Pedagógiai téren – paradox módon és csak bizonyos szempontból – még örülhetünk is a koronavírus-mizériának, mert az iskolák bezárása kikényszerít egy olyan tanítási-tanulási stílusváltást, amely már régen esedékes lett volna. A szokatlanul új helyzetben megoldást kereső pedagógusok és diákok most együtt alakítják ki a „távolból-irányított” tanítási-tanulási formát. Amelyben mind a tanárnak, mind a gyereknek nagyobb önállósága és szabadsága van, mint eddig volt. Végre ötletesebbnek, kezdeményezőbbnek, kreatívabbnak „kell” lenniük.
Örülünk tehát annak, hogy az oktatásért felelős tárca (az EMMI) háttérintézménye (az Oktatási Hivatal) azt írja „Módszertani ajánlás az oktatás megszervezésére a koronavírus-járványban bevezetett, tantermen kívüli, digitális munkarendre ” c. közleményében (2020. márc. 16.), hogy ebben a helyzetben „hangsúlyosabbá vált” a pedagógusoknak „a tanuló önálló tanulását támogató motiváló, irányító, tutor szerepe”. Örülünk, mert egy érvényes, korszerű pedagógiai alapállást javasol, ajánl.
Az örömünk azonban csorba, mert ugyanez a dokumentum a pedagógust első helyen mégiscsak úgy említi, mint „információforrás, a tudás átadója”. És a „tanulást-segítő” szerep előbbre rukkolását is csak arra a helyzetre érti, „amikor a pedagógusnak nincs lehetősége közvetlen személyes kapcsolatot fenntartani a tanulókkal”.
Ebben az egészben az a paradox, hogy az OH a kényszerhelyzet szükség-megoldásaként ajánlja azt (egyébként jót), amit általában az egész iskolarendszer megújításaként kellene ajánlania. S ezzel egyúttal lényegében hitet tesz a tanárközpontú – túlhaladott – tanítás-koncepció elsődlegessége mellett.
Így tulajdonképpen visszaérkeztünk a NAT-problémához. Az új NAT-nak ugyanis – az oktatáshoz hivatalból értők (professzorok, oktatáskutatók, pedagógusképzők, tanárok), de még a témára nyitott laikusok szerint sem a „Wass Albert kérdés” a legfőbb baja, hanem az, hogy elavult a pedagógiai látásmódja. Avítt a tanulás-szemlélete. Még mindig nem lépett túl azon a „mozgóképen”, hogy a tanár a tábla előtt állva magyaráz a padsorokban ülő gyerekeknek, azok pedig figyelnek rá. Még mindig a nevek-tények-adatok bűvöletében él, s nem teszi első helyre a kompetenciák fejlesztését. Nem váltott még a tanítás-központúság felől a tanulás-központúság felé. Nem veszi észre, hogy ma már anakronisztikus az a pedagógusszerep, miszerint a tanár elsődleges feladata a tudás átadása. Nem tekinti szokásos és jellemző „feladatmegosztásnak” azt, hogy a diákok önállóan (egyenként, párokban, kiscsoportokban) dolgoznak az adott témán, maguk keresik a megoldáshoz szükséges információkat és lehetséges utakat, s a tanárnak „csak” az a feladata, hogy releváns feladatot adjon, érdekes kérdéseket tegyen föl, s bölcsebb-tapasztaltabb társként támogassa, segítse, mentorálja a gyerekek tanulási folyamatát.
Teljesen fölösleges a NAT-elleni tiltakozásokba pártpolitikai szándékokat belemagyarázni. A magyar- vagy történelem-tanítás tartalmát illetően valóban vannak világnézeti jellegű – tehát ha úgy vesszük: politikai irányultságot érintő – kérdések is (s köztük súlyosak is), de az igazi, alapvető baj az, hogy a NAT egész tanítás-tanulás-koncepciója szakmailag hibás. Túlhaladott, korszerűtlen.
