A kétszálú történet egyik szála a magyar EB biztosi jelölés kudarca. O.V. jelöltjét –­ Trócsányi Lászlót – ugyanis az EP jogi bizottsága (JURI) alkalmatlannak nyilvánította a biztosi funkció ellátására. Döntésüket több érv támasztotta alá. Felrótták pl. Trócsányinak, hogy igazságügyi minisztersége (2014–2019) alatt – bár az amerikaiak is kérték – Moszkvának adtunk ki két orosz fegyverkereskedőt, akikre a TEK csapott le az USA Kábítószer-ellenes Hivatala (DEA) által irányított nemzetközi művelet keretében, miközben éppen egy mexikói drogkartellnek akartak eladni fegyvereket. (Moszkvában „természetesen” hamarosan szabadlábra is helyezték őket.)

De a JURI elutasító véleményének döntő oka egyértelműen jogi természetű volt: az összeférhetetlenség. Az, hogy Trócsányi még 2018-ban is – amikor már régen az Igazságügyi Minisztériumot vezette – társtulajdonosa volt a Nagy és Trócsányi ügyvédi irodának, amely állami megrendeléseket is kapott, pl. képviselte hazánkat az EB előtt Paks2 ügyében. Ezen a szálon tehát O.V. lényegében jogi vereséget szenvedett.

 A történet másik szála az a kérdés, hogy összekapcsolódjon-e az EU-s források kifizetése az Unió alapvető jogállami kritériumainak betartásával. Minthogy óriási pénzekről van szó (Magyarország esetében a GDP 4-5%-áról, azaz napi kb. 2 milliárd Ft-ról!), az EU – vagyis lényegében mi, magyarként is európai polgárok! – nyilvánvalóan érdekeltek vagyunk abban, hogy minél kisebb legyen a pénzek felhasználásában a korrupció, a mutyi, a csak a beruházónak előnyös presztízsberuházás stb. Más szavakkal: hogy minél biztosabban működjön a jogállamiság.

Az EU államainak döntő többsége egyetért azzal, hogy a jogállami működés hiányosságai esetén az adott ország EU-s támogatásainak kifizetését a jövőben feltételekhez kellene kötni. Magyarország kormánya azonban azt az álláspontot hangoztatja, hogy nem kell feszegetni az EU-s források kifizetésével kapcsolatban a jogállamiság kérdését; megvannak az EU-nak azok a gazdasági-pénzügyi rendeletei, amelyekkel a szabálytalan felhasználásokat szankcionálni tudják. Van ebben az érvben némi ráció, azonban erősen kétségbe vonja az érv jogosságát az, hogy hazánk pl. a korrupció terén az EU-n belül sajnos a legrosszabbak közé tartozik (hátulról a harmadik).

 Az EU Tanácsának soros elnökségét ebben a félévben Finnország látja el. A finn miniszterelnök (Antti Rinne) igen határozottan azt az oldalt képviseli, amelyik (a pénzügyi támogatás fejében) ragaszkodik a jogállami normák megköveteléséhez. Néhány nappal ezelőtt (19.09.30.) itt járt Magyarországon, s az O.V-ral tartott közös sajtótájékoztatón – amelyiken Orbán nem is titkolt sértettséggel jelentette be, hogy a leszavazott Trócsányi helyett kit jelöl uniós biztosnak – ismét jelezte, hogy szerinte igenis a jogállamiság elvéhez kell kötni az uniós finanszírozást. Orbán erre azt válaszolta, hogy „a jogállamiság Magyarországon nem jogi, hanem becsületbeli kérdés”.

 Azon túl, hogy ez – különösen egy jogi végzettségű ember szájából – több mint furcsa állítás, lényegében azt is jelenti, hogy a Trócsányi-ügyben elszenvedett jogi jellegű vereséget O.V. átminősítette erkölcsi vereséggé. Nem gondolom, hogy ez volt a szándéka.

Az EU-csúcson (jún. 20.) a magyar kormány – a csehekkel és lengyelekkel karöltve – meghiúsította, hogy határozat szülessen a 2050-re elérendő karbon-semlegességről. A nagy megrökönyödést kiváltó döntéssel kapcsolatban az első magyarázatot Orbán Viktor adta – élő nyilatkozat formájában – közvetlenül a kormány nevében hozott döntés után. Ennek kulcsmondatai:

• „A céllal egyetértünk, de amíg nem látjuk, hol van erre a pénz, addig nem vállaljuk. Úgyhogy kezdjünk tárgyalni a pénzről!”
• „Ha az unió ehhez nyit forrásokat, és meg tudjuk valósítani a magyar energiarendszer korszerűsítését úgy, hogy a családoknak nem kell ezért többet fizetniük, akkor vállaljuk.”
• „Ha jobb a klíma, de nem tudják kifizetni az energiaszámláikat, akkor az egyik ügy megoldásával egy még nagyobb bajt idéztünk elő”.

A Kormányzati Tájékoztatási Központ ezzel kapcsolatos közleménye sem mond újat; csak megerősíti, hogy
„Magyarország kormányának felelőssége, hogy alacsonyan tartsa a magyar családok rezsikiadásait”.

 Összegző következtetéseim a fenti mondatok alapján:

A magyar kormány…

1. olyan megoldást akar, hogy klímacélok is legyenek, de meg lehessen védeni „rezsi-csökkentést” is;
2. az ehhez szükséges költségeket egyértelműen uniós forrásoktól várja;
3. a megelőzendő klíma-katasztrófát kisebb problémának látja, mint azt, hogy a magyar családoknak esetleg nehézségeik lesznek az energiaszámlákkal kapcsolatban.

Bernard-Henri Lévy francia filozófus kritikusan nyilatkozott Orbánról és a politikájáról. Erre Orbán meghívta egy kávéra (ápr.8.). Lévy beszámolót írt a beszélgetésről:

https://tisztabeszed.hu/nagypolitika/ket-ora-orban-viktorral

Ebből emeltem ki (szó szerint) O.V. mondatait, melyeket gondolati csomópontok köré rendeztem. Mindegyik mondathoz lenne megjegyzésem, de ezúttal „no comment”.

Demokrácia

A liberalizmus hozta létre a politikailag korrekt beszédet. Vagyis egyfajta diktatúrát vezetett be. Azaz a demokrácia ellentétét. Ezért is gondolom úgy, hogy az illiberalizmus helyreállítja az igazi szabadságot, az igazi demokráciát.

A régi dolgozószobám az Országház épületében volt, odalent a városban, a Duna másik partján – és ez nem volt igazán jó megoldás a hatalmi ágak szétválasztása szempontjából. 

Kereszténység

Én vagyok a legkeresztényibb, vagyis a legeurópaibb minden európai közül. Én vagyok Európa DNS-ének őrzője.

Olyan katolikus vagyok, aki áttért a protestáns vallásra, a hazámat pedig meg akarom téríteni az állami kereszténységre.

Jól ismerem Iványit, két gyerekemet is ő keresztelte meg. De ebben az esetben az országgyűlés határozott így, mert feltétlenül tenni kellett valamit a church business (egyházi üzletelés) ellen. És ráadásul fasisztának is nevezett. Ez az egyetlen dolog, amit nem tudok neki megbocsátani. 

Magyarok és nyelvük

A partnereinknek tudniuk kell, hogy a magyarok ősi, szabad és büszke nép, amelyik nem tudja elfogadni, hogy gyámság alá kerüljön. Elfoglaltak minket az oszmánok, a szlávok, a kommunisták. Nem akarunk Brüsszel uralma alá kerülni.

Magyarország az egyetlen ország Európában, amelynek a nyelve tökéletesen érthetetlen egy külföldi számára.

A kutatók sokat fejlődtek. Különösen a nyelvészek, akik a finnugor ősnyelvvel kapcsolatos kutatásokat folytattak, ahonnan valójában két nyelv származik: a török és a magyar. 

Migránsok

– 2015-ben itt voltak nálunk a migránsok. Amikor Merkel asszony kitárta előttük az ajtót. Úgy zúdultak ránk, mint a cunami.

– Ön is tudja, hogy nem maradtak itt.

– Ez igaz. De visszajöhetnek. Van egy ilyen szabály az Európai Unióban: egy migránsnak bármikor joga van visszatérni arra a helyre, ahol belépett a schengeni övezetbe. 

Nemzetek, antiszemitizmus

– Eljött egy pillanat Magyarország történelme során, amikor már nem volt elegendő mezőgazdasági munkáskéz, és ezért cseheket, ruténeket, romákat stb. kellett behívni, hogy nálunk dolgozzanak. Olyannyira, hogy a XIX. század közepe táján maguk a magyarok is kisebbségbe kerültek. Tudja-e, hogyan rendeztük el a dolgot? Úgy, hogy a magyarok és a zsidók egy nagy szövetséget kötöttek, és így aztán együtt már kitették az összlakosság mintegy 50 %-át.

– De akkor mi az oka a magyar antiszemitizmusnak?

– Kun Béla. Igen, Kun Béla. A zsidók – sajnálatos tény, de tény – alaposan kivették részüket a kommunista forradalomnak ebből az elvetélt kísérletéből. És így ért véget Budapesten a zsidó és a magyar nép szép szövetsége.

Én, Orbán Viktor voltam az első, aki Horthy kormányzót dicsértem. Része Magyarország történelmének. Talán nem ő szabadított meg bennünket Kun Bélától? 

Foci

Tudnivaló Erdoğanról, hogy futball-mániás. Akárcsak én. És a focisták felismerik egymást egy titkos jelről: van nekik egy izmuk itt, a hátuk alsó részén. [Kissé felemelkedik a fotelban, mintha csak meg akarná mutatni azt a bizonyos izmot.] Nos, így tettünk mi is Erdoğannal, amikor először találkoztunk. Megtapogattuk egymás háta alját. És felismertük egymást.

Ahogy ismerjük a parlament immár évek óta tartó „olajozott” működését, várhatóan simán megszavazzák pénteken (19.06.21.) a köznevelési törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot, melyet egy hete nyújtottak be.

A fenntarthatóságra nevelés szempontjából a javaslat legkritikusabb pontja a „magántanuló” tanulási forma kivezetése. Megszűnne még ez a fogalom is. A köznevelési (és minden más érintett) törvényben mindenhol „egyéni munkarenddel rendelkező tanuló” lépne a „magántanuló” szövegrész helyébe. Ennek súlyos következményeként radikálisan csökkenne Magyarországon az átlagostól eltérő, egyéni tanulási formák lehetősége.

A 2011. évi köznevelési törvény [CXC. 45.§(5)] még így fogalmazott: „A tankötelezettség iskolába járással, vagy ha az a tanuló fejlődése, tanulmányainak eredményes folytatása és befejezése szempontjából nem hátrányos, a szülő kérelmére magántanulóként teljesíthető.” Ennek helyébe a törvényjavaslat szerint ez lépne: „A tankötelezettség iskolába járással teljesíthető. Ha a tanuló egyéni adottsága, sajátos helyzete indokolja, és a tanuló fejlődése, tanulmányainak eredményes folytatása és befejezése szempontjából előnyös, a tankötelezettség teljesítése céljából határozott időre egyéni munkarend kérelmezhető.”

Eddig tehát elegendő alap volt az, hogy „nem hátrányos a magántanulóság”, mostantól már azt is bizonyítani kell, hogy az adott esetben „az egyéni munkarend előnyös”.

Ez láthatóan dupla „szigorítás”, s nyilvánvalóan az a szándék van mögötte, hogy amennyire csak lehet, szoruljon vissza hazánkban a „szokásos” iskolába-járás helyetti bármilyen másféle tanulási forma. A törvény-tervezet tehát uniformizálni akar; az pedig ellentmond a fenntarthatóságra nevelés elveinek – de egyébként általában a korszerű pedagógia alapelveinek is.

Ebben a vonatkozásban súlyosan elhibázottnak tartom ezt a törvénymódosítási javaslatot.

Nézem a kormány egész-oldalas Társadalmi célú hirdetését, miszerint „A gyermek az első”. Ebben igazat is adok nekik. Majd olvasom az újságban, hogy amikor annak a törvénymódosító javaslatnak a vitája került a T. Ház elé, hogy kisgyermekes családot ne lehessen elhelyezés nélkül kilakoltatni, akkor a 133 Fidesz-KDNP-s képviselő közül mindössze 1 jelent meg. S elgondolkozom a hirdetés őszinteségén.

Írva vagyon Magyarország Alaptörvényében [XVI. cikk (2)], hogy „A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.” S mint pedagógus, ezt lelkesen helyeslem. A szülő felelős elsősorban a gyermeke fejlődéséért, ezért jogos, hogy legyen választási szabadsága. De most meg azt olvasom a hírekben, hogy a kormány megelégelte, hogy a szülők növekvő számban élnek is ezzel a szabadságukkal, vagyis kiveszik a gyereket a „klikes” iskolából, s magántanulóként különböző tanulóközösségbe viszik, merthogy ott jobban fejlődik. (S többnyire tényleg!) No, ennek vége lesz, határozta el a kormány, de nem ám úgy, hogy megjavítják az állami iskolák színvonalát, hanem úgy – olvasom a Köznevelési törvény frissen benyújtott módosítási javaslatában –, hogy „kivezetik a rendszerből a magántanulói jogviszonyt”, mint olyat, s így majd jogilag megszűnik annak a lehetősége, hogy a szülő az állami (és egyházi) iskolákon kívül mást is választhasson. Lehet, hogy közeledünk a „gránitszilárdságú alaptörvény” n+1-dik javítgatásához a „gyermek mindenek fölötti érdekét szem előtt tartva”?

Még márciusban volt, hogy a Pedagógusok Szakszervezete együttműködési megállapodást kötött az EMMI-vel. Némileg szkeptikus voltam már akkor is azt illetően, hogy a tárca valóban érdemben figyelembe fogja-e venni a szakszervezet véleményét, de egyetértettem a szakszervezet elnökével, hogy bízzunk a „kulturált emberekben”. Ehhez képest most a fenti törvényjavaslatot át sem küldték a szakszervezetnek véleményezésre; csak a benyújtás előtt tekinthettek bele röviden – a minisztérium épületében! A tárca így értelmezte az együttműködést.

Most – az EP választás küszöbén – ez különösen feszítő és politikailag megosztó kérdés. Vajon merrefelé halad a világ – és jó irányba halad-e? A szuverén nemzetállam a megoldás a gondjainkra, vagy inkább az integrálódás az Európai Egyesült Államokba? Az én látásmódom szerint azonban nem az a kérdés, hogy integrálódjunk-e, hanem az, hogy hogyan, miben és mennyire.

 Ahhoz, hogy bölcs véleményt alkothassunk ebben a kérdésben, először hántsuk le a „szuverén nemzetállam” fogalmáról és az „Európai Egyesület Államok” címen megnevezett elképzelésről az előítéleteket, a tudatos belemagyarázásokat, a nyelvi-politikai manipulációkat. S ha ez sikerül, rögtön kiderül, hogy ez a vagy-vagy durva leegyszerűsítés. A valóságban csak fokozatok vannak egy elméleti skála két vége között.

 A szuverén szó a latin superan = ’legfelső’ szótő származéka, s eredetileg a teljhatalmú uralkodót jelentette. Ma azonban már inkább azt jelenti, hogy ’független, cselekvéseiben nem korlátozott’ személy, csoport, állam. Teljes szuverenitás nincs. Minden létező ember, nemzet, ország csakis kölcsönhatásaiban létezik; az abszolút függetlenség csak platóni idea. A szuverenitás tehát mindig viszonylagos. Nem olyan, hogy van vagy nincs. Nem a létéről vagy nem-létéről érdemes vitatkozni, hanem a mértékéről, meg arról, hogy mire vonatkozik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell törekednünk szuverenitásra. Csak mindig hozzá kell tennünk, hogy mire vonatkozó és milyen mértékű szuverenitás a célunk. S azt is mindig bölcsen mérlegelnünk kell, hogy adott konkrét kérdésben a szuverenitásunk egy részéről való lemondásunk révén nem nyerünk-e többet a réven, mint amennyit vesztettünk a vámon.

 A nemzetállam szó értelmezése talán még nehezebb. Definíció szerint ugyanis azt jelenti, hogy egy adott állam népessége etnikailag homogén. Ilyen nincs a világon! Az ókori Európa történelme is tele van népvándorlásokkal; gepidák, gótok, hunok, vandálok, szászok, frankok, szlávok keveredtek egymással évszázadokon át. És amikor a magyarok megérkeztek a Kárpát-medencébe, már nem voltak etnikailag homogének, hiszen vándorlásuk közben keveredtek más – főleg török – népcsoportokkal. A keveredésük persze itt is folytatódott; hol spontán, hol betelepítések révén. Genetikai vizsgálatokból tudjuk, hogy a mai magyar lakosság genetikailag közelebb van pl. a szomszéd szlovákokhoz vagy osztrákokhoz, mint a hajdani honfoglaló magyarokhoz.

 Veszélyes terepre tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Magyarország nemzetállam. Mert mit is jelent ez? Azt, hogy Magyarország a magyaroké? Az előző bekezdésből kiderül, hogy már abban sincs konszenzus, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy „magyar”. Ki a magyar? Ki a cigány? És ki a zsidó? Ki a tolnai sváb?  „Török, tatár, tót, román kavarog e szívben” – mondja József Attila. A meghatározás bizonytalansága persze nem azt jelenti, hogy nincs értelme annak a szónak, hogy „magyar”. Dehogy nincs! Száz és száz olyan sajátságunk van, amelyeknek az együttes előfordulása magyar specifikum, azaz megkülönböztet minket más népektől.

 De ha a „ki a magyar” gubancon túltesszük magunkat, akkor meg elénk tornyosul az a kérdés, hogy vajon a magyar nemzetállamban évszázadok óta köztünk élő nem-magyaroknak – mondjuk a „szentendrei szerbeknek” vagy a magyarul esetleg alig tudó baranyai „beás cigányoknak” – kevesebb jog jár, mint „nekünk”? Vajon ők idegen test a többségi magyarok között?

 Különösen érzékennyé válik ez a kérdés, ha arra gondolunk, hogy Románia hozzánk hasonlóan szintén nemzetállamnak deklarálja magát. (Márpedig bizony gyakran hallani odaátról, hogy „Románia a románoké”.) Hogyan érinti ez az ott élő magyarokat, pl. a mezőségieket és székelyeket?

 Az elképzelt Európai Egyesült Államok mintája nyilván az USA. A szövetségi államok a társulással saját szuverenitásuk valamely részét feladták, de cserébe részesülnek az együtt-működés előnyeiből. Az USA Alkotmánya tételesen tartalmazza azokat a tárgyköröket, amelyekben szövetségi szintű törvényhozás van; minden más kérdésben a törvényhozás a tagállamok joga. Hogy jól működi-e a rendszer, az attól függ, hogy okosan döntötték-e el, hogy mely tárgykör hova tartozzon. Ez a jelenlegi EU esetében és a föltételezett EEÁ esetében is a legfontosabb, minden mást meghatározó kérdés.

Szintézis vagy egybeolvadás?

 Mielőtt megfogalmaznám, hogy miért tartom a jövőt illetően elkerülhetetlennek az integrálódást, tisztáznunk kell az „eggyé válás” két lehetséges útjának egymáshoz való viszonyát. Ez a két út – vagy inkább forma – pedig a szintézis és az egybeolvadás.

 A szintézis (sunqesiV, syn-thesis) szó szerint csak annyit jelent, hogy ’össze-tevés’, de tényleges értelme ennél több, mert ’egységbe foglalás’ jelentése is van, s ily módon itt ’részekből, egységekből egy komplexebb struktúra kialakítását’ értjük alatta. Annyiban hasonlít hozzá az egybeolvadás, hogy ott is az történik, hogy amik eddig külön voltak, azok most együtt vannak. De alapvető különbség, hogy míg a szintézis alrendszerek magasabb szintű rendszerbe integrálódása, addig az egybeolvadás során nem magasabb szintű rendszer jön létre, hanem alacsonyabb szintű „massza”. Az „egységnek”, „egységesülésnek” tehát két – lényegét tekintve – nagyon különböző módja van.

 Amikor egy órásmester csavarokból, fogaskerekekből, rugókból, tengelyekből órát rak össze, az szintézis. Amikor egy háziasszony tojásból, olajból, mustárból majonézt készít, az egybeolvasztás. Nagy különbség a kettő között, hogy míg az órába beszerelt fogaskerék alkotórészként is fogaskerék (tehát megőrzi az „identitását”, csak a kapcsolatrendszere változott), addig a majonézben a felhasznált hozzávalók „eltűnnek”, elveszítik saját eredeti „énjüket”.

 A jobb megértés kedvéért nézzünk emberi példákat is a szintézis és egybeolvadás különbségére. Amikor tudósok egy közösen vállalt feladat megoldása érdekében kutató csapattá (team) szerveződnek, akkor a csapaton belül mindenki megőrzi a személyiségét, a specialitását, sőt éppen ezt „teszi be” a közösbe. Az együttműködés sikere érdekében persze valamilyen vonatkozásban és mértékben mindannyiuknak le kell mondaniuk valamennyire a szuverenitás (önállóság, autonómia, szabadság) addigi szintjéről. De csak valamennyire! És ráadásul cserébe még gazdagodik is a személyiségük ebben az integrálódásban, hiszen több-rétűvé vált a kapcsolatrendszerük, mint volt; megtanultak az együttműködés során egy sereg olyan gondolkodás- és viselkedés-formát, amellyel addig nem találkoztak. Az egyén nem beleolvadt a csapatba, hanem szintetizálódott, integrálódott abba. [Ne feledjük el, hogy az integer szó eredeti jelentése ’érintetlen, sértetlen, ép, teljes’!]

 Az összeolvadásra humán példa: A vandalizmusba torkolló tüntetéseknél vagy a focimeccsek utáni randalírozásnál az ott lévő emberek nem egyéniségüket megőrizve integrálódnak egy nagyobb szervezetbe, hanem – a tömeglélektan törvényeinek megfelelően – saját egyéniségüket éppenséggel feladva beleolvadnak a tömegbe. Egyformává válnak. Masszává homogenizálódnak. Személyiségük ebben a szituációban nem gazdagodott, hanem alacsonyabb szintre került.

 Van persze olyan helyzet is, amikor a – legalábbis részleges – beolvadás emberek esetében is szükséges. Pl. a katonaságnál. Ott alárendelődik, hátrébb sorolódik a katona saját személyisége, a többiekhez való emberi kapcsolata. A parancsnak fegyelmezetten engedelmeskedő – tehát jó – katona az adott pillanatban nagyon kevéssé egyéniség. Ugyanolyan, mint a többiek. Nincs „neve”, nincs személyisége. Nem is lehet egyéni indítéka. „Tömegember”.  Különbség azonban, hogy míg a tüntető tömegben magából kikelve törő-zúzó ember elvesztette (átmenetileg) a lelki vonásait, a katona csak felfüggesztette, visszafogja, alárendeli.

EU – pro és kontra

 A fentiek birtokában gondolkodjunk azon, hogy mi mocoroghat számos honfitársunk fejében, ami miatt ellenzi az EU további integrációját, de akár még a kilépést is elfogadná. Két tényezőt látok magam előtt; az egyik a fentebb már elemzett szuverenitás kérdése, a másik nemzeti sajátosságaink csökkentésétől vagy elvesztésétől való félelem. (Bár ismerek olyat, aki szerint még gazdaságilag is hátrányos Magyarország számára az EU-tagság, de nem gondolom, hogy sokan lennének ennyire tájékozatlanok és/vagy félrevezetettek.)

 A szuverenitás kérdését fentebb már elemeztük. Nem szabad azonban mellőzni azt a pszichológiai szempontot, hogy a szuverenitás – még ha korlátozott, vagy akár csak látszólagos is – felemelő érzés. Büszkeség, önbecsülés, méltóság van benne. Azt az érzést adja – még egyszer mondom: még ha hamis alapokon nyugszik, akkor is –, hogy „nem vagyok akárki, nekünk csak ne mondja meg senki, hogy mit csináljunk, mit ne csináljunk!” Kétségtelen, hogy ez erőt adhat komoly megpróbáltatások elviseléséhez, nagy társadalmi teljesítményekhez is. Baj – nagy baj – csak akkor van, ha egyrészt légvárakról van szó, másrészt ha ezért elutasítja egy társadalom a számára egyébként előnyös, akár a megmaradását garantáló szövetséget, integrációt.

 A nemzeti sajátosságaink lehetséges elvesztése miatti aggodalom legalább ilyen fontos és legalább ilyen bonyolult kérdés. Az értékes tradíciók őrzése nyilván pozitív szerepű; a hagyomány önmagában vett abszolút értékén túl még az is előnye, hogy erősíti a csoport-kohéziót, ebben az esetben a nemzeti összetartozás érzését. Nincs konszenzus azonban abban, hogy mik is a mi nemzeti sajátosságaink. A magyar nyelv használata nyilván az, hiszen gondolkodásmódunk, kultúránk alapja. Egyértelmű, hogy védendő. Sokak szerint jellemző magyar sajátság pl. az örökös széthúzás és a „patópáloskodás” is. Nem gondolom azonban, hogy valaki ezeket is megvédendőnek gondolja. Hasonlóan homályos a határ pl. íróink-költőink „értékessége” tekintetében. Gondoljunk csak pl. arra, hogy milyen „kibékíthetetlen” ellentétek vannak Eszterházy Péter életművének megítélését és a Wass Albert szobrok állítását illetően. Jellemzője lehet egy országnak pl. a pénze is. Az angolok pl. (amikor beléptek az EU-ba) nem vették át az eurót, ragaszkodtak a font-hoz, mert nemzeti karakterük részének tekintették. Kérdés, hogy a forinthoz való ragaszkodás a magyarok körében milyen erős. Ha egyszer belépünk az euró-zónába, hányan fogják elsiratni a „magyar forintot”?

 De ha ennyi probléma van az egyre nagyobb egységekbe való integrálódással, akkor miért halad a világ mégis errefelé? Merthogy erre halad – persze kitérőkkel, visszaesésekkel és ellentmondásokkal –, az kétségtelen. Egy nagyobb, összetettebb egységbe való integráció értelemszerűen komplexebb rendszer létrejöttét jelenti. Az élővilág evolúciójában azt látjuk, hogy a sejt-alatti szinttől az egysejtűeken keresztül a gerincesekig és a rovarokig, s ott az együttműködő farkas-falkáig, illetve a hihetetlenül szervezetten működő hangyabolyig, termeszvárig jutunk el. Az ember társadalmi evolúciója pedig az egymástól viszonylag külön élő törzsektől az országokig, s onnan az állam-szövetségekig jutottunk el. Minden – vagy legalábbis a legtöbb – mai ország kisebb egységek integrációjával jött létre. Gondoljunk csak arra, hogy Olaszország hogyan alakult ki a városállamok (pl. Verona, Velence, Genova) egyesülésével, integrációjával. Németország is a szászok, bajorok, poroszok stb. országainak szövetségkötésével, egyesülésével jött létre.

 De mi ennek az integráció-tendenciának a magyarázata? Miért előnyös integrálódni? Nagyon „elméleti” szinten azt mondhatjuk, hogy azért, mert az együttműködés – ha jól csinálják – előnyösebb, mint az egyedül küzdés és a puszta ellenségeskedés. Egy komplexebb rendszer nagyobb erővel rendelkezik, s a hatékony működéshez többféle lehetősége van, mint az egyszerűbbnek. Az EU nélkül gyengék és sérülékenyek lennénk. A világ óriási gazdaságai (Kína, USA, Oroszország, India, Brazília…) elsodornának minket. Egyébként az EU-ba való integrálódással kapcsolatban jogosan föltehető a kérdés, hogy ez a történet vége, vagy az integrálódási folyamat halad tovább. De hova, meddig? (Ld. alább!)

 Minden integrálódás elkerülhetetlenül együtt jár az „addigi” önállóság, szuverenitás csökkenésével. Azzal, hogy lemondunk valami különbségről, másságról. Lehetetlen integrálódni úgy, hogy ne legyen benne valami egységesítés, egyformásítás, uniformizálás. Az tehát mindig mérlegelés és egyezkedés kérdése, hogy miben fogadjuk el az egyformaságot, a központi szabályozást, s miben és mennyire ragaszkodunk a mi másságunkhoz. Ez nem könnyű feladat, s még az alaposan végig-gondolt, „tisztességes” integráció is járhat olyan egységesítéssel, amely sokaknak fáj. Minden integráció a közös/saját, egyforma/különböző, centralizált/decentralizált örökös mérlegelését és szükség esetén az arány megváltoztatását jelenti.

 Az egyformaságnak is megvannak a maga előnyei. Pl. a szabványosítás sok helyen nagyon fontos és célszerű. A globális kereskedelem világában zűrzavart (és gazdasági hátrányokat) okozna, ha nem dolgozták volna ki az SI-rendszert, a méretek méterben, a tömegek kg-ban való kifejezését, a csavarok szabványosítását stb. És nem gondolom, hogy valakit is zavar, hogy a nyomtatóba mindenhol A/4-es lapot kell tenni. Persze tudjuk, hogy az egységek szabványosításával tucatnyi kedves magyar mértékegység-név eltűnt (icce, lat, akó, köböl…), de nem gondolom, hogy ezek a szavak adták volna magyarságunk lényegé. Azt viszont igen, hogy sokat nyertünk a mértékegységek nemzetközivé válásával.

 Ha az EU bürokratái bölcsen döntenek, akkor csak azt „egyformásítják”, amit muszáj. Minthogy azonban az íróasztal mellett ülő bürokratának az egyformaság könnyíti meg a dolgát, nyilván gyakran és könnyen túllő a célon. Ilyenkor fékezni kell őket. De világos, hogy nem az integrálódás ellen kell harcolnunk, hanem azért, hogy igazságos legyen; a lényegest a lényegtelentől bölcsen különböztesse meg; ott központosítson, ahol értelmes (szubszidiaritás!); vegye figyelembe a helyi szempontokat, szokásokat, hagyományokat is.

 Nagyon fontos és megnyugtató, hogy „Brüsszel” – ha sok tekintetben túl is lő a célon a központosítással és egyformásítással – a nyelvek, a kultúra és az oktatás területén (nagyon helyesen!) nem törekszik kötelező egységességre. Óriási pénzösszegeket költ pl. a fordításra és tolmácsolásra, mert igyekszik tiszteletben tartani a népek anyanyelvhez és saját kultúrához való ragaszkodását.

Globalizáció

 Globus szó latinul ’gömböt, golyót’ jelent, s így átvitt értelemben a Földgolyót. A globalizáció „Földgolyó-szintűvé” válást jelent. (Minthogy ennek a szónak már nagyon sok negatív háttér-jelentése van, használhatnánk helyette a szó szerint ugyanazt jelentő planetizáció kifejezést is. Talán előnyös is lenne, mert ez a szó érzelmileg semleges, nem vált ki „zsigeri” reakciókat. Mégis maradnék a globalizáció szó használatánál; hátha sikerül megtisztítani a negatív áthallásoktól.)

 Ha bemegyünk egy áruházba, azt látjuk, hogy élelmiszerben, ruházatban, elektronikai eszközökben az „egész világ” itt van. Ha egy világtérképen beszíneznénk azokat az országokat, ahonnan valamink származik, alig maradna fehér folt. S ez a világ-kereskedelem megállíthatatlan. Sajnos nagyon sok szempontból igazságtalan is, ezért sokan ellenzik, s inkább „bezárkóznának”. De nem a megállításáért kellene küzdeni, hanem a szabályozásáért. Azért, hogy ne kevesek számára legyen előnyös, s sokak számára hátrányos.

 A világháló – az Internet – a Facebook-kal, a Google-lal, a Twitterrel, a LinkedIn-nel, Messenger-rel stb. egyértelműen egy óriási hálózattá alakítja (alakította!) a Földet. Vegyük tudomásul, hogy a Föld – költői túlzással – egy „világfalu”. Az Emberiség globális hálózat, globális rendszer.

 És globális felelősség. Az emberiség ugyanis belakta (túl-nőtte?) a Földet. Sokan vagyunk. A 8 milliárdhoz közelítve belátható, hogy bármely egyén vagy ország teljes függetlensége abszurdum. Egymásra vagyunk nyomódva, „egymás szájába lógunk”. Az előttünk álló nagy kérdéseket – élelem, víz, levegő, talaj, energia, hulladék, biodiverzitás stb. – csak átmenetileg és részlegesen lehet megoldani országos szinten. Perspektívája csak a Föld-méretű együttműködéseknek van. Egyértelműen ezt jelzi az ENSZ Transforming our world (magyarul Világunk átalakítása, Pázmány Press, 2016.) c. nagy programja is, benne a fenntartható fejlődés 17 céljával.

Napjaink legizgalmasabb – és egyben leg-fenyegetőbb – kérdése a globális klímaváltozás. A Föld melegedése. Azon már csak a tudatlanok vitatkoznak, hogy ténylegesen van-e globális melegedés. Ez már nem kérdés. Az a kérdés, hogy ebben a melegedésben – a Föld éghajlatának bonyolult ciklikus változásain túl – mekkora szerepe van az Embernek. Merthogy van, az sem kétséges.

 Ezt a problémát pedig nyilvánvalóan csakis globális összefogással, globálisan érvényes döntések meghozatalával és betartatásával lehet megoldani (vagy legalább fékezni). Az emberiség jó értelemben vett globalizációja tehát elkerülhetetlen! Az EU-ba való integrálódás; és következő – de már sürgető – lépésként a planetáris integráció valamilyen formájának megvalósítása létkérdés. Aki az EU gyengítésére törekszik, az a világméretű összefogást, integrálódást nehezíti, s így a klíma-katasztrófa bekövetkezését is gyorsítja.

 Nem az a kérdés tehát, hogy szükség van-e globalizációra – mert ez már régen eldőlt –, hanem az, hogy milyen legyen, hogyan történjen.

Ijesztő lenne, ha a kormány civilekkel szembeni utálata felülírná az ország fejlesztésének feladatát. Márpedig erre most van esély.

15 kedvezményezett európai ország közül 14 már aláírta a Norvég Alap következő ciklusra vonatkozó támogatási szerződését, Magyarország azonban nem. Pedig 70 milliárd Ft támogatás érkezne az országba. A késlekedés oka – a norvégok kulturált fogalmazásában – „a civil alappal kapcsolatos véleménykülönbség”. Az ITM másképp fogalmaz: „Magyarország diktátumok helyett partneri kapcsolat keretében, egyenlő feltételek mellett kíván együttműködni a donor államokkal”. [Kis túlzással ez így fordítható le: „te csak add a pénzt, de abba ne szólj bele, hogy én mire használom!”]

A kulcskérdés tehát a „civil alap”. A Norvég Alap szabályzata szerint a támogatási összeg 90%-a fölött mindig az adott kormány rendelkezik, 10%-ának felhasználásáért azonban a norvégok felelnek. Pályázat útján kiválasztanak egy kezelő szervezetet, amelynek függetlennek kell lennie bármilyen (ön)kormányzattól, párttól és egyháztól, és innentől ennek a kezelő szervezetnek a feladata, hogy támogassa azokat a civil kezdeményezéseket, amelyek az ország, a társadalom javára válnak.

Emlékezhetünk arra, hogy 2014-ben, amikor a Fidesz ismét győzött a választáson, a kormány hogy „rontott neki” az Ökotárs Alapítványnak. Móra Verát (az alapítvány vezetőjét) készenléti rendőrök vitték el az irodájából, a vezetőség tagjainak lakásán lefoglalták a személyi számítógépeket, ráküldték a szervezetre a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt, a NAV-ot és a rendőrséget stb. De még vádemelésig sem jutottak el. S ennek a háborúnak „mindössze” az volt az oka, hogy a kormány nem viselte el, hogy a támogatott civilek között voltak kormányzati döntéseket kifogásoló szervezetek is. A külpolitikailag is kínos háború végül úgy végződött, hogy a norvégok tapintatosan – bár szerintem hibásan! – engedtek.

Azóta a kormány civilekkel szembeni utálata és hadjárata még csak tovább erősödött. Olyan törvényeket fogadtattak el a parlamenttel, amelyek a civil szervezetek megbélyegzésére, megfélemlítésére, sakkban tartására alkalmasak.

A jelek pillanatnyilag arra mutatnak, hogy a kormány továbbra sem hajlandó elfogadni azt a helyzetet, hogy a támogatási összeg 10%-a felett nem ő rendelkezik, s hogy esetleg olyan civil program is támogatást kaphasson, amelynek a kormánnyal szemben kritikus pontja is van. Végső soron még az is elképzelhető, hogy ha a kormány nem enged – pl. ragaszkodik ahhoz, hogy a kezelő szervezet kiválasztását illetően vétójoga legyen –, akkor a civil alap 7 milliárdja miatt a teljes 70 milliárd forintnyi támogatást elbukjuk.

Orbán Viktor 2014. januárjában titokban(!) aláírta Moszkvában Putyinnal a szerződést Paks2 oroszok általi megépítéséről. Nemcsak a politikai ellenzék zúdult fel, hanem energiaügyi szakemberek is megkérdőjelezték – és most is megkérdőjelezik! – Paks bővítésének indokoltságát. A kormány pedig évek óta népszerűsítési kampányt folytat Paks2 ügyében. O.V. még két évvel később is az „évszázad üzletének” mondta Paks 2-t. Ez a „mondás” csakis súlyos tévedésnek (önbecsapásnak, tudatos félrevezetésnek stb. – a megfelelő aláhúzandó) volt minősíthető már akkor is.

Energia-szakértők kalkulációból világosan kiderül, hogy Paks2 csak akkor lehet rentábilis, ha 1) a megújuló-energia-források (napelem, szélkerék…) fejlesztésének és elterjesztésének lendülete alábbhagy, s ha 2) az új atom-blokkok áramát majd a mostani egységár legalább kétszereséért tudjuk eladni (pl. a németeknek, merthogy ők – úgymond – bele fognak bukni abba, hogy tudatosan leállítják az atomerőműveiket). Minden józan mérlegelés szerint egyik sem reális, nemhogy a kettő együtt. Paks2 tehát – minden független szakember szerint – ráfizetéses lesz.

Nézzük a mai helyzetet!  Egy magyar EP képviselő betekintést kért Paks2 kivitelezési szerződésébe, mondván, hogy közérdekű adat. [Hát hogy a fenébe ne lenne közérdekű ezermilliárd Ft-ok sorsa, hazánk energia-gazdálkodásának évtizedekre szóló (kényszer?)pályára állítása!]. Kérését megtagadták. Csak hosszas huzavona után, jogerős bírósági határozattal sikerült elérni, hogy tegnapelőtt a „paksiak” végre közzétették honlapjukon a szerződést. Bizonyos adatok persze ki vannak takarva (újabb kérdés, hogy mi jogosan, s mi nem), de így is elgondolkoztató és szomorú, amit látunk:

1. Nem szerepel a szerződésben vállalt átadási határidő, ugyanakkor 2026-ban (az átadás eredetileg tervezett évében) meg kell kezdenünk a mega-hitel törlesztését.
2. Tudtunkkal már most kb. 3 éves késésben van a projekt, s – ahogyan a világon minden ilyen nagy beruházás esetén tapasztalható – ez még csak tovább fog nőni; márpedig ilyen nagy csúszás az árat szinte törvényszerűen az eredeti összeg kétszeresére-háromszorosára növeli.
3. Ráadásul nincs szó a szerződésben arról, hogy kit terhel az esetleges(?) késedelmes vagy hibás teljesítés, s annak pénzügyi következménye. [Ugyanakkor tudjuk – bár a kormány erről soha egyetlen mondatot sem írt le –, hogy az eddigi késés fő oka az, hogy a Roszatom képtelennek bizonyult olyan szakmai leírásokat produkálni a megvalósítás műszaki kivitelezését illetően, amelyek egy EU-országban is elfogadhatóak. Persze, mert eddig csakis „volt szocialista” országokban dolgozott. Most ugyan Finnország számára is tervez atomerőművet, de ott ugyanezért a finnek le is állították a folyamatot. Közzétéve az okokat!] Ennek a felelősség-kérdésnek a hiánya vagy gonosz tudatosság, vagy elképesztő dilettantizmus.
4. A Roszatom 3 (HÁROM) éves garanciát vállal. A 30 éves élettartamra tervezett atomerőműre 3 éves garanciát! (Az LG egy mosógépre 4 éves, a finn Tupperware egy egyszerű konyhai eszközre 5 éves garanciát vállal, de vannak még hosszabb garanciák is.)
5. Hallottunk ugyan az elmúlt években a kormány-oldalról olyan szirén-énekeket, hogy már az építkezés meglendíti majd a magyar gazdaságot, mert a megvalósítás kb. 40%-ig magyar vállalkozásokat vonnak majd be, de ennek nyoma sincs ebben a kivitelezési szerződésben. Teljes mértékben az oroszoké a döntés joga, hogy milyen alvállalkozókat dolgoztatnak. Szélsőséges esetben még az is lehetséges, hogy magyar munkások egyáltalán nem fognak dolgozni az atomerőmű építésén.

No, ennyit az „évszázad üzletéről”. Zokogjak vagy ordítsak?

Olyanok, mint a hibás automaták. Bármit dobunk be, mindig az jön ki, hogy „migránsok vagy bevándorláspártiak”.

Amikor az EU Parlamentje elfogadta a Sargentini-jelentést (amelynek 12 fejezete közül csak egyetlen foglalkozik a „migránsok, menedékkérők és menekültek” problematikájával), a magyar parlament fideszes többsége határozatot fogadott el, miszerint „Visszautasítjuk a Sargentini-jelentésnek nevezett hazug bevándorláspárti vádirat rágalmait.”

Amikor a Fidelitas egy (egyébként szimpatikus) szakértője egy oktatáspolitikai vitán sarokba szorult az adatokkal kapcsolatban, akkor azzal védekezett, hogy nem ezekről kellene beszélni, hanem a lényegről. Mire a közönség soraiból bekiabált kérdésre – hogy de hát mi a lényeg? – reflexből azt válaszolta, hogy „a migránsok”.

Amikor az Amnesty International kifogásolta a magyar kormány önkényes jogalkalmazásait, visszaéléseit, túlhatalmát, akkor a Fidesz ezt válaszolta közleményében: „az Amnesty tevékenysége a jól illeszkedik a bevándoláspártiak bosszújába”.

Amikor az Európai Néppárt tucatnyi tagpártja azt nyilatkozta, hogy a Fidesz döntései és kijelentései nem egyeztethetőek össze az EPP alapvetői elveivel és sértik a jogállamiságot, akkor a párt elnöke ezt úgy kommentálta, hogy „a bevándorláspártiak megtámadták a Fideszt”.

Magam is úgy gondolom, hogy hazug és álszent magyarázkodás a kormány részéről, hogy a „túlóra-törvény” (2018. CXVI.) a munkavállalók érdekeit szolgálja. Aljas csúsztatás ugyanis, hogy „maguk a munkások akarnak több túlórát teljesíteni”; hiszen nyilván nem jókedvükben „akarnak” még több és még több túlórát, legföljebb azért, mert a normál fizetésből nem tudnak megélni. És csak látszat-mentség a kormány számára, hogy a munkarend-módosításhoz ott kell legyen a munkavállaló belegyező aláírása is, hiszen egyrészt egy kacifántos jogi nyelven megfogalmazott munkarend-módosítás értelmezése még nekem is „ördöglakat”, hát még egy ilyen kérdésekben járatlan fizikai munkásnak. Másrészt ennek a munkásnak azzal is számolnia kell, hogy ha nem írja alá, akkor esetleg kirúgják. (És talán nincs is más munkalehetőség a lakóhelyén!) Mit csinál tehát? Aláírja a saját „rabszolgaságát”. A kormány magyarázkodása tehát logikailag is a feje tetején áll, s ráadásul még embertelen is.

Ezt a törvényt tehát szerintem is el kell töröltetni. Elsősorban azért, mert („fideszesül” fogalmazva) nem a magyar emberek érdekét szolgálja, hanem alapvetően a multikét, s azon belül is főleg az autó-összeszerelő gépsorok tulajdonosaikét.

Mindezekkel együtt a szakszervezeti vezetők elmúlt hetek-beli „hősies” bejelentései, miszerint – ha a kormány nem enged – országos sztrájkot szerveznek, lényegében képmutatás. Ők is tisztában kell legyenek azzal, hogy erkölcsi és jogszabályi okok miatt (ezekről ld. alább!) sincs erre igazán lehetőségük. S ez akkor is igaz, ha nem ők tehetnek erről a faramuci helyzetről.

A klasszikus kapitalista (nyugat-európai) társadalmakban a szakszervezetek a dolgozók érdekeit védik a tőkéssel (a gyár tulajdonosával) vagy a kormánnyal szemben. S abban van az erejük, hogy – a tárgyalások kifulladása esetén – pl. sztrájkkal ki tudnak kényszeríteni a munkaadótól egy mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot.

Magyarországon azonban már hosszú évtizedek óta távolról sem ilyen a szakszervezeti rendszer. A Rákosi korszakban – a párt-állam által uralt diktatórikus években – értelemszerűen nem volt tényleges szerepe a szakszervezeteknek. A szakszervezeti vezetők látszat-szerepet töltöttek be. Pl. beosztották az állami pénzen fenntartott szakszervezeti üdülők turnusait. A kádári „létező szocializmus” éveiben a helyzet ugyanez maradt. A szakszervezetek továbbra sem a munkaadók (vagy a törvényhozók) olyan „ellensúlyai” voltak, amelyek szükség esetén akár harcosan is képviselték a munkavállalók érdekeit, hanem az állam – mint fő munkaadó – partnerei. Érthető tehát, hogy az emberek évtizedeken át úgy szocializálódtak, hogy a szakszervezeteket abszolút súlytalannak tekintették.

A mi mostani bajunk pedig abból fakad, hogy ez így maradt a rendszerváltás után is. Részben érthetően, hiszen nem született új, alulról szerveződő szakszervezeti rendszer. Pedig ekkor már mi is a „kapitalizmust építettük”; ekkor már nálunk is érvényessé vált, hogy a tőkés a profit maximalizálásában érdekelt, ezért a munkavállalót bizony védeni kell a kizsákmányolás ellen.

A régi beidegződés azonban tovább-élt, s így egy ördögi kör alakult ki. Az emberek nem léptek be a szakszervezetekbe. Így azok – mivel nem tömegeket képviseltek – súlytalanok maradtak, nem voltak erős küzdőfelek, nem tudták érvényesíteni a tagok érdekeit. Ezért aztán a munkavállalók nagy hányada továbbra sem lépett be a szakszervezetekbe, mert „minek”.

És ez még sajnos ma is így van. Így alakult ki az a torz helyzet, hogy az ágazati szakszervezeteket tömörítő nagy szakszervezeti szövetségek ma is állami köldökzsinóron függnek. Nem tudják fenntartani magukat (az apparátust, az épületeket, az üdülőket stb.) a tagdíjakból. A befizetett tagdíjak az éves költségvetésüknek csak kb. a negyedét teszik ki. A többit (akár évente száz-milliós nagyságrendben) állami támogatásként kapják.

Egy szakszervezeti vezetőnek, de lényegében magának a szervezetnek is nyomós érdeke, hogy ne ütközzön nagyon az aktuális kormánnyal, mert különben – támogatás híján – szétesik, összeomlik. Másként ugyan, mint a szocializmus éveiben, de lényegében nem változott az a helyzet, hogy a szakszervezet nem igazán a munkaadók és/vagy a törvényhozók „ellenzéke”, hanem azok „kapcsolt része”. Ez eredendő erkölcsi gyengeségre vezet, hiszen nem harcolhat valaki teljes erejével az „eltartója” ellen.

A helyzet abszurditását jól jelzi, hogy a kormány – zseniális időzítéssel – éppen a rabszolgatörvény előkészítésekor (2018. szeptemberében) utalt át 100-100 millió forintot a hat nagy szakszervezeti tömörülésnek (LIGA, MSZSZ, Munkástanácsok, ÁFEOSZ-Coop, MGYOSZ és VOSZ). „No, így tüntessetek ellenem!”

A szakszervezetek függésbeli gyengeségén túl még egy másik oka is van annak, hogy Orbánék egy cseppet sem félnek a sztrájktól. Pontosan emlékezve arra, hogy a „szocik” gyengítésében és megbuktatásában milyen hasznos partnereik voltak a szakszervezetek, jó-előre gondoskodtak arról, hogy ez most ne ismétlődhessen meg az ő rovásukra. 2010-es uralomra kerülésük után egyik első dolguk volt a Munka törvénykönyv olyan módosítása (már akkor is!), hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegyék egy nagy, országos sztrájk megszervezését és megtartását. Ebben a törvény-módosításban szerepel pl. az ún. „együttműködési kötelezettség”, amely nélkül a sztrájk „jogellenes”, azaz törvénytelen. Bár értelemszerűen önellentmondás, hogy a két ellenérdekelt fél – a sztrájkoló és aki ellen sztrájkol – együttműködjön, így van a törvényben. Ügyes!!! S minthogy ráadásul nincs is meghatározva a törvényben, hogy milyen mértékben kell a sztrájkolónak figyelembe vennie a munkaadó érdekeit, a cég bármikor beperelheti a szakszervezetet, mondván, hogy jogellenes a sztrájkja. Ha pedig a bíróság is így ítél, akkor annak a szakszervezetnek „annyi”, mert mindent neki kell fizetnie.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a rabszolgatörvénnyel együtt a kormány önálló (nem az OBH alá tartozó) közigazgatási bíróságok felállításáról is döntött, amelyeknek a vezetőit és bíráit a kormány nevezi ki. [Ha jól meggondoljuk, ez még talán a rabszolgatörvénynél is súlyosabb következményekkel fog járni szinte az egész (különösen a civil) társadalomra.] Minthogy a sztrájkokkal kapcsolatos esetleges perek értelemszerűen ilyen közigazgatási bírók elé kerülnek, nem sok kétségünk lehet azt illetően, hogy hogyan fognak ítélni.

Ne csodálkozzunk tehát, hogy a kormány félvállról veszi mind a rabszolgatörvény elleni – egyre szélesebb – tiltakozást, mind a szakszervezetek sztrájkkal való fenyegetését.

Vagyis: nekünk „ennyi”!