Tipikus parlamenti „játék”, hogy ha egy ellenzéki képviselő nyújt be indítványt, akkor a fideszes többség elutasítja a napirendre vételét, s ezzel az a javaslat „meghalt”. Ha fideszes képviselő nyújtja be, akkor vita nélkül megszavazzák, s akár „egy nap alatt” törvény lesz belőle. Lehet, hogy ilyenkor a fideszes honatyák azért nem tesznek föl még kérdést sem, mert a frakcióban előzetesen már mindent megbeszéltek, s csak színjáték, hogy nem a frakció nyújtotta be, hanem egyéni képviselő. De az is lehet, hogy fogalmuk sincs, miről szavaznak, s nem is kívánnak vele foglalkozni, csak engedelmes szavazógépként nyomják a gombokat. Egyik rosszabb, mint a másik.

 Mióta a fidesz-kormány uralkodik, azóta ez így működik. Nem törvénytelen, hiszen a jogszabályok valóban lehetővé teszik, hogy akár egyetlen képviselő is indítványozhasson törvényjavaslatot, de hogy ez a fideszes gyakorlat a joggal való erkölcstelen visszaélés, az biztos.

 Más országokban is létezik egyéni képviselői indítvány; kulturált kormánypárti képviselő azonban nem – vagy csak nagyon kivételesen sürgős esetben – alkalmazza. Ez a jogi forma ugyanis a demokratikusan működő parlamentekben elsősorban a valóban egyéni ötleteknek nyit teret, s leginkább a kormányzó többség gesztusa a kisebbségben lévő ellenzék felé, hogy ezen az úton legalább vitát generálhassanak a parlamentben, s így valamelyest megismertethessék a mondandójukat a „nagyközönséggel” is. S ha nem ért egyet velük a kormány, végül úgyis leszavazzák.

 Az egyéni képviselői indítványok alapján történő jogalkotás egyfajta „egyszerűsített eljárás”. A legfontosabb különbség az, hogy míg az indítvány „normális” – pl. a kormány vagy a mögötte álló frakció általi – benyújtásakor kötelező a javaslatot az országgyűlés illetékes bizottságával véleményeztetni, az ellenzéki pártokkal és az érintett társadalmi szervezetekkel stb. egyeztetni, addig az egyéni képviselői indítvány esetében ez nem szükséges.

 Itt van a „kutya elásva” a fidesz-kormány szempontjából! Ha ugyanis tartalmi okokból az indítvány éppen olyan parlamenti szakbizottsághoz kerül, amelyiknek ellenzéki képviselő az elnöke, akkor esetleg akadályt gördíthetnek az útjába, vagy legalábbis lassíthatják a menetet. No, éppen ez az a két dolog, amit a fidesz-kormány nem visel el: azt, hogy valaki akár csak kíváncsi kérdéseket tegyen fel, s így „akadékoskodjon” vele; valamint azt, hogy ne hajthassa végre azonnal, amit kitalált.

 A kormányzati türelmetlenség és akarnokság jellemző példája, hogy – kétharmaduk birtokában – úgy módosították 2011-ben a parlamenti házszabályt, hogy még az egyéni képviselői indítványok „szükségtelen bonyodalmait” is félrelökték, s így a képviselők kétharmadának jóváhagyásával egy törvényjavaslatból „pillanatok alatt” törvény lehet az első aktustól a zárószavazásig minden vita, késedelem és egyeztetés nélkül.

 Ez a magyarázata annak, hogy a fidesz-kormány „elmúlt nyóc évében” elszálltak az egyéni képviselői indítványok. Még az új Alkotmányt (azaz Alaptörvényt) is így fogadták el! Egy hónap alatt! Kikerülve az egyeztetés kötelezettségeit. S a „gránitszilárdságú” Alaptörvény módosításai is egyéni képviselői indítvány alapján történtek.

 És formailag természetesen a „rabszolgatörvényt” sem a kormány nyújtotta be, hanem Kósa Lajos és Szatmári Kristóf fideszes képviselők. [De erről majd legközelebb!]

Ha valaki esetleg tudja, hogy a kormány hol és mikor tette közzé hivatalos(!) közleményben, hogy miért nem írják alá a CEU-egyezményt, tudassa velem is, mert én ilyenre nem emlékszem. Miniszterek és kormányhoz tartozó potentátok lekezelő nyilatkozatairól tudok a Bard College-dzsal kapcsolatban, de tartalmi indoklással ellátott hivatalos közleményt az ott folyó CEU-s képzés el-nem-fogadásáról nem. Sem a kormány, sem a (közben felelősnek kinevezett) Oktatási Hivatal részéről.

Nov. 4.-én kelt blogomban még csak valószínűnek mondtam, hogy a kormány a bolondját járatja a CEU-val; azaz közlik ugyan az aláírás feltételeit, de eleve eldöntötték, hogy akárhogy alakulnak a dolgok, úgysem írják alá. Most azonban már – hacsak elő nem kerül a racionális érveléssel alátámasztott hivatalos nyilatkozat – sajnos kénytelen vagyok azt mondani, hogy miniszterelnökünk (hűséges mamelukjaival együtt) lényegében „hülyét csinált” belőlünk. A CEU vezetőiből, oktatóiból és hallgatóiból. A teljes magyar felsőoktatásból. Az egész magyar értelmiségből. Sőt New York Állam felelős vezetőiből is (hiszen ők már régen aláírták az egyezményt). És egyúttal fittyet hányt az „egyetemi autonómia (academic freedom)” több évszázados európai értékének is.

Nagyon nagy baj van! Hétfőn a CEU kénytelen elkezdeni amerikai akkreditációjú képzéseinek Bécsbe költöztetését. Nem várhat tovább, hiszen a világ minden tájáról jelentkező hallgatóit tájékoztatnia kell arról, hogy ha beiratkoznak, hova fognak járni, hol fognak élni két-három évig.

Magyarország az egyik legnagyobb oktatási kincsét dobta el magától.

És ami a legkülönösebb: ennek az egész CEU-históriának a magyarázó háttere nagy valószínűséggel nem más, mint egy ember kognitív disszonanciája az általa hajdan és ma vallott értékek közötti gyökeres ellentét miatt.

A parlament 2017. április 4-én sürgősséggel megszavazta a nemzeti felsőoktatási törvény módosítását. A fölterjesztésre Áder János ápr. 10.-én este „pecsétet ütött”, s az bő félóra múlva már meg is jelent a Magyar Közlönyben. Gyanús gyorsaság! Hogy lehetett a kormány ennyire biztos abban, hogy „átmegy” a módosítás, s már csak az entert kell megnyomni a gépen?

A törvénymódosítás lényege, hogy külföldi egyetem hazánkban csak akkor működhet, ha a) a saját országában is van kampusza (azaz otthon is folytat képzést), 2) a működést a két ország közötti, „föderatív állam esetén … annak központi kormányzatával létrejött előzetes megállapodáson alapuló nemzetközi szerződés” garantálja.

Látszólag logikus követelmények, amelyeket azzal indokoltak, hogy azért hozták ezt a törvényt, mert hazánkban senki sem lehet a törvények alól kivételezett. Ez az indoklás azonban fából vaskarika, hiszen a valóság ennek fordítottja. Éppen a törvénymódosítás következtében vált a CEU „törvényszegővé”. A korábbi vizsgálatok olyan szabálytalanságokat tártak csak fel, amilyenek „tucatjával” fordulnak elő a hazai felsőoktatási intézményekben, s tisztázás után könnyen javíthatóak.

Vagyis kilóg a lóláb, hogy a cél igazából nem egy jogilag tisztázatlan és ezért problémákat okozó helyzet rendezése volt, hanem az, hogy a CEU jogellenes helyzetbe kerüljön. De azt el kell ismerni, hogy aki nem ismeri a konkrét helyzetet, az önmagában a törvénymódosítás szövege alapján joggal gondolhatja, hogy korrekt jogi elvárás.

De nézzük külön-külön a két új követelményt! Vajon miért olyan fontos, hogy egy egyetem egy másik országban csak akkor működhessen, ha otthon is folytat képzést? Mi ennek a logikája? Ha csak a vendég-országban működik, akkor talán eleve alacsonyabb lenne a színvonal? Ennek megoldása egyszerű akkreditációs kérdés. Vagy esetleg probléma lenne a diplomák érvényessége, elfogadása körül? Ugyan mi? Nem látok a törvénymódosítás mögött semmilyen ésszerű okot. Ezért erős bennem az érzés, hogy igazán nem oka volt ennek a törvénymódosításnak, hanem célja. Az, hogy a CEU lehetetlen helyzetbe kerüljön. (De ha kedves olvasóim közül valaki tud racionális érvet mondani ennek a kikötésnek a védelmében, akkor szóljon, írja meg! Vagy ismer esetleg valaki hasonló kikötést más ország más egyeteme esetében?)

A másik követelmény külön érdekes. Még abban is lehet logika, hogy – föderatív állam esetében – a központi kormánnyal kötött megállapodáson kell alapulnia az egyezménynek, de az USA esetében ez kivihetetlen, mert az ottani jogrend szerint a központi kormányzat nem szólhat bele az egyes államok oktatásügyébe. Magyarországnak ebben a relációban kizárólag New York állammal lenhet jogviszonya, nem az USA egészével.

Hogy a csudába került ez a kitétel a törvénymódosításba? Vajon a törvényjavaslatot szövegező jogászok nem tudták, hogy (a CEU-ra nézve) jogi abszurdum, amit megkövetelnek? Vagy éppenséggel tudták, s éppen azért fogalmaztak így, hogy ezzel még megoldhatatlanabbá tegyék a CEU helyzetének jogi rendezését? [Ki-ki gondolkodjon el azon, hogy szerinte melyik alternatíva az igaz, s melyik vet jobb fényt a törvény megalkotóira.]

Az elmúlt másfél évben a CEU teljesítette azt a két követelményt. Bár ők is abszurdnak tartják ezeket az elvárásokat, a budapesti működésük folytathatósága érdekében „otthon” is létesítettek kampuszt, ahol 2018 januárja óta folyik is oktatás. 2018 áprilisában egy magyar kormányzati küldöttség ki is utazott Amerikába, hogy áttekintse az új helyzetet, de mindeddig nem tettek közzé jelentést. Vagyis nem ismerünk olyan hivatalos véleményt, hogy amit tapasztaltak, ne felelne meg a CEU-val szemben támasztott követelményeknek.

Az egyezmény javasolt szövege elkészült, tehát már csak az hiányzik, hogy a magyar kormány aláírja az egyezményt. De nem teszi. Hónapok óta csak vár. A miniszterelnökséget vezető miniszter (Gulyás Gergely) hol azt mondja, hogy az oktatási tárca vizsgálja az ügyet, hol meg azt, hogy nincs mit vizsgálni. [Szerintem ez utóbbiban igaza van (de nem úgy, ahogy ő érti!), hiszen a kormány által feltételként támasztott törvényi követelmények maradéktalan teljesítése után ugyan mire vár még a kormány.]

Palkovics L. sem válaszol egyenesen egy interjúban arra a kérdésre, hogy miért nem írják alá az egyezményt. Csak szofisztikusan mellébeszél. (Ld. 168óra, 2018. okt. 31.) Azt mondja, hogy „majd az amerikai hatóságoktól kapott információk alapján dönt az Oktatási Hivatal” arról, hogy teljesült-e az amerikai kampusz mint föltétel, de ezt egyelőre nem vizsgálja, mert „a CEU nem tudta benyújtani a szükséges dokumentumokat”, viszont azok „benyújtásának az a föltétele, hogy létrejöjjön a New York állam és a magyar állam közötti megállapodás”. Ha ez tényleg így van, s nemcsak P.L. logikátlan magyarázkodása, akkor ez nem más, mint a kormány részéről tudatosan kialakított „22-es csapdája”. Hiszen ezek szerint az OH akkor kezdi vizsgálni, hogy megfelelő-e az amerikai kampusz, ha majd megszületett az államközi egyezmény; azt viszont csak akkor fogja a kormány aláírni, ha valaki (ezek szerint az OH!?) kimondja, hogy az amerikai kampusz megfelelő. Szándékos circulous vitiosus?

Játszik még a kormány azzal a jogi csűrés-csavarással is, hogy két jogi entitás-e a Central European University és a Közép-európai Egyetem. Sorozatosan érvelnek úgy, hogy ez két külön dolog. Palkovics is úgy fogalmaz, hogy ha a CEU befejezi Magyarországon, attól még „kiválóan fog működni Budapesten a Közép-európai Egyetem”.

Két problémám van Palkovics magabiztos kijelentésével kapcsolatban. Egyrészt ez a „kiválóan” igencsak megkérdőjelezhető, hiszen nyilván a töredékére fog csökkenni az érdeklődés a „KEE” iránt, ha az már nem azt a képzést és nem azt a diplomát nyújtja, mint amit most CEU-ként nyújt.

A másik az, hogy a CEU jogi létesítésének törvényi szövege nem tesz különbséget a két(?) intézmény között. Ez áll ugyanis a 2004. évi LXI. törvényben: „A Közép-európai Egyetem állami elismeréséről” szóló törvényt az Országgyűlés „a New York államban (Amerikai Egyesült Államok) elismert Közép-európai Egyetem (Central European University) magyar, nem állami egyetemként történő elismerése érdekében” hozta. Lehet persze, hogy Magyarország (vagy New York állam) jogrendszerének buktatói miatt pro forma valóban két entitás a CEU és a KEE, de a jogalkotó egyértelműen fordítási szinonimaként használja a két nevet.

A CEU rektorának arra a mondatára, hogy ha dec.1.-ig nem írja alá az egyezményt a magyar kormány, akkor – bármennyire szeretnének Budapesten maradni – kénytelenek lesznek elkezdeni a képzések Bécsbe áttelepítését, a kormány EU-kapcsolatokért felelős államtitkára (Varga Judit) így reagált: „Kialakult egy helyzet, ez az egyetem saját döntése. A kormány ezt tiszteletben tartja. Az oktatás szabadsága alapján egyébként oda mennek, ahova akarnak.”

Azon túl, hogy ez orcapirítóan pökhendi válasz, ráadásul hazug is, hiszen a kialakult helyzetet nem a CEU okozta, hanem a kormány azon döntésének a következménye, hogy – nyilván céltudatosan – halogatják az egyezmény aláírását, s nem kommunikálnak semmit ennek okáról. Vagyis arra játszanak, hogy a hetek múlásával a CEU egyre lehetetlenebb helyzetbe kerüljön, s végül tényleg kénytelen legyen elköltözni Budapestről, hiszen egyezmény híján nem hirdethet meg ide újabb kurzusokat.

Most már nem tudok másra gondolni, mint hogy a kormány lényegében a bolondját járatta a CEU-val (valamint New York állammal, s egyben az USA-val is). Nagyon úgy tűnik, hogy eleve eldöntötték, hogy a CEU-nak törik-szakad mennie kell, s talán azt gondolták, hogy úgysem fogja tudni teljesíteni a feltételként támasztott követelményeket. De most az derült ki, hogy mégis teljesítették. „Érthető”, hogy a kormánynak ebben a helyzetben – megőrzendő az előre eldöntött célt – már nincs más fegyvere, mint a halogatás és nem-kommunikálás.

Közel vagyunk ahhoz, hogy elveszítsük Budapest (és hazánk) egyik ékét, világszínvonalú felsőoktatási intézményét, s csakis azért, mert a kormány nem szereti azt a sokfelé nyitott gondolkodásmódot, amelyet a CEU képvisel, s amelyért a világ minden részéből törekedtek ide jönni fiatalok tanulni.

* * *

Hírlik, hogy O.V. az Európai Néppárt egy értekezletén állítólag már ígéretet is tett a lex-CEU hatályon kívül helyezésére, de megvárják, amíg előbb az EU Bírósága hoz erre vonatkozó határozatot. Szerintem azért várják meg, mert így majd „arcvesztés” nélkül vonulhatnak vissza; és lehet majd arra hivatkozni, hogy az EU megint beleszól hazánk belügyeibe. És nem utolsó sorban: addigra a CEU már biztosan „eltűnik innen”. Dupla nyereség!

https://alfahir.hu/2018/10/29/orban_viktor_gyongyosi_marton_atvilagitas_jobbik_parlament)

    Ma egy ellenzéki képviselő a Parlamentben azt a kérdést firtatta, hogy miként lehetséges, hogy OV az egyetlen kormányfő a rendszerváltás óta, aki nem esett át nemzetbiztonsági átvilágításon, s azt javasolta, hogy „miniszterelnök úr, vesse alá magát nemzetbiztonsági átvilágításnak”.

    A miniszterelnök erre a következőket válaszolta: 1) egyszerű és világos jogszabályok vannak Magyarországon, s a miniszterelnököknek kötelező azoknak alávetni magukat; én is ezt szoktam tenni; 2) felhívom a képviselő úr figyelmét arra, hogy a nemzetbiztonsági átvilágítás és a lusztráció két különböző dolog, az első magyar parlament minden képviselőjét alávetették lusztrációnak; 3) a közjogi méltóságok az Alkotmányvédelmi Hivatal folyamatos megfigyelése alatt állnak.

    Érdekes „párbeszéd”, hiszen OV a konkrét kérdésre lényegében nem válaszolt. Pontosabban úgy tett, mintha válaszolna, de másról beszélt. Sem arról nem szólt, hogy eddig miért nem történt meg, sem arról, hogy szándékában áll-e az átvilágításnak alávetnie magát. Külön érdekessége a válaszának, hogy mintegy leiskolázza a képviselőt – aki ki sem ejtette a száján a lusztráció szót –, hogy ne keverje össze az átvilágítást a lusztrációval. Jól ismerem pedagógiai körökből ezt a „trükköt”. Ha a gyerek olyat kérdez, amire a tanár nem tudja a választ, akkor a (rossz) tanár rögtön elkezd olyan rafinált szaknyelven magyarázni, amelyet a diák nyilván nem ismer, s ezzel rövid úton lezártnak tekinti a kérdést.

    Egyébként még az sem egyértelmű, hogy az (eredetileg vallásos) jelentésű lusztráció szó a mai politikai szóhasználatban valóban más-e, mint az átvilágítás. Minden esetre Balsai István – aki 1990-től négy évig igazságügy miniszter volt, ma pedig (a Fidesz jelöltjeként) az Alkotmánybíróság tagja – a „Személyiségi jogok az átvilágítási törvényben” c. írásában (Fundamentum, 1999/1.) „lusztrációs” törvényekről és „lusztrációs” folyamatról beszél.

    Mit mondott (vagy nem mondott) tehát OV?  

1. a) Azt nem mondta, hogy nemzetbiztonsági átvilágításon átesett volna.
2. b) Azt igen, hogy lusztráción átesett (bár erre is csak közvetve utalt), viszont egyúttal azt is tudomásunkra hozta, hogy (akár igaza van, akár nem) ez más, mint a nemzetbiztonsági átvilágítás.
3. c) Azt is mondta, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal őt folyamatosan megfigyeli. De hát tudjuk, hogy ez sem ekvivalens az átvilágítással.

A tények:

1) OV (hiába negyedszer miniszterelnök) soha sem esett át nemzetbiztonsági átvilágításon.

2) Az erre vonatkozó ellenzéki kérdésre (ill. felhívásra) konkrétan nem válaszolt.

3) Válaszként olyan állítást tulajdonított az ellenzéki képviselőnek, amelyet az nem mondott.

4) Úgy tűnik, hogy OV a jövőben sem fog átesni nemzetbiztonsági átvilágításon.

 Mind a négy tény igencsak elgondolkoztató!

   Környezetvédő körökben elterjedt nézet, hogy a műanyagokkal az a baj, hogy nem bomlanak le. Nyilván erre adott válaszul a cégek próbálkoznak is a legváltozatosabb lebomló műanyagok előállításával.

    Én azonban nem itt látom sem a probléma gyökerét, sem a megoldását. Hanem?

    Az erdőben eldobott műanyagzacskó és az óceánok vizén úszó „flakon-szigetek” esetében valóban baj, hogy nem bomlanak le. De az is nagy baj lenne, ha a házunkban a PVC-ből készült vízvezeték- és csatorna-csövek lebomlanának. És ha a ruháink anyagát képező textilekből egyszer-csak – pl. amikor vendégségben vagyunk – lebomlanának a bennük lévő műszálak, akkor sokan nagyon kínosan éreznék magukat. Arról nem is beszélve, hogy nekem szürke-hályog műtét révén mindkét szememben kicserélték az eredeti szemlencsét (számítógéppel megtervezett) műanyag lencsére; én tehát műanyagon keresztül nézem a világot. És számomra nyilván katasztrofális lenne, ha ez a műanyag lebomlana.

    Nem az tehát a kulcskérdés, hogy műanyag vagy nem-műanyag. Hanem az, hogy egyszer-használatos, vagy tartós használatra készült-e az adott tárgy. Az „eldobós világgal” van baj! Azzal, hogy milliónyi használati tárgyat eleve azzal a tudattal gyártanak, hogy úgyis hamarosan a szemétben végzi. S ha úgyis ott végzi, akkor fölösleges is igényes kivitelben gyártani. A másik oldalról pedig így szól a logika: „ha ilyen gyatra minőségű, akkor minek és mire tartsam meg?” S ezzel bezárult a kör.

    Azt ugyanakkor el kell ismernünk, hogy egyszer-használatos, eldobandó tárgyakat valóban műanyagból lehet leginkább gyártani, tehát az „egyszer-használatosság” és a „műanyag” fogalmak sajnos jogosan összenőttek.

   Ugyanakkor van olyan műanyag is, amelyik szép, igényes és tartós. Kedvenc példám erre a LEGO, hiszen a negyven évvel ezelőtt a gyermekeimnek vett LEGO-t ma az unokáim használják; s ma pontosan ugyanolyan szépek, simák, s ugyanolyan pontosan pattannak össze, mint akkor. Pedig a LEGO anyaga nem is különleges műanyag. ABS-nek hívják, ahol az A akril-nitrilt  [NºC–CH=CH₂] jelent, a B butadiént [CH₂=CH–CH=CH₂], az S pedig sztirolt [C₆H₅–CH=CH₂]. Még aki nem sokat konyít a kémiához, az is láthatja, hogy három viszonylag egyszerű vegyület ko-polimerje a LEGO anyaga.

    Tagadhatatlan, hogy minden műanyaggyártás terheli a környezetet. De ez nem a műanyagok specifikuma! Bármi másnak – vasnak, szódának, üvegnek stb. – a gyártása is terheli a környezetet. Környezetvédelmi szempontból az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire terheli. 1kg ABS és 1kg PET, azaz polietilén-tereftalát [(–CO–C₆H₄–CO–O–CH₂–CH₂–O–)_n] gyártása környezetterhelés szempontjából nem-igen különbözhet egymástól, viszont az előbbi évtizedekig használatos tárgyban jelenik meg, a másik pedig abban a másfél literes flakonban, amely nagy eséllyel nemsokára a szemétben landol, vagy már éppen a Csendes-óceáni szemétszigetben úszik. Félreértés ne essék! Ez nem azt jelenti, hogy az egyik műanyag „jó”, a másik pedig „rossz”. A felhasználási mód jó, illetve hibás.

    Csodálkoznék azon, ha a LEGO cég valóban azon gondolkodna, hogy az ABS helyett valami lebomló műanyagra térjen át. Hiszen éppen annak a szép példája, hogy hogyan lehet egy műanyag igényes is, tartós is. Ahogy már mondtam: a LEGO kockák nem a szemétben végzik!

    A kormány-kommunikáció szünetlen migránsozása az állatot hozza elő belőlünk. Hogy’ értem ezt? Egy csimpánzcsapat ösztöne azt diktálja, hogy a másik csapatot elkergetendő vagy elpusztítandó ellenségnek kell tekinteni, hiszen ugyanarra az erőforrásra tart igényt, mint mi. Ez még a törzsi társadalom korában is nagyjából így volt. Egy tízezer évvel ezelőtti törzs a szomszédos törzzsel általában kegyetlen harcban állt, s jaj volt az elfogott ellenségnek. Ezekben az emberekben még erős volt az állati ösztönök szintje. Még aktív volt a létfenntartásért vívott kegyetlen küzdelem animális szintje, ahol a mifajtánk összetartását és erejét nem utolsó sorban az ők megvetése, lebecsülése, rossznak és gyűlöletesnek tartása adta. Ez a csoportkohéziós szempont nagyon fontos volt akkori elődeink sikerességében, fennmaradásában.

    Néhányezer év alatt azonban az ember kinőtt ebből az állati szintből. Fejlett kultúrát teremtettünk. A közösség rendjét szabályozó erkölcsi értékeket fogalmaztunk meg (amelyeket azóta is próbálunk követni). Egyre kevésbé tekintettük a másmilyeneket alábbvalónak és az életünkből kiiktatandónak. Egyre inkább megláttuk a másikban a társat, megtanultuk (nagyjából) tiszteletben tartani a másik ember autonómiáját és másmilyenségét. Szelídekké váltunk. [Közismert példa: ha annyi csimpánzt zárnánk egy buszba, mint ahányan csúcsforgalomban utaznak a 7-es buszon, akkor a végállomásra érkezve már csak egy volna életben közülük.] Megtanultunk fölülemelkedni a másmilyenekkel (pl. más bőrszínűekkel) szembeni – öröklötten bennünk lévő – biológiai (állati) ellenérzésen. „Megteremtettük” saját embervoltunkat, emberi minőségünket. A „vagy te, vagy én!” attitűd helyett alapjában véve sikerrel elsajátítottuk a „te is, én is” látásmódot. Az ember jellemzője ma már a (nyilván nem határtalan) elfogadás és a kulturált, emberi együtt-létezés.

   A kormányzatilag hajtott, agymosó „migránsozás” azonban az erkölcsi ember szintje alól előhívja belőlünk az állatot. A másmilyenekkel szembeni zsigeri – mintegy ősemberi – félelmet és gyűlöletet. Az idegent gondolkodás és mérlegelés nélkül vetélytársnak, tehát eltüntetendőnek tekintő animális szintet. Ez súlyos regresszió.

    A fent említett „gondolkodás és mérlegelés nélküliség” az egész migránsozásnak az egyik legfontosabb jellemzőjét, a differenciálatlanságot jelenti. Azt, hogy a zsigeri ellenérzés nem disztingvál, nem különböztet meg. Egybemos. Minden migránst egyformának tekint. Ez persze pszichológiailag teljesen érthető, hiszen utálni nem lehet valakit elemezve, elgondolkodva és mérlegelve. A gyűlölködés nem kognitív-racionális elmeműködés. (Még akkor sem, ha az illető nagyon végiggondolt érvekkel támasztja alá azt, hogy miért gyűlöl.) A gyűlölködés affektív és irracionális. Észérvekkel nem lehet rá hatni. Más dimenzióban van.

    Logikus tehát, hogy a kormány-kommunikáció minden idejövőt egy kalap alá vesz, differenciálatlan masszának tekint. E nélkül nem lenne hatékony az agymosás (tudat-módosítás).

    A „migráns” szónak a mai magyar köznyelvben (inkább: politikai nyelvben) már negatív jelentés-háttere van. Pedig maga a szó a latin „migro 1, költözik, vándorol” szó származéka (participium imperfectum, azaz folyamatos melléknévi igenév), s egyszerűen csak azt jelenti, hogy ’vándor, aki vándorol’. Minden érzelmi töltés és háttérjelentés nélkül. A történelemkönyvekben gyakran előforduló emigráns szónak (pl. emigráns kormány) sincs negatív felhangja, pedig ugyanazt jelenti, csak hangsúlyosabb benne az, hogy kifelé vándorol. [A költöző madár angolul migrant bird!]

    Ugyanakkor a migráns szó differenciálatlanul negatív értelmű használata durva hazugság. Hiszen az Ázsiából és Afrikából Európa felé migráló százezrek nagyon sokfélék. A) Egy részük egyértelműen az életét menekíti pl. vallási vagy politikai üldöztetés, illetve háborús borzalmak elől. B) Sokan közülük a kilátástalan nyomor elől menekülnek. És ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akik a klímaváltozás következtében kerültek megoldhatatlan helyzetbe. Pl. akik az utóbbi évek rendkívüli közel-keleti aszályai miatt sem ételhez, sem vízhez nem jutnak. Számítanunk kell arra, hogy a globális melegedés miatt évente milliós nagyságrendű tömegek lesznek kénytelenek elhagyni hazájukat. C) És nyilván vannak a migránsok között kalandorok, sőt esetleg potenciális terroristák is. De amíg minden ideérkező migránst – „darab-darab” alapon – eleve potenciális veszélyforrásnak nyilvánítunk, s megfosztjuk a (minden embernek kijáró) méltóságától, addig nemhogy személyre lebontva, de még arányaiban sem fogjuk tudni, hogy a migrálók hány százaléka ilyen, olyan, vagy amolyan.

Kedves Rokonaim, Barátaim, Ismerőseim!

Próbálkozom a blogolással. Eddig a FB-on tettem közzé a gondolataimat, de most már tudom, hogy az nem "tanulmány-jellegű" eszmefuttatások, megjegyzések közzétételére való, hanem rövid üzenetek szétküldésére. Ezért most majd itt próbálkozom

Egyelőre fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan működik ez a blog, hogy' fog kinézni, hogyan tudom majd rendezni a bejegyzéseimet, de majd meglátjuk.

Szeretettel üdvözlöm már előre is minden látogatómat.

András

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata