amelyek az Európa Parlament által megfogalmazott jogállamisági aggodalmak további témáira vonatkoznak: a korrupció igen magas szintje, a közmédia egyoldalúsága, a civil szervezetek nyomás alatt tartása, az önálló képviselői indítványok rendszerszintű alkalmazása (s így a törvény plenáris vitája előtti kötelező bizottsági egyeztetés rendszeres kikerülése) stb. Ugyanis mindegyik esetben ugyanaz lenne a helyzet: papírforma szerint bizonyára nincs semmi szabálytalanság; különben is: nincs pontosan definiálva, hogy a korrupció milyen formában és mértékben fér bele a jogállamiságba; nincs egzakt módon rögzítve, hogy hogyan kellene mérni az információ-szabadság és az információhoz való szabad hozzáférés ezer összetevőjét; nincs kodifikálva, hogy a civil szervezetek tevékenységének átláthatóságát megkövetelő rendeletek mikor mennek át a szervezetek ellehetetlenítésébe vagy legalábbis munkájuk gátlásába; nincs törvényileg rögzítve, hogy milyen mértékben „illik” önálló képviselői indítvány útján 24 óra alatt törvényt hozni, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez az egyszerűsített indítvány-forma a rendkívüli és váratlan helyzetekre hagyja nyitva ezt a kiskaput, s  nem azért hogy „napi gyakorlat” legyen belőle.

Aki itt él – s nem haszonélvezője ezeknek a „törvényes jogállamiatlanságoknak” –, az pontosan érzi, tudja, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor sincs, ha okkal lehet hivatkozni arra, hogy „nincsenek pontosan definiálva” ezek a jogállami kritériumok.

Sok-sok olyan igaz mondás van, amelynek nem érvényteleníti az igaz voltát, hogy nem tudjuk tűhegyesen „definiálni” a használt szavak jelentését. S ha már a „keresztény Európa védelmezőjének” mondja magát OV, hadd hozzak egy bibliai példát is erre. Jézus a hegyi beszédben ezt tanítja: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. (Mk 12,31) Kétezer éve próbálják okos és bölcs emberek minél pontosabban megfejteni, hogy ki is a „felebarát”, de egzakt – és mindenki által elfogadott – definíciónk nincs rá. Ettől azonban érvényes és követendő. („Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat” ­ mondja Jézus ugyanott.)

Azt is untig ismételgeti a kormány és köre, hogy azért akarja büntetni a „migránsbarát nyugat” Magyarországot, mert mi ellenállunk a migrációnak. Ez megint csak mellébeszélés. Egyetlen szó sincs ezekben a jogállami kritériumokban sem konkrétan Magyarországról, sem a migrációról. De emlékezzünk 2018. szeptemberére, amikor az EP elfogadta a Sargentini-jelentést, amely egyértelműen hazánknak szóló felszólítás volt az EU alapértékeinek pontosabb követésére. Akkor OV a plenáris vitán ezt mondta: „Magyarországot azért akarják elítélni, mert a magyar emberek úgy döntöttek, hogy a mi hazánk nem lesz bevándorlóország.” Mintha erről szólt volna a jelentés. De nem erről szólt. A jelentés tucatnyi fejezete között csak az utolsó előtti foglalkozott a migrációval. A jelentés fejezetei és aggályai a következő kérdésekre vonatkoztak:

1. az alkotmányos és a választási rendszer működése;
2. az igazságszolgáltatás és más intézmények függetlensége, valamint a bírák jogai;
3. a korrupció és az összeférhetetlenség;
4. a magánélet védelme és az adatvédelem;
5. a véleménynyilvánítás szabadsága;
6. a tudományos élet szabadsága;
7. a vallásszabadság;
8. az egyesülési szabadság;
9. az egyenlő bánásmódhoz való jog;
10. a kisebbségekhez tartozó személyek – köztük a romák és a zsidók – jogai;
11. a migránsok, menedékkérők és menekültek alapvető jogai;
12. a gazdasági és szociális jogok.

OV-nak tehát már akkor az volt a fixa ideája, hogy „Brüsszel” minden velünk kapcsolatos problémája a migráns-kérdésre vezethető vissza. S most ugyanez történik. A költségvetés jogállami kritériumokhoz kötésével, s annak az ő részéről történő elutasításával kapcsolatban néhány nappal ezelőtt megint ezt nyilatkozta: „Aki megvédi a határait és megvédi országát a migrációtól, Brüsszelben már nem minősülhet jogállamnak.” A többi problémával nem foglalkozott 2018-ban sem, s most is, mintha azokat meg sem hallaná.

Eléggé kilátástalan helyzet.