A kormány márc. 2.-án véleményezésre közzé tette a köznevelési törvény módosításának tervezetét[1]. Ez a tervezet a pedagógiai köznyelvben azóta már „státusztörvényként” híresült el, ugyanis megszüntetné a pedagógusok közalkalmazotti státuszát, s más kérdésekben is csökkentené a pedagógusok társadalmi rangját és egzisztenciális biztonságát.

Minthogy fő érdeklődési és tevékenységi területem hosszú évek óta a fenntarthatóságra nevelés, most elsődlegesen ebből a szempontból elemzem a dokumentumot. Összességében azt kell róla mondanom, hogy sajnos nem viszi közelebb az iskolát a fenntarthatóság szemléletének elsajátításához. Ezért tehát határozottan ellenzem a törvény-tervezet elfogadását. (Ettől még morzsányi kételyem sincs, hogy a parlament engedelmes kormánypárti szavazó-gépezetén természetesen „csont nélkül” át fog menni a javaslat.)

Számos olyan bekezdés van a tervezetben, amely egyértelműen a nevelési-oktatási munka adminisztratív szabályozását helyezi előtérbe, s ezzel együtt a szakmai minőség javítása mint faladat hátra kerül. Az adminisztratív szabályozási szándék vezér-gondolata érzékelhetően a már eddig is elfogadhatatlanul centralizált közoktatási rendszer további tartalmi és szervezési-irányítási központosítása. Pedig azt minden pedagógiai szakértő – és most a világ változásaira figyelő, innovatív pedagógusokat is ide sorolom – tudja, hogy a fenntarthatóság gondolkodásmódja nem „felülről” kapott feladatok fegyelmezett elvégzésével fejlődik, hanem a helyi pedagógiai alkotómunka sokféleségének, kísérletező-innovatív szemléletének légkörében. Ez utóbbi gondolat azonban a törvénytervezetből sajnos teljes mértékben hiányzik.

Az igazi pedagógiai munka alkotó értelmiségi feladat. Ez a törvénytervezet azonban sajnos nemcsak megőrzi, hanem még meg is erősíti azt a gondolkodásmódot (amely eddig sem volt előre-vivő), miszerint a tanár nem más, mint egy mások által kigondolt és rögzített feladat kivitelezője (mintegy „transzmissziós szíj”), amely továbbítja a központ akaratát, gondolkodásmódját és értékrendszerét a gyerekek felé. Ez az erősödő központi elvárás gátja annak, hogy a pedagógusok valóban önálló gondolkodásra és mérlegelő döntésre képes fiatalokat neveljenek, akik a fenntarthatóbb lét felé vezetik ezt az országot.

Súlyos hiba, hogy nevezett dokumentum csökkenti a nevelést-oktatást ténylegesen és közvetlenül végző tantestületek mint munkaközösségek döntési jogosultságának szintjét.

Egy iskola életét alapvetően meghatározó, kardinális fontosságú kérdés, hogy a pedagógiai programját ki dolgozza ki, és ki fogadja el. A 2011-es köznevelési törvény szerint „A pedagógiai programot a nevelőtestület fogadja el és az intézményvezető hagyja jóvá.”. A mostani, 2023-as törvénymódosításban azonban ez a javaslat szerepel: „A pedagógiai programot az igazgató a nevelőtestület véleményének kikérésével fogadja el, amelyet a fenntartó hagy jóvá.” Vagyis a Ped. Program szellemiségének és konkrét tartalmának megfogalmazását illetően az azt megvalósítani hivatott („köteles”) tantestületnek nem osztanak lapot.

A kormány szándéka tehát egyértelműen az, hogy az iskolák és a tanárok csak ne szóljanak bele semmibe; igazodjanak ahhoz a programhoz, amelyet a tőlük (nemcsak kilométerben) „távoli” tankerületi munkatárs, valamint a tankerület mint fenntartó által odatett igazgató produkált. S ezzel összefüggésben az sem elhanyagolható tény, hogy ma az igazgató sajnos tényleg kívülről kinevezett ember, akinek a megbízását illetően a tantestületeknek már nincs szava. Ahogy a 2019. évi LXX. törvény „előterjesztői indokolása” fogalmaz (33.§): „A Kormány által támogatott deregulációs irányvonalba illeszkedően az intézményvezetői megbízáshoz kapcsolódó véleményezési jogok törlésére kerül sor.”

A tantestületek „lefokozása” azért súlyos hiba, mert a fenntarthatóságra nevelés szemléletmódját leginkább éppen a tantestület mint közösség fejleszti, s csak egy szabad szellemben működő tantestület válhat olyan pedagógiai „kutató-műhellyé”, amelynek fejlesztő hatása van a növendékekre. A tantestületek szabadságának – és „értelmiségi méltóságának” – csökkentése azonban nem e felé vezet.

Vannak olyan bekezdések is a törvény-tervezetben, amelyek nem a tantestületet, hanem magát a pedagógust mint személyt alázzák meg.  Egyértelműen a pedagógusok iránti bizalmatlanságról szólnak azok a szabályok, amelyek szerint még a tanár számítógépébe vagy okostelefonjába is betekinthet a megfigyelésére felhatalmazott személy.

A szubszidiaritás jegyében újra kellene gondolni nemhogy a jelen módosításokat, hanem még az eredeti törvényt is, s bölcsen mérlegelni, hogy melyek azok a döntési jogosultságok, amelyeket le lehetne – tehát le is kellene – adni a tankerületektől a tantestületeknek, vagy az igazgatónak, a pedagógusnak, sőt a diákoknak. E nélkül nem alakulhat ki egészséges iskolai légkör, nem tud demokratikusan működni az iskola, nem folyik normális tanulás és tanítás; nem lesz fejlődés.

Összegezve: Nagyon károsnak tartom azt a túlzottan adminisztratív, erőszakosan központosító, kívülről vezérelt iskolákat erőltető szemléletet, amelyet nevezett dokumentum képvisel. Mert csökkenti annak lehetőségét, hogy a diákok valóban felelősen gondolkodó, autonóm, fenntarthatóságra nyitott állampolgárokká váljanak.

[1] 2023. évi  …  törvény a köznevelésben foglalkoztatottak jogállásáról és egyes kapcsolódó törvények módosításáról

A Magyar Tudományos Akadémia nyilatkozott a hazai közoktatásról. Nagyon fontosakat mondott. Van közöttük egy olyan pont is, amely a kirúgott pedagógusok ügyéről szól. Az a pont is fontos. De ezzel a kérdéssel sem napi-politikai szinten foglalkoznak, hanem – tudós testülethez híven – rendszerszemlélettel. Nem önmagában a kirúgással mint tünettel, hanem inkább a mögötte lévő okokkal.

Az MTA ez előtt is foglalkozott a közoktatással. Munkacsoportjainak idevágó pedagógiai kutatásai alapján időnként régebben is tett már le konkrét javaslatokat az asztalra. Most viszont – „a magyar közoktatás jövőjéért érzett felelősségétől vezérelve”, vagyis lényegében aggodalommal telve – elvi irányokat fogalmaz meg dec. 20.-i a nyilatkozatában.

Négy pontban összegezhető az üzenetük:

1) „A közoktatási rendszer alapos átalakítására, választási ciklusokon átívelő köznevelés-fejlesztési programra van szükség”. Vagyis: egyrészt nem oldható meg a feladat részletek javítgatásával, másrészt olyan, össz-társadalmi konszenzus kiérlelésére van szükség, amelyet nem írhatnak felül személyi vagy kormány-váltások.

Az MTA szerint tehát a hazai oktatási rendszer mélyreható és sürgős reformra, megújításra szorul. Főleg azért, mert a világ már túllépett azon a tanulás- és iskola-koncepción, amelyet a feudális világból örökölve hurcolunk magunkkal. A tények azonban azt mutatják, hogy az Orbán-kormánynak nincs a figyelme vagy értékrendszere előterében a közoktatás, amiről szervezetileg árulkodik, hogy évek óta nincs oktatási miniszterünk, s pénzügyileg, hogy fájdalmas elvonások történtek a közoktatásból. De ezen túl sajnos az is érzékelhető, hogy jelenlegi kormányunk nemhogy megújítani nem akarja az oktatást, hanem éppen ellenkezőleg: a száz évvel ezelőtti – akkor még úgy-ahogy sikeres – iskola-koncepció reminiszcenciája lebeg lelki szemük előtt. Hiába olvasható ki az egymás utáni PISA-mérésekből, hogy nem jó irányba megyünk, kormányunk továbbra sem előrefelé, hanem „a múltban” véli látni a megoldást az oktatás válságára.

Az MTA által javasolt „alapos átalakításhoz” szükséges „össz-társadalmi konszenzus” pedig már végképpen idegen gondolat az Orbán-kormány számára. Orbánék nem szeretnek senkivel sem egyeztetni. Az oktatásról sem. Amikor a 2011-es köznevelési törvénynek még csak a koncepciójáról, alapelveiről jelentek meg az előzetes hírek, már nagyon gyorsan aktivizálódtak szakmai civil szervezetek (Hálózat a Tanszabadságért, Agóra, Civil Közoktatási Platform…), amelyek más pedagógiai alapelveket tartottak volna kívánatosnak a „jövő iskolája” számára. És sorra szervezték a tanácskozásokat, konferenciákat; brosúrákat, könyveket jelentettek meg; javaslatokat tettek, de a kormány soha nem állt velük szóba. Szerveztek például egy oktatás-stratégia témájú tanácskozás-sorozatot is, amelyre minden alkalommal meghívták a működő pártok képviselőit. 6-8 párt rendszeresen el is küldte a szakértőjét ezekre a beszélgetésekre, de a Fidesz részéről soha senki nem jelent meg, s nem is jelezték, hogy miért nem. A kormánypárt lényegében levegőnek nézte ezeket a civil szerveződéseket; annak ellenére, hogy azokban magasan kvalifikált szakemberek dolgoztak – önkéntesen.

Szinte tragikomikus ezek után Pintér Sándor miniszter azon – néhány nappal ezelőtt nyilvánosan elhangzott – kijelentése, miszerint „a pedagógusok csak kritizálnak, de közben nem tesznek konkrét javaslatokat”. A (fentemlített) CKP erre válaszként összegyűjtötte és neki személyesen elküldte azt a kifejezetten terjedelmes javaslat-anyagot – brosúrától szakanyagon keresztül összefoglaló könyvig – amelyet a „pedagógusok” az elmúlt tíz évben kidolgoztak és közzétettek az iskolarendszer megújítására vonatkozóan. Majd meglátjuk, hogy erre lesz-e válasz.

2) „A közoktatás színvonalának emeléséhez szakmai autonómiát kell biztosítani a pedagógusoknak.” Vagyis: egyértelműen túl kell lépni a mai oktatás-irányítás azon szemléletmódján, amely a pedagógust „kivitelezőnek”, a központi akarat végrehajtójának tekinti. Tudomásul kellene végre venniük az oktatáspolitika vezetőinek (s nem kényszeredetten, hanem örömmel!), hogy minden pedagógus – leglényegét tekintve – alkotó értelmiségi, s hogy egy tantestület egy normális országban szellemi műhely. Tanár és tantestület is csak akkor működik jól, ha – a szubszidiaritás elvét és szabályait betartva – nagyfokú autonómiával rendelkezik. Egy jó tantestület – beleértve az igazgatót és a gazdasági és technikai személyzetet is – tanuló-szervezet. De ehhez a bizalom légköre és szabadság kell.

A szubszidiaritás elve szerint mindenkinek (és minden szerveződési szintnek) legyen meg a megfelelő szintű döntési jogosultsága. Az egymásra épülő döntési szintek közül a legfelső szint csak olyan kérdésekben döntsön, amelyek valamilyen nyomós ok miatt végképp nem delegálhatók alacsonyabb szintekre. Minden döntési jogosultságot a lehetséges legalacsonyabb szintre kell telepíteni. Nem egyszerű persze egy összetett, sok-rétegű intézmény-rendszerben minden problémakörről külön megfontolni, hogy melyik szint legyen jogosult – és persze felelős is – az adott kérdésben dönteni, de ez a kulcsa a jó működésnek. A mai, egyre bonyolultabbá váló világban végképp ez az útja annak, hogy minél több jó döntés szülessen.

Vegyük észre, hogy az a totális központosítás, amit az Orbán-kormány az iskolarendszeren keresztül-hajtott, ennek éppen az ellenkezője. Hiába alakították át az egy-központú KLIK-et 60 tankerületi központtá, ez alapvetően nem változtatott a helyzeten. A tanulási-tanítási folyamatban közvetlenül résztvevő és érintett szereplők autonómia-szintje (s ezzel együtt döntési jogosultsága is) ma értelmetlenül és megalázóan alacsony. Még az igazgatóknak és a tantestületeknek is elképesztően szűk a döntési jogosultsága, a tanároké még kisebb, a diákoké pedig már szinte nem is látszik.

Az iskolarendszer irányításának és működésének mai formája lényegében a fegyveres testületek működésmódjával analóg. Lehet, hogy a katonaság és rendőrség esetében ez a működésmód elkerülhetetlen; talán az is igaz, hogy csak ebben a szigorú alá/fölé-rendeltségben működőképesek. Az iskola azonban – mármint az igazi, jó iskola! – más; ott nem parancs-végrehajtás folyik, hanem tanulás. Annak pedig nem a „parancs, értettem” a kulcs-szava, hanem a „hogyan, miért?”

Minthogy foglalkozására nézve rendőr az a miniszter, aki az oktatás egészéért is felel, érthető, hogy rendőr-attitűddel kezeli a kérdéseket. Mármint a maga szempontjából érthető. De testidegen az iskolák felől nézve. Találó az a rigmus, amit a jogaikért és az oktatás korszerűsítéséért tüntető diákok a közelmúltban több alkalommal is skandáltak vonulásuk közben: „Csend nem rend”. A piramis-alakú szerkezeti diagrammal ábrázolható, szigorú hierarchiájú struktúrák (fegyveres és rendvédelmi testületek) esetében van logikája annak, amit Pintér miniszter mondott, hogy „előszöris rendet kell csinálni az iskolákban”. De ez „rendőr-logika”! Az iskolára nem érvényes. A jól-működő – demokratikus szellemű – oktatási intézményekben a rend nem kiinduló feltétel, hanem eredmény. Az értelmes – motiváló és örömmel végzett – feladatok legföljebb kis külső segítséget igénylő, spontán rendje. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…” (József A.: Levegőt!)

3) „Biztosítani kell, hogy a pedagógusok fizetése elérje a velük azonos szintű képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozásúak fizetésének mindenkori átlagát.” Vagyis az akadémikusok is elfogadhatatlannak tartják, hogy egy kezdő pedagógus nettó fizetése ma 160eFt körül van.  (Ennyiből szinte megélni sem lehet, nemhogy szakkönyvet venni, önmagát képezni, művelődni, töltekezni.) És az is elgondolkoztató, hogy nálunk a pedagógusok átlagbére a diplomás átlagbérnek csak 66%-a, míg az EU-ban összességében 90%, sőt Portugáliában 134%/.

Aki tehát pedagógusnak megy, annak – akármilyen fájdalmas – együtt kell élnie azzal, hogy egyrészt ilyen alacsonyra taksálja – vagyis nem becsüli meg igazán – a kormány a munkáját, másrészt hogy csak úgy fogja tudni eltartani a családját (vagy akár csak önmagát), ha önkizsákmányoló módon mellék-pénzkereseti munkát is végez.

Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy az anyagi megbecsülés és a szabad, alkotó légkörben folytatható nevelőmunka lehetősége együtt adja meg a pedagóguspálya rangját és vonzerejét. Az egyre súlyosabb tanárhiány nem egyszerűsíthető le „forint-kérdésre”.

4) „Elengedhetetlennek tartjuk az elbocsátott tanárok visszahelyezését eredeti munkahelyükre.” Föltehetően jogi szempontból is végig-gondolták az akadémikusok ezt a kijelentésüket, s ennek birtokában alakult ki az a határozott véleményük, hogy amikor a tankerületi vezetők kirúgtak pedagógusokat azért, mert polgári engedetlenség formájában nem tartottak meg (néhány, vagy tízes nagyságrendű) órát, igazságtalan döntést hoztak.

Tisztázzuk a fogalmakat! A polgári engedetlenség nem jogi kategória, hiszen éppen az a lényege, hogy valaki a jogi kereteket átlépve tiltakozik valami ellen, mert úgy látja, hogy azon belül nincs már módja kifejezni, hogy valamit elfogadhatatlannak tart. Aki tehát „polgári engedetlen”, az tudatában kell legyen annak, hogy szabály-ellenesen cselekszik, ami következménnyel jár(hat). Föltehetően az óráik megtartását megtagadó tanárok is tisztában vannak azzal, hogy büntetést kap(hat)nak.

Az „engedetlen” tanárok nem törvényt sértettek, hanem ilyen-olyan mértékben nem tettek eleget a munkaköri kötelességüknek. Ebből lehetne ugyan munkajogi per, de ilyet nem kezdeményezett egyik tankerület (vagyis munkáltató) sem. Ők egyszerűen kirúgással torolták meg néhány óra elhagyását. Nagy kérdés, hogy nem a tankerületek követtek-e el ezzel törvénysértést. Az mindenesetre biztos, hogy a tanévenként egy tanár által megtartandó ezer körüli órából mondjuk tíznek az elhagyása nem tekinthető olyan súlyú kötelesség-szegésnek, hogy azt a legsúlyosabb büntetéssel kelljen sújtani. Éves jutalom törlése, fizetésből levonás stb. lehetett volna a „megfelelő” büntetés. A büntetőjog alapelve, hogy a büntetésnek következetesnek és arányosnak kell lennie a bűnnel, ha tehát néhány óra meg-nem-tartása mégiscsak törvénysértés lenne, akkor nem „csak” tizenhárom, hanem többszáz tanárt kellett volna kirúgni. Már csak ebből is kiderül, hogy a tankerületi igazgatók (és/vagy a mögöttük álló „hatalmasok”) célja nem következetes és arányos büntetés volt, hanem elrettentő példa statuálása, vagyis lényegében megfélemlítés.

* * *

Külön érdekes és tanulságos megnézni, hogy mit reagál az „országló hatalom” az MTA megszólalására. Információink szerint Orbán Viktor az akadémikus testület állásfoglalásai közül eddig csak a „visszahelyezés” javaslatra reagált. A másik hárommal nem foglalkozott; vagy eddig legalábbis nem adta jelét annak, hogy azokat legalább megfontolandónak tartaná. Úgy gondolom, hogy elfogadhatatlan egy miniszterelnök részéről, ha a tudomány legmagasabb fórumától érkező javaslatokkal nem foglalkozik érdemlegesen. Márpedig nem foglalkozik, s föltehetően azért nem, mert már felületes átolvasásból is megérezte, hogy ezek a javaslatok egyrészt valamilyen formában elmarasztalják őt mint ország-vezetőt, másrészt a javaslatok szemléletmódja ellentétes az övével, hiszen közel van az általa ellenzékinek tartott – és nagyon-nagyon nem szeretett – civil szervezetek véleményéhez. Ezért – szokásos taktikájával élve – inkább egyszerűen nemlétezőnek tekinti azokat.

A „visszahelyezés” javaslatra viszont – nyilván sértettségében – kapásból reagált, de rosszul. A dec. 23.-i kormányinfón azt mondta, hogy ugyan nem minősíti az MTA közleményét, de megjegyzi, hogy olyat még nem látott, hogy egy Akadémia nyílt törvénysértésre szólítson fel. Vajon milyen törvényt sértene, ha a tankerületek visszavennék a kirúgottakat és valami arányos büntetésben részesítenék őket? Semmilyent; nincs ilyen törvény. OV tehát – jogi végzettsége ellenére – szakszerűtlenül (= hibásan) fogalmaz, amikor azt mondja, hogy az Akadémia „visszavételi” javaslata nyílt törvénysértésre való felszólítás.

A legfontosabb kérdés persze ebben az egész történetben nem az, hogy Orbánnak, vagy a miniszterének mi az első, reflex-szerű megjegyzése az MTA nyilatkozatára, hanem az, hogy vajon lesz-e előre-vivő hatása ezeknek a javaslatoknak a magyar oktatási rendszer irányítóira. Megértik-e végre az üzenetet, ha már nemcsak a civilek mondják és az „engedetlen” tanárok képviselik (akár kirúgásuk árán is), hanem a tudomány magas képviselői is üzenik? Belátják-e, hogy a jövő iskolájának mottója nem a központosítás és egyformaság, hanem a sokféleség? Reméljük, igen, mert e nélkül nem lesz előrelépés az oktatásügyben, s az egész ország lemarad a jövőre való felkészülés „versenyében”. Az pedig még az életlehetőségeiket tekintve is veszélybe sodorja a most iskolás generációt, mert nem sajátítják el a jövőben szükséges kompetenciákat, s így nem felelnek majd meg az európai munkaerőpiac követelményeinek.

Vigyázzatok, honfitársaim! Amit Goebbels (Hitler propaganda-minisztere) mondott, az nálunk is érvényes: „Ha egy hazugságot sokáig, sokszor és nyomatékosan ismételnek, azt az emberek el fogják hinni.” A propaganda-kampányok sajnos erősen befolyásolják az agyunkat. "Gyárilag" nem vagyunk ellene védve. Természetesen az ellenzékiek sem.

Ezt persze eddig is tudtuk; régóta szenvedjük is már, hogy a kormánynak (legalább egy) nagyságrenddel több lehetősége van propagandára, mint az ellenzékieknek. Mégis tanulságosnak gondolom bemutatni azt a 3 propaganda-kampány-példát [Vicsek Ferenc (ÉS 22.dec.9.)], amely tanulságosan igazolja Goebbels „itt és most” is érvényes tételét.

1) „Márki-Zay háborúba vinné az országot, Orbán viszont megőrzi Magyarország békéjét”. Ezt az ügyes hazugságot még az Összefogás lista szimpatizánsainak 33%-a is elfogadta.

2) „Orbán nem szavazta meg a brüsszeli szankciókat.” Mindannyian tudjuk, hogy ez lehetetlen állítás, hiszen abban az esetben nem is léphettek volna életbe. Egyébként ezt így maga O.V. sem állította, ugyanakkor a teljes média-gépezete ezt sulykolta éjjel-nappal. Eredmény: az adott felmérésben még az ellenzéki pártok támogatóinak 23%-a is igazságnak tekintette.

3) „Az inflációnak, az energia-problémának, az EU-s pénzek visszatartásának – vagyis úgymond minden bajnak – Brüsszel az oka.” Ez orbitális hazugság, mégis hat. S a meggyőző erejét az egyszerűsége adja. Megcáfolni, hazugság-voltát kimutatni csak bonyolultan lehet; hosszú összetett mondatokra volna hozzá szükség. S ettől – hiába mondana igazat – eleve vert helyzetben van. A bonyolultság hátrány. (Hazudni tehát egyszerű mondatokban "érdemes".) A fenti hazugság hatásosságát szépen jelzi, hogy a pártot nem választók 45%-a, de még az ellenzékiek 36%-a is elfogadta.

Ugyanakkor a kormány propaganda-kampányainak igazság-tartalmát jól jellemzi, hogy (az Átlátszó kutatása szerint) dezinformáció miatt az utóbbi 5 évben a kormányközeli médiacsoport 400 pert vesztett, míg az ellenzéki média csak 40-et.

Vigyázzatok tehát kedves polgártársaim! „Legyetek résen!” – mint a jó cserkészek.

A) Kusza és zavaros helyzet

1) Orbán Viktor az oroszokat (felháborítóan erkölcstelen háborújuk miatt) sújtó eddigi hét EU-s szankció után okt. 5.-én a nyolcadikat is aláírta. (Vagyis – ellentétben sok régebbi helyzettel – egyik esetben sem élt vétó-lehetőségével).

2) Az okt. 14.-i (péntek reggeli) rádióinterjújában ugyanezekről a szankciókról a következőket mondta: „Késhegyre menő vitákat vívtunk, hogy Magyarországot mentesítsék a szankciók következményei alól. Ha már megállítani nem is tudjuk, minket mindenképpen mentesítsenek. S ezt eddig el is értük. Minden szankciós csomag esetében a magyar energia-piacra negatív hatást gyakorló szankció alól mentesítést tudtunk kapni. Így aztán a szankciós csomagok a számunkra nem is voltak érdekesek.”

3) Most viszont tele van plakátozva az ország és minden kormányközeli újság – de fizetett hirdetésként még az ellenzéki Népszava is! – egy képpel, amelyen „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket!” szöveg közepén egy „szankciók” feliratú bomba csapódik be. Továbbá milliárdokat fordít a kormány a mi adóforintjainkból egy immár sokadszor „konzultációnak” álcázott „agymosásra”, amelynek ez esetben minden kérdése a szankciókról szól.

B) Tisztázó javaslat

Mindenki a fentiek ismeretében döntse el, hogy mit csinál az Orbán Viktor ajánlásával postázott kérdőívvel.

„Ha akár csak egy édesanya dönt gyermeke megtartása mellett azért, mert meghallgatta annak dobogó … szívét, érdemes volt a szívhangrendeletet meghozni” – olvasom a Reformátusok lapjában. Költői gondolat, de egyben tanulságos példája a veszélyes leegyszerűsítésnek is. Konkrétan annak, hogy ha valaki egy döntésnek, cselekedetnek csak egyetlen vonalon figyeli az eredményét, s a többi – akár tucatnyi vagy még több – következményével nem foglalkozik.

Minden abortusz szörnyűség; akármi is van a hátterében. S ezt leginkább nyilván azok a nők érzik át, akik érintettek. Kétség sem fér hozzá, hogy akik gyermekük elvételét kérik, döntő többségükben nehéz és fájdalmas tusakodáson mentek keresztül. Olyanon, amelyben valószínűleg lelkileg is sérültek, mire megkínlódták a döntésüket.

Ha működésbe lép a rendelet, bizonyára lesz olyan nő, aki gyermeke szívhangját meghallgatva – persze újabb szörnyű lelki tusakodás eredményeként – visszalép az abortusztól. Mondjuk tízből egy. Ezzel megment ugyan egy emberi életet, de egyszersmind kényszerűen magára is húzza azokat a problémákat, amelyeket előzőleg felvállalhatatlannak érzett.

Bizonyára olyan is lesz – mondjuk szintén tízből egy –, aki a gyermek szívhangját meghallgatva összeroppan, s ebben a lelkileg még ellentmondásosabb helyzetben képtelenné válik a döntéshozatalra. Tudjuk, hogy az ilyen feloldhatatlan dilemmák esetében – amikor se jobbra, se balra nincs út – az egyik kézenfekvő „megoldás” sajnos az öngyilkosság. Számíthatunk tehát arra, hogy a szívhang-rendelet következményeként magzattal együtt anyát is elveszítünk.

És mi van a várható többséggel – mondjuk tízből nyolccal – akik a szívdobogás bemutatása után továbbra is kérik az abortusz elvégzését, mert változatlanul úgy látják, hogy nem tudják vállalni az (újabb) gyermeket? Bennük nyilván erősödik a bűntudat és az önvád, nekik még súlyosabban sérül az önképük. A szívdobogás meghallgattatásának tehát az ő esetükben csak romboló hatása jelentkezik.

Igencsak ellentmondásos nyereség tehát, ha a „szívhang-rendelet” nyomán „akár csak egy édesanya dönt gyermeke megtartása mellett”.

Évtizedes kérdés, hogy vajon OV Magyarországa jogállam-e. 2010 óta ugyanis sűrű egymásutánban születnek olyan törvények és rendeletek, amelyek ellentmondanak az európai jog-szemléletnek. Például az egyházügyi törvény (2011. évi CCVI tv), amely bíróságok helyett a parlamentre – vagyis politikusokra! – bízta alapvető egyházi kérdések eldöntését.

2012-ben ezért – Rui Tavares vezetésével – EU-s vizsgálat indult a magyarországi helyzet elemzésére. A Tavares Jelentésben (2013) az alábbi területeken vannak ajánlások a magyar hatóságok számára: alaptörvény és alkotmányozás; fékek és ellensúlyok; az igazságszolgáltatás függetlensége; a választási törvény; média-pluralizmus; alapvető emberi jogok; vallási és lelkiismereti szabadság. Az is kiderül belőle, hogy ezeken a területeken milyen szempontból nincs szinkronban a magyar szabályozás az EU alapelveivel.

Miniszterelnökünk nem pazarolta drága idejét a kritika konkrétumainak elemzésére, hanem – mintha párhuzamos valóságban élne – rövid úton lesöpörte az asztalról az egész jelentést, mondván: „A magyar kormány nem szorul kioktatásra a demokrácia természetét illetően. Ez egy európai baloldali akció, s az a bajuk, hogy a nép úgy döntött, hogy kétharmaddal leszavaz egy baloldali kormányt.”

2018-ban – minthogy jottányit sem javult Magyarországon a helyzet – Judith Sargentini vezetésével újabb vizsgálat történt arra vonatkozóan, hogy Magyarország államigazgatási rendje mennyire tartja magát az Unió alapértékeihez. S megint az derült ki, hogy sajnos súlyos problémák – demokrácia-deficitek – vannak mind az írott jogszabályok tekintetében, mind a gyakorlatban.

A Sargentini Jelentés fejezetei és aggályai a következő témákra vonatkoztak: alkotmányos és választási rend; az igazságszolgáltatás függetlensége; a korrupció; a magánélet védelme; a véleménynyilvánítás szabadsága; a vallás-és egyesülési szabadság; az egyenlő bánásmód; a kisebbségi jogok; a migránsok és menekültek jogai; a gazdasági és szociális jogok.

Feltűnő a téma-lista alapján a Tavares jelentéshez való hasonlóság, ami világosan jelzi, hogy 5 év nem volt elég ahhoz, hogy a magyar kormány közelítsen az – egyébként Magyarország által is aláírásunkkal elfogadott – európai elvekhez. Talán még valamennyire távolodott is azoktól. OV ekkor (önmagához következetesen) ekkor sem bíbelődött konkrétumokkal, hanem ugyanúgy lesöpörte az asztalról az egész Jelentést: „Magyarországot azért akarják elítélni, mert a magyar emberek úgy döntöttek, hogy a mi hazánk nem lesz bevándorlóország.” Vagyis megint nem a kritika tartalmával foglalkozott, hanem kibúvót keresett. Talált.

2019-ben már dolgoztak a szakértők az EU következő ciklusra szóló pénzügyi támogatási keretén. Ekkorra azonban – nem utolsó sorban a magyar gyakorlatról szóló információk nyomán – már szigorodott a „brüsszeli irodák” légköre. A nettó befizető országok egyre határozottabban kezdték mondogatni, hogy nem rendjén való az, hogy némelyik EU-s tagország átláthatatlan és gyanús – vagyis gyaníthatóan tisztességtelen – módon használja fel az EU-tól kapott milliárdokat. Ezek az országok tehát a saját adófizetőik által befizetett pénzek védelmében – s mellette az európai értékek megóvása érdekében is – kezdték követelni, hogy legyen valamiféle belső EU-ellenőrzési módszer, amely legalább fékezi az ilyen visszaéléseket.

Fölkért szakértők meg is fogalmaztak egy ún. „jogállamisági kritériumot”, amely szerint visszatartható a támogatás azon országoktól, amelyekben a működési mód nem garantálja (eléggé) a korrupció, s így az EU-s pénzekkel való visszaélés alacsony szinten tartását. Az az üzenetük lényege, hogy az EU-s elvek betart(at)ása vastagon anyagi kérdés is, hiszen a korrupció visszaszorítása csak ott lehetséges, ahol korrekt és átlátható az igazságszolgáltatás, garantált az információkhoz és a forrásokhoz való hozzáférés szabadsága, virágzik a média-pluralizmus. A jogállamiság szintje szorosan korrelál az EU-s támogatások tisztességes felhasználásával.

2020. nov.16.-án – persze hosszas viták után – az Európai Parlament elfogadta a „jogállamisági mechanizmust”. Megszavazta, hogy az EU-s támogatások rendjébe – tehát a fenti két „alap” elosztásába is – építsenek be egyfajta jogállamisági ellenőrző mechanizmust. Bár tapintatos módon nem mondták ki nyíltan, de mindenki tudta, hogy erre a jogállamisági mechanizmusra elsősorban Magyarország (s másodsorban Lengyelország) „miatt” volt/van szükség.

Két EU-s pénzalapról van szó. Az egyik az ún. „strukturális alap” (Multiannual Financial Framework, structural funds, 2021-27), amely az EU rendszeres, 6-8 éves periódusokra meghatározott fejlesztési-támogatási forrása. A másik pedig egy rendkívüli pénzalap a koronavírus-pandémia miatti károk begyógyítására. Így is hívják: „helyreállítási alap” (Recovery and Resilience Plan, COVID-19 funds, 2020-24). 

A „mechanizmus” elfogadására válaszként OV megvétózta a „strukturális alap” költségvetését. Figyelem! – nem a jogállamisági mechanizmust vétózta (amelyet pedig rühell), hanem azt a költségvetést, amely óriási összegeket ígért Magyarországnak. Ebben a különös csavarban az a logika, hogy a „mechanizmust” elfogadó Európai Parlamentben többségi döntés van, ezért ott egy-két ellenszavazatnak nincs súlya; a strukturális alap összegeit viszont az Európai Tanács hagyja jóvá, amelynek az állam- és kormányfők a tagjai; ott konszenzusos szavazás van, tehát gyakorlatilag egyetlen „nem” is vétó értelmű. Orbán ezzel a lépésével lényegében zsarolta az EU-t, hiszen amíg nincs elfogadott költségvetés, addig a többi állam sem jut hozzá a pénzéhez.

2021 márciusában Magyar- és Lengyelország pert indított az Európai Bíróságnál a jogállamisági mechanizmus ellen, mert szerintük ellentétes az uniós joggal. Vagyis vétó ide vagy oda, OV továbbra is próbálkozott azzal, hogy mindenestül töröljék az uniós pénzek „jogállamisági kritériumokhoz” kötését. Ebben a zavaros helyzetben az EB úgy határozott, hogy a jogállamisági „fegyver” bevetésével megvárja, hogy mit dönt a Bíróság. Az EP nagyon nem értett egyet egy általa már elfogadott szabály életbe léptetésének halasztásával, de végül lenyelték a békát.

Közjáték: Gwendoline Delbos-Corfield (Sargentini utóda) vezetésével 2021 őszén újabb elemzés készült hazánkban, amely ismételten azt rögzítette, hogy fennáll a veszélye, hogy Magyarország rendszer-szerűen megsérti az EU alap-értékeit. A jelentés-tervezetet az EP állampolgári jogi szakbizottsága (LIBE) jóváhagyta; elfogadásáról szeptemberben dönt az EP plenáris ülése.

2022 február 16.-án az Európai Bíróság – az addigiakhoz képest viszonylag gyors döntés után – ítéletet hirdetett: Magyarország és Lengyelország elbukta a pert; a jogállamisági mechanizmus nem ellentétes az uniós alapértékekkel, tehát jogállamisági problémák esetén el lehet vonni támogatási pénzeket a kormányoktól. Hangsúlyozandó, hogy az elvonás – célját tekintve – nem büntetés, hanem védekezés, hiszen pénzügyileg veszélyezteti az EU költségvetését, ha valamely országban magas a korrupció, gyanúsan személyre szabottak a közbeszerzések, vagyis lényegében „baráti zsebekbe” vándorolnak az EU-támogatások.

A Bíróság döntése számunkra azt is jelenti, hogy a perköltséget mi fizetjük, s azt is, hogy ha továbbra sem lesz lényeges előrelépés azokon a területeken, amelyeket Tavares és Sargentini is feltártak, akkor bizony súlyos milliárdokat veszíthetünk. Furcsa OV-nak a Bíróság döntésére való reagálása (a haverja, Parragh László által elnökölt Magyar Kereskedelmi és Iparkamara ülésén): „Mi nem nyertünk, de ők vesztettek”.

2022. ápr. 27.-én az Európai Bizottság megindította Magyarországgal szemben a jogállamisági eljárást, hangsúlyozva, hogy csak azokban az esetekben fognak élni vele, ahol komoly „problémák jelentkeznek” a közbeszerzések, az európai költségvetések végrehajtása, az elszámolások, a transzparencia, a csalások megelőzése vagy a korrupció terén. Ez már nem „babra megy”, hiszen óriási támogatásoktól eshetünk el, ha nem csökkentjük a korrupció magyarországi – európai viszonylatban rendkívül magas – szintjét.

A „legérdekesebb” ebben a helyzetben megint-csak az, hogy OV és köre – jelen esetben hűséges „fegyverhordozója”, Varga Judit – ugyanazt a taktikát alkalmazza, mint amit fentebb már kétszer is említettünk: a másról-beszélést. Vagyis igazságügyi miniszterünk sem azzal foglalkozik, hogy mi a probléma a magyar jogszabályok és az igazságszolgáltatás függetlensége körül, hanem „másról beszél; mint Bodóné, amikor a bor árát kérik”. Mindössze annyi változott, hogy érvelésük szerint ezúttal nem a „bal-liberális” (ld. Tavares), vagy a „migráns-simogató” (ld. Sargentini) Nyugat akar minket mindenáron megbüntetni „jobb-illiberális” és „migráns-ellenző” voltunk miatt, hanem az ún. „gyermekvédelmi törvény” miatt.

Mi ez a „gyermekvédelmi törvény”? Még 2021 jún. 13.-án megjelent a Magyar Közlönyben a „2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”. Már megjelenésekor kiverte a biztosítékot az EU-ban azokkal a paragrafusokkal, amelyek a homoszexualitással és egyéb szexuális másságokkal (LMBTQ) kapcsolatos tiltásokat fogalmaznak meg.

Az EU „filozófiája” nem fogad el semmiféle hátrányos megkülönböztetést bőrszín, vallás, nemi identitás stb. szerint. Vitatkozhatunk azon, hogy meddig terjedjen a különböző „másságok” elfogadása, de azon nem, hogy ez az EU-nak alapításától kezdve sarokköve. Így lett tehát a kormány által virágnyelven „gyermekvédelminek” nevezett törvény egy újabb – immár sokadik – olyan terület, amelyen a magyar törvényhozás szembe megy az EU-s alapelvekkel.

Egyébként még a tartalomtól eltekintve is külön felháborító ezzel a törvénnyel kapcsolatban, hogy a „Pedofil bűnelkövetőkkel szembeni…” törvénybe szuszakolták be a szexuális másságokat megbélyegző paragrafusokat. Ez (szociál)pszichológiai szempontból ügyes, de kifejezetten „aljas” húzás, ugyanis milliónyi gyanútlan közember agyában azt a gondolatot erősíti, hogy a szexuális „másságok” ugyanúgy bűnök, mint a pedofília.

A kormány azonban makacsul felszínen akarja tartani az LMBTQ-kérdést, mert ezzel nagyon sok szavazót szerez magának nem utolsósorban éppen az emberek – sajnos sikeres – hergelése következtében. Ezért bonyolított le egy népszavazást is ennek a törvénynek a védelmében (2022. ápr. 3.-án, ügyesen összekötve a parlamenti választással), de itt már annyira kilógott a lóláb, hogy az emberek nem vették be a sugalló kérdéseket, s érvénytelen lett a népszavazás.

Térjünk vissza az EB 2022. áprilisi döntéséhez, melyben életbe léptették a „jogállami mechanizmust” Magyarországgal szemben! Ezzel kapcsolatban nyilatkozott Varga Judit igazságügy-miniszter (OV „magyar hangja”), hogy ez „a döntés élő bizonyítéka annak, hogy Brüsszel visszaél a hatalmával. Az ítélet egy újabb nyomásgyakorlás hazánk ellen, mert a nyár folyamán elfogadtuk a gyermekvédelmi törvényünket.” A sajtótájékoztatón meghökkentően rövid, mindössze két-perces beszédet mondott, melynek zárásaként minden más lehetséges értelmezést lenullázva kijelentette: „a gyermekvédelmi törvény a probléma, nem a jogállamiság”. S még be sem fejezte a mondatot, már ment is kifelé a teremből. Úgy látszik, a másról-beszélés terén OV-nak „kiváló” tanítványai vannak.

A kormánymédiában már megszokott Brüsszel hibáztatása, s a magunk fényezése. De közben telik az idő! Ezért önérzeteskedés ide-oda, mégiscsak kénytelen a magyar kormány engedni a vele szemben megfogalmazott jogállamisági problémákkal kapcsolatban.

Az EB még áprilisban jelezte a magyar kormánynak a problémáit, döntően a korrupció magas szintjét. S a kormány június végén meg is küldte a válaszában, hogy milyen lépeseket terveznek a korrupció csökkentése érdekében. Azóta azt is tudjuk, hogy az EB szakértői szerint az eddig tervezett változtatások előrelépést jelentenek, de nem eléggé. Ezért tovább folyik az egyeztetés – mondhatnánk „meccsnek” is – Budapest és Brüsszel között.

2022. júl. 8.-án Varga Judit a nyilvánosságnak is jelezte, hogy „készen állunk a megállapodásra”, azaz további engedményekre. („Van az a pénz, amiért…”) Négy konkrét témát meg is nevezett (a nem-tudjuk-hányból), ahol már el is fogadtuk az EB javaslatait; s büszkén hozzátette, hogy ezek közül kettővel kapcsolatban már be is nyújtott a minisztérium törvényjavaslatot.

Jól érzékelteti a kormány ígéreteinek alacsony hitelességét a négy elfogadott javaslat közül annak a története, amelyik így szól: „a kormány által kezdeményezett jogalkotást megelőzően időt biztosítunk a társadalmi konzultációra”. Ugyanis alig néhány nap múlva (július 12.-én) úgy fogadta el a parlament a 2022. évi XIII. (KATA) törvényt, hogy nemhogy társadalmi konzultációra nem volt idő, de még a képviselők is csak 3 órát kaptak arra, hogy módosításokat nyújthassanak be. Úgy vertek át a parlamenten órák alatt egy olyan törvényt, amely pedig távolabbi hatásait illetően gyakorlatilag az egész országot érinti, hogy a benne maradt helyesírási hibákat is egy törvénymódosító törvénnyel kellett javítani.

A regnálását kezdő Fidesz-kormány még 2010-ben törvényeket fogadott el a „jó kormányzás” érdekében. Közülük a 2010. évi (nov. 29.) CXXXI. törvény szól a „jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről”. Ezt olvassuk benne: „a társadalmi egyeztetés során biztosítani kell, hogy a véleményezési folyamatban a véleményeknek a lehető legszélesebb köre jelenjen meg”. (Egyébként ezt már az EU-hoz való csatlakozásunk dokumentumaiban is vállaltuk.) Vagyis most, 2022-ben VJ arról tájékoztat minket, hogy mostantól majd – „Brüsszel” nyomására – betartjuk azt a szabályt, amelyet a Fidesz-parlament is elfogadott 2010-ben, s amely értelemszerű EU-s elvárás is már lassan húsz éve. Most örüljünk, vagy tomboljunk a felháborodástól? És – mint látjuk – ráadásul ezt is úgy tartja be a magyar kormány, hogy az első adandó alkalommal semmibe veszi.

2022 augusztus elején. Bár Magyarország vállalásai közül az Európai Bizottság többet is tudomásul vett, jelezte, hogy még most is hiányos a lista. Az óra pedig ketyeg. Ha szeptemberig nem sikerül megegyeznünk, akár 10-ezer-milliárd Ft-nyi (ez 13 nulla!) támogatástól eshetünk el. És sajnos láttunk már példát arra, hogy önfejűségével OV veszni hagyott súlyos összegeket. Pl. a közelmúltban a „Norvég Alap” – 2014-2020-ra szóló – Magyarországnak ítélt pénzét. Ráadásul most már magát a szerződést is felmondtuk, amelynek alapján jogosultak voltunk a „norvég támogatásra”. S mindezt azért, mert a norvég pénz 10 százaléka – saját szabályzata szerint – mindenhol az adott ország civil szervezeteinek szól, melynek szétosztásáról csakis civilek döntenek. A norvégok nem voltak hajlandóak lemondani erről az elvről, OV pedig arról, hogy felülírhassa ezt az elvet. Így végül – OV akarnoksága miatt – a „norvég pénz” mindenestül elveszett. Miniszterelnökünk fejében valami ilyen gondolat lehetett: „inkább veszítsen az ország 90-et, minthogy a civilek úgy kapjanak 10-et, hogy én abba nem szólhatok bele”.

Legyünk résen! – mondhatnánk cserkész-módra. De ha a kormány még hetekig huzakodik – s „jó vezérével” együtt járja a pávatáncot „egy párhuzamos valóságban” [©greggalemusic] –, akkor mindkét EU-s pénzről lecsúszhatunk. De vigyázat! – most százszor akkora pénzről van szó, mint a Norvég Alap esetében! Az ország működőképessége – élhető volta – van veszélyben.

A pedagógus-sztrájk szabályait rögzítő 36/2022. (II. 11.) kormányrendelet 1.§-ában az alábbiakat olvasom: Az érettségire készülő tanulók számára „biztosítani kell a kötelező érettségi tantárgyak tekintetében /…/ az óraszám 100%-os megtartását”; a majd csak később érettségizők esetében pedig „valamennyi tantárgyra vonatkozóan a tanítási órák 50%-ának megtartását”. [(5) és (6) bekezdés]

Ez a megkötés akár még racionálisnak is tekinthető; itt még legföljebb csak érezni lehet, hogy a jogalkotói szándék lényegében a pedagógus-sztrájk lehetetlenné tétele. A (8) bekezdés azonban olyan minimum-kritérium teljesítését írja elő, amely a jogos sztrájk lehetőségét még lejjebb szorítja. Ezen bekezdés szerint „a sajátos nevelési igényű gyermekek esetében /…/ biztosítani kell /…/ valamennyi foglalkozást, fejlesztést és felzárkóztatást”.  

Ahhoz, hogy megértsük ennek a rendelkezésnek a súlyát, tisztáznunk kell, hogy kik a „sajátos nevelési igényű” – azaz SNI – tanulók, s milyen az arányuk az iskolás népességen belül. Sok oka lehet annak, hogy egy gyerek SNI-s. Pl. diszlexiás, nagyothalló, beilleszkedési zavaros, enyhén értelmi fogyatékos, mozgáskorlátozott, autisztikus, gyengén-látó stb. A KSH adatai szerint a 2020-2021 tanévben 92.845 SNI gyerek volt az óvodákban, általános és középfokú iskolákban; és közülük 41.800 járt integrált általános iskolai osztályokba (vagyis együtt a nem-SNI-sekkel). Minthogy az egyházi fenntartású iskolák kiköthetik, hogy SNI gyermekeket nem vesznek föl, nyilván „klikes” iskolák integrált osztályaiba jár a nagyjából 50-ezer SNI-s tanuló zöme. Mindebből az körvonalazódik, hogy nem sok olyan „állami” osztály lehet kies hazánkban, ahol egyetlen SNI-tanuló sincs. Márpedig ha csak egy is van, ott kötelező megtartani az órákat.

Egy „találékony” iskolának persze eszébe juthatna az a kerülő út, hogy „speciális” csoportokba összevonnák az SNI-seket; nekik tartanák meg az órákat, a többiek pedig otthon maradhatnának. Így csak néhány kollégának kellene bemennie az iskolába, a többiek sztrájkolhatnának. A jogalkotó azonban éberen vigyázott arra, hogy ez is jogszabály ellenes legyen. A rendelet ugyanis egyrészt kiköti, hogy „a tanuló csak azokkal a társaival tartózkodhat egy helyiségben /…/, akikkel a sztrájkot megelőzően is /…/ együtt lehetett” [(2/c)], másrészt előírja, hogy az SNI-s foglalkozásokat „a sztrájkot megelőzően fennállt körülmények között és helyszínen /…/ változatlan személyek által” kell megtartani [(8) bekezdés].

Ez a kormány-rendelet tehát lényegében úgy határozza meg a sztrájk feltételeit, hogy azokkal valójában betiltja a sztrájkot. Állami iskolában ma gyakorlatilag csak úgy lehetne sztrájkolni, ha egyidejűleg az összes osztály összes foglalkozását megtartanák azok, akik addig is tartották. Vagyis – a jogszabály betűje szerint – sehogy.

Már csak az a kérdés, hogy mi van ezen kormány-rendeletbe foglalt abszurdum mögött. Végig-gondolatlanság, vagy éppenséggel jól végig-gondolt cinizmus?

Meglepődve olvasom a HUMUSZ Hírlevélben (2022. ápr. 29.), hogy a „Mosódió: a koszos ruha természetes tisztítója” (egy mosódiót népszerűsítő cikk linkjével együtt). Nem vagyok felkészült annak megítéléséhez, hogy a mosódióval való mosás hulladék szempontból jó-e vagy sem. De összesített környezeti szempontból szerintem egyáltalán nem támogatandó. S ennek legalább két oka van:

1) A szappanfa (Sapindus) – melynek termése a mosódió – India és Indonézia táján őshonos. Tehát nem nálunk, s nem is Európában! Ha divatos környezetvédelmi érvekkel rászoktatnánk az európai és észak-amerikai „gazdag világot”, hogy szappan – vagy szintetikus mosószerek – helyett használjanak természetes mosódiót, az gyakorlatilag azt jelentené, hogy az indiai farmerok a földjeiken saját használatú termékek helyett nekünk termesztenének mosódiót. Ez pedig a gazdasági gyarmatosítás tipikus helyzete lenne. Vagy már ma is az? És akkor még nem említettük az ezer kilométerekre való szállítás környezetterhelését sem. 

Egyébként szaponin (a mosódió hatóanyaga) a nálunk élő növények némelyikében is előfordul – pl. a szappanfű (Saponaria) minden részében, a vadgesztenye (Aesculus) termésében – de kétségtelenül nem olyan koncentrációban, mint a szappandióban. Vajon nem ezek fölhasználására (pl. magasabb szaponin-tartalomra való nemesítésére) kellene inkább fókuszálni a dél-kelet-ázsiai fa népszerűsítése helyett? 

2) A szaponin egy szterán-vázas vegyület, amelyhez cukormolekulák kapcsolódnak. A szterán-váz nevezetes biokémiai szerkezet. Seregnyi biológiailag aktív vegyületnek – a szteoridoknak – ez a szerkezet az alapja; pl. különböző nemi hormonoknak, anyagcsere-hormonoknak, gyulladás-csökkentő gyógyszereknek. Nincs tudomásom arról, hogy pl. Indiában – ahol állítólag már évszázadok óta használják a mosódiót ruha mosásához – nem okoz-e anyagcsere-problémákat. Azt azonban gondolom, hogy a „nagyüzemi” mosódió-használatra való buzdítás előtt szükség lenne egy alapos kutatásra, hogy ha nagy mennyiségben kerül szaponin a szennyvízbe, annak mi az utóélete.

Történetünkben három főszereplő van: Iványi Gábor (1951), Balog Zoltán (1958) és Orbán Viktor (1963); valamint három időszakasz: a ’70-es évektől 2010-ig, 2010–2012, valamint onnantól máig.

1. Kádár-korszak és (liberális) demokrácia (1970–2010)

Iványi Gábor élettörténete a mi mostani szempontunkból az 1970-es években kezdődik. Lelkész volt a Magyarországi Metodista Egyházban, s néhány lelkésztársával együtt határozottan szót emelt az akkori Állami Egyházügyi Hivatal beavatkozásaival szemben. Nem hajolt meg az akkori kormány igazságtalanságai előtt, de nem fogadta el egyházi elöljárói megalkuvásait sem. Ez pedig mind egyházán belül, mind politikai szempontból feszültségekhez vezetett. Retorzióként végül (több társával együtt) egyháza kitagadta. Így alakult meg 1981-ben a Magyar Evangéliumi Testvérközösség mint protestáns egyház. Az állam persze folyamatosan vegzálta; bíróság elé citálta, rendőrileg zaklatta, kilakoltatta, elvette a templomát, börtönre ítélte stb. Iványi éveken át lelakatolt, majd ledózerolt istentiszteleti hely előtt prédikált az utcán.

Ott volt, amikor a 70-es évek végén Solt Ottilia szellemi vezetésével megalapították a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA), melyet a rendőrség folyamatosan gyötört. Tehát sem ő, sem a MET nem a rendszerváltáskor kezdte hitbéli szociális tevékenységét és a szegénygondozást.

A ’80-as évek vége felé járunk. Közeledik a Kádár-rendszer összeomlása. Egyre erősebb és nyíltabb a demokratikus ellenzék. Megalakul 1988-ban a Fidesz, élén a liberális, demokrata Orbán Viktorral.

A fiatal és dinamikus Orbán egyik példaképe éppen Iványi Gábor volt. S ez nem véletlen. Becsülte őt megvesztegethetetlenségéért, tiszta elvhűségéért. Nem lelkészként tekintette példaképének – nemigen érdekelte a vallás –, hanem csendesen hősies, példát mutató emberként. Így adódott, hogy 1989-ben született első gyermeke (Ráhel) megkeresztelésére Iványi Gábort kérte fel. Érdekes helyzet. A református (bár nem hívő) Orbán nem egy református lelkészt látott legméltóbbnak arra, hogy a lányát megkeresztelje, hanem a metodista (gyökerű) Iványit. Nem mintha messze lenne egymástól a kálvinista egyház és a MET tanítása, de azért látnunk kell, hogy Orbán ezzel a döntésével egyáltalán nem egyházat választott, hanem személyt.

És 1990-91 táján – az első szabadon választott parlamentben – ott van képviselőként Iványi is, Orbán is. Külön érdekes, hogy Orbán, akinek vezetésével az akkori Fidesz a parlamentben durva antiklerikális megnyilatkozásokat is megengedett magának („Csuhások, térdre!” stb.), második gyermekének (Gáspár) megkeresztelésére 1992-ben ismét Iványi Gábort kérte meg. Bizonyára változatlanul tisztelte következetessége és erkölcsi tisztasága miatt. S ekkor talán még az is pozitívumnak számíthatott a szemében, hogy Iványi a liberális SZDSZ színeit képviselte a parlamentben, amelynek az akkori(!) Fidesz még a „kistestvére” volt.

Ebben az időszakban Iványi és Balog Zoltán, ha nem is barátok, de jó ismerősök. Mindketten protestáns lelkészek; sok közös emlékük is van, hiszen mindketten tagjai voltak pl. az Egyház és Világ c. folyóirat (1990-1996) alkotóközösségének és a Vályi Nagy Ervin református teológus körül kialakult szellemi műhelynek. Iványi egyszer – mint a MET által (nagyjából a rendszerváltás óta) fenntartott Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora – meg is hívta egy félévre Balog Zoltánt tanítani (újszövetségi exegézist adott elő). Kölcsönös megbecsülésüket jelzi az is, hogy 2002-ben – Mádl Ferenc köztársasági elnök hivatalának főosztályvezetőjeként – Balog hívta fel az elnök figyelmét az Oltalom Karitatív Egyesület és a MET kiemelkedő szociális tevékenységére. Kaptak is 2003-ban kitüntetést, s az ünnepélyes eseményen Balog is együtt örült a kitüntetettekkel.

Ahogy Orbán nagyra tartotta Iványit, úgy Balog is Orbánt. Már az Antall-kormány idején a Fidesz parlamenti frakciójában dolgozott szakértőként, majd az első Orbán-kormány (1998-2002) idején a miniszterelnök főtanácsadója volt. 2003-tól továbbra is (az akkor ellenzékbe szorult) Orbánnak segített; ő volt másfél évtizedig a Fidesz patinás háttér-szervezetének, a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványnak a főigazgatója, majd elnöke. 

2. Az új egyházügyi törvény viharai (2010-2012)

 2010 után azonban radikálisan megváltozott hármójuk kapcsolata, s ebben minden bizonnyal Orbán „fordított pálfordulása” volt a meghatározó.

Orbán, aki két évtizeden keresztül Iványi tisztelője volt, egyszercsak kifejezetten ellenséges lett vele szemben. Mi lehet a hátterében ennek a radikális attitűd-változásnak? A válasz tulajdonképpen egyszerű: lényegében Iványinak ugyanaz a tiszta elvhűsége, amiért annakidején Orbán őt nagyra becsülte. Csakhogy annak idején – a rendszerváltás előtt – Iványi éppen azokkal szemben volt elvhű és hajthatatlan, akiket Orbán is ellenségének tartott. 2010 után azonban, amikor Orbán elkezdte kiépíteni az illiberális NER-t – egy-személy-központú (szinte személyi kultusz jellegű) birodalmát –, akkor rájött, hogy Iványi ebben potenciális kritikusa, gátja lehet. S ha igaz, hogy egyszer beszélgetett is ezért Iványival, akkor bizonyára az is igaz, hogy Iványi – önmagához híven – azzal búcsúzott, hogy ő Isten szolgája, s semmiféle világi hatalommal nem szövetkezhet. 

Orbán nem tudta feldolgozni – sem akkor, sem azóta –, hogy az az ember, akit sokáig példaképének tekintett, akit olyan nagyra becsült, hogy két első gyermeke keresztelését is rá bízta, most keményen elmarasztalja őt, visszautasítja a vele való szövetség-kötést, s nyilván tükröt fog elé tartani, hogy meglássa benne gyarlóságait. Ezt a helyzetet nevezi a pszichológia kognitív disszonanciának. Amikor egy ember önmagával kerül feloldhatatlan ellentmondásba, mert ma az ellenkezőjét gondolja annak, amit tegnap halálosan komolyan vett. Ezt a frusztrációt muszáj valahogy feloldani. Leggyakoribb feloldási módja az, hogy az illető valamelyik véleményét a kettő közül „lefokozza”, elfojtja, értelmetlennek mondja, kizárja az életéből, mintha nem is lett volna. 

Így van – szerintem – 2010 óta Orbán Iványival. Egyrészt el szeretné tüntetni az életéből, másrészt erőnek erejével hibát keres és tulajdonít neki, hogy ezzel utólag érvénytelenné tegye hajdani pozitív véleményét. Iványival kapcsolatban Orbán beszűkült; egyetlen gondolata van róla: hogy ne legyen. Nem racionálisan ellenséges vele szemben, hanem mély-lélektanilag. Az „utálata” minden értelmen felüli. Ne keressünk benne logikát! 

Egy szempontból persze mégis van valami ráció Orbán Iványiékkal szembeni harcában. Ez pedig az akadálytalan uralkodásra való törekvés. Az a szándék, amely mindent a „központi akarat” alá szeretne rendelni: az intézményeket, a civileket, és természetesen az egyházakat is. A „centrális erő” nehezen viseli el a tőle való bármilyen függetlenséget. Orbán ezért általában is szeretné az egyházakat kezes báránynak tudni. Tesz is ezért. Például azzal, hogy erősen tőle függő kedvezményekkel – nagy pénzekkel – „megszelídíti” a nagy egyházakat is. Mindenki világosan tudja, hogy a nagy pénzek és más előnyök azt is jelentik, hogy cserébe „nem illik” – és nem célszerű – ellenkezni, szóvá tenni a hibákat. 

A MET-ről azonban világosan tudja Orbán, hogy Iványi és egyháza nem fog részt venni ebben az össz-társadalmi hamisságban. Az új egyházügyi törvény koncepciója ezért kettős célt szolgál: 1) hogy az egyházak általában lojálisak legyenek a kormányhoz, 2) hogy Iványiék számára lehetőleg ne maradjon hely. 

2011. június 14.-én négy KDNP-s képviselő új egyházi törvény-javaslatot nyújtott be, amely az „elismert egyház” címet automatikusan csak a következőknek adta volna meg: Katolikus, Református, Evangélikus, Unitárius, Baptista, három zsidó és öt ortodox egyház, valamint a HIT Gyülekezete. A többi – száz körüli – egyházat a törvényjavaslat egyszerűen törölte. Indoklásként azt kommunikálták, hogy mindez a „biznisz-egyházak” elleni védekezést célozza, vagyis azt, hogy ne élhessenek vissza kétes hátterű szervezetek az egyházaknak járó kedvezményekkel. Maga a szándék érthető és el is fogadható. De hogy végső soron nem ez volt az igazi cél, az biztos, hiszen a „látszat-egyházak” dolgát egyszerűen rá kellett volna bízni az ügyészségre és a bíróságokra. Amely bíróság bejegyezte a „biznisz-egyházat”, törölje is azt, ha valóban nem felel meg az egyházi kritériumoknak.

Tanulságos közjáték színesíti a törvényjavaslat elfogadását. A parlamenti vita elé kerülő ún. egységes javaslatban még az szerepelt, hogy a nyilvántartásba vételről bíróság dönt. Az utolsó pillanatban azonban – percekkel a zárószavazás előtt – a fideszes többség elfogadott egy módosítást, miszerint az egyházi jogállás megszerzéséről ne bíróság döntsön, hanem az országgyűlés. Az ily módon sebtiben módosított és megszavazott törvényt azonban az Alkotmánybíróság formai okok („közjogi érvénytelenség”) miatt megsemmisítette (2011.12.19.), ugyanis egy törvény szövegén alapvető változtatást már nem lehet végezni a zárószavazás előtti pillanatban. Semmi gond! A következő „fordulóban” a parlamenti szavazógép megint elfogadta a törvényt – változatlan szöveggel. A törvényt kihirdették; a MET (és sok kis egyház) elvesztette egyház rangját.

Tartalmaz ez a törvény egy olyan paragrafust is, amely szerint – bizonyos kritériumok megléte alapján – kérvényezni lehet az egyházi listára kerülést. Ezt kb. húsz egyház meg is tette – sikerrel. A MET többízben is benyújtott kérvényt – mindig gondosan dokumentálva, hogy megfelel a kritériumoknak –, de a parlament mindig elutasította a kérésüket – indokolás nélkül.

Balog éppen ebben az időben, 2012. májusában lett az EMMI minisztere. Vagyis pont akkor, amikor az új egyházügyi törvény felszította az indulatokat, s nagyon sokan tiltakoztak is ellene. Nehezen lehetett ugyanis lenyelni azt a békát, hogy 1) politikusok döntenek arról, hogy ki egyház, ki nem; hogy 2) vannak „kivételezettek”, akik a parlament döntése alapján automatikusan egyházak maradtak, hogy 3) vannak „vesztesek”, akiket önkényesen megfosztottak szerzett joguktól, egyház rangjuktól. Az külön rejtély volt, hogy az utólag kérvényt beadók közül ki miért kapta, vagy nem kapta meg az egyházi címet. A „vak is láthatta”, hogy nem inherens tartalmi, hanem külsődleges – lobbi, vagy politikai – szempontok alapján születtek döntések. (Vagyis már itt felszínre került annak a helyzetnek az abszurditása, hogy politikusok – pártok képviselői – kaptak jogot arra, hogy döntsenek egyházi kérdésekben.) A vita érthetően nemzetközi hullámokat is keltett.

Balog élettörténetében kritikus pont lehetett ebben a helyzetben, hogy – lelkész voltából következően – vajon legalább minimálisan kiáll-e kárvallott pap-testvérei mellett, vagy nem. Ha nem is a törvény megváltoztatásának követelésével, de ahhoz lehetett volna szava, hogy a listáról törölt, de az egyházi státuszt most kérvényező szervezetek közül ki kapja meg az egyház címet. Az érintettek közül az egyetlen nagy szervezet, a MET munkáját ráadásul jól is ismerte, hiszen ő javasolta díjazásra Mádl államfőnek.

Balogban azonban „győzött” az Orbán-hűség. Több mint húsz éve Orbán tisztelője, híve, követője, s ekkor is az maradt. Nem vette védelmébe a MET-et sem. Viszont sajnos átvette Orbántól a kognitív disszonancia feldolgozásmódját, melynek elve: „ha már statisztálok Iványi kisemmizéséhez, akkor – cselekvésem igazolásaként – keresek is benne hibát”. Ennek szomorú dokumentuma az az interjú, amely a Heti Válasz 2012 május 24-i számában jelent meg „Nem nyugszunk bele” címmel, s amelyet Balog még a miniszteri honlapjára is föltett, jelezvén, hogy fontosnak tartja.

Ebben az interjúban Balog ezt mondja Iványiról: „Ízléstelennek tartom, ha valaki végigturnézza a médiát azzal, hogy ő keresztelte a kormányfő gyerekeit. Milyen lelki vezető az, aki a rábízott hívők lelki életéről nyilatkozik? Én sosem tennék ilyet, mert komolyan veszem a lelkészi hivatást.” Szörnyű mondatok. Azért szörnyűek, mert kiérezhető belőlük a cél, hogy mindenáron rosszat kell mondani Iványiról. Nézzük egyenként a mondatokat!

„Végigturnézza a médiát”: Ismerve Iványi személyiségét, ez rosszhiszemű fogalmazás. Iványitól ez abszolút idegen. Elképzelhetetlen. Azt viszont tudjuk, hogy kertelés nélkül felel, ha kérdést kap. Ezekben a hónapokban forrt a levegő az egyházi törvény miatt, az embereket izgatta a kérdés, hogy mi az igazság a MET körül. Kézenfekvő tehát, hogy akár több újságíró is megkérdezte tőle, hogy igaz-e, hogy ő keresztelte Orbán gyermekeit. S az is kézenfekvő, hogy erre azt válaszolta, hogy igen, az első kettőt. Miért ne válaszolta volna? A keresztelés nem magánügy. Ünnep. Közös, közösségi ünnepe a családnak, a keresztszülőknek, a rokonoknak, ismerősöknek és az egész gyülekezetnek. Miért kellene elhallgatni, eltitkolni? Egyébként nem is lehetne, mivel az Orbán-gyerekek keresztelése is nyilvános istentiszteleten történt, sok ember szeme láttára, füle hallatára. S ez így is van rendjén. Ami nincs rendjén, az a „végigturnézta” stílusú hamis tálalás. Egy lelkész részéről különösen.

„A rábízott hívők lelki élete”: Nincs információm arról, hogy azokban az években Orbán járt-e Iványiék gyülekezetébe; egyáltalán hívő volt-e. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem is hitbéli meggyőződésből, hanem csak a szokásokat követve kereszteltette meg a gyerekeket. (Kérdés, hogy Iványi egyáltalán miért vállalta el ezt a feladatot.) Hol van itt a „rábízott hívő lelki életének” kiteregetése? Sehol. Kákán is csomót kereső hozzáállás van.

„Én sosem tennék ilyet, mert komolyan veszem a lelkészi hivatást”. A mondat rejtett üzenete lényegében az, hogy „Ő nem veszi komolyan a lelkészi hivatását”. Ez végsőkig igaztalan mondat azzal az Iványival kapcsolatban, aki a Kádár-rendszer börtönkapujában is a híveiért imádkozott. Vagyis kilóg a lóláb, hogy Balognak ezzel a nyilatkozattal egyetlen célja volt: mindegy, milyen áron, csak rosszat, rosszat mondani Iványiról.

Ugyanebben az interjúban arra a kérdésre, hogy „Ön szerint tehát nem egyház, amit Iványi vezet?”, Balog ezt válaszolta: „Nyitott a lista, lehet jelentkezni.” De hiszen az interjú idejében már túl voltunk azon, hogy a MET beadta a kérvényét, a Fidesz-KDNP többségű parlament pedig – indoklás nélkül! – elutasította azt.

Egyre csak gondolkozom, hogy miképpen történhetett meg, hogy Balog Zoltán, ez a magasan kulturált, okos lelkipásztor – Orbánhoz való kötődése, Orbán iránti tisztelete hatására – a miniszterelnök mellé állt még ebben a súlyos (és keresztényietlen) igazságtalanságban is.

3. Az illiberális NER építésének kora

Az egyházügyi törvény körüli feszült bonyodalmak egyik lépése, hogy 2014 nyarán a parlament igazságügyi bizottsága a MET egyházként való elismerésének kérvényével kapcsolatban – rafinált módon – látszólag a parlamentre bízta a döntést. Előterjesztett ugyanis egy „elutasító” válasz-javaslatot, ám vele párhuzamosan egy „elfogadót” is, amelyhez viszont hozzáfűzte, hogy azt a bizottság nem támogatja. A parlament azonban nem élt a választás lehetőségével; helyette a kérdést évekig nem tűzte napirendre. Az Alkotmánybíróság a késlekedés miatt többször is figyelmeztette a parlamentet, miszerint ez súlyos alkotmányos mulasztás, de ők továbbra sem tűzték napirendre. Minthogy a halogatás következtében nem született döntés, a MET nincs mi ellen jogorvoslatot kérjen. Az évek azonban telnek.

A MET (a többi hátrányt szenvedő szervezettel együtt) az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. Szerintük sérültek a jogaik azzal, hogy a törvény megfosztotta őket egyházi státusuktól. A strasbourgi Bíróság döntött, s döntésének két kulcspontja volt: 1) a magyar egyházügyi törvény jogsértő; 2) a károsultaknak kártérítés jár. Vagyis megállapította (2014.04.08.), hogy ez az egyházügyi törvény sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. (vallásszabadság) és 11. (gyülekezés és egyesülés szabadsága) cikkelyét; továbbá kimondta, hogy nevezett egyházaknak kártérítés jár.

A magyar kormány azonnal fellebbezett a döntés ellen, de az EJEB elutasította a fellebbezést (2014.09.10.), így jogerőre emelkedett az ítélet: a magyar kormány 3m€ (nagyjából 1md Ft) kártérítést köteles fizetni az Iványi Gábor vezette MET-nek. A kormány nem „sietett” fizetni, ilyen-olyan kifogásokkal húzta az időt. Még 2015-ben is újabb(!) haladékot kért. Csak 2017 tavaszára jutottunk oda, hogy I.G. ezt mondhatta: „örülünk annak, hogy a három éve elkezdett strasbourgi eljárás véget ért és a mai ítélet értelmében várhatóan idén év végéig a magyar állam átutalja a MET-nek a megítélt összeget”. De ez sem ment egyszerűen. A MET-nek további hazai perekre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán megkezdjék az Európai Bíróság által jogerősen megítélt pénz átutalását. Végül azonban Iványiék valóban kaptak milliárd Ft nagyságrendű kártérítést.

A kormány azonban a strasbourgi döntést „cselesen” úgy értelmezte, mintha az csak a visszamenőleges kártérítés fizetésére kötelezte volna őket, az egyházi státusz rendezésére nem. S így a 2017-ben nagy-nehezen kifizetett kártérítés óta nem fizet a MET-nek kártérítést, pedig amiért 2014-ben azt az EJEB megítélte, az lényegében továbbra is fennállt.

Ugyanakkor tudatában volt akkor is a kormány annak, hogy a 2011. évi CCVI. törvény (egyházügyi tv.) a MET ügyétől eltekintve sem felel meg az EU jogrendjének. Ezért 2019-ben változtattak is rajta (2019. évi XXXVI. tv), s ekkor végre kikerült belőle az a pont, ami európai botránykő volt, hogy tudniillik parlamenti politikusok– tehát lényegében „pártkatonák” – döntenek az egyházzá válás kérdésében. Azóta a Fővárosi Törvényszék jegyzi be az egyházakat. Öt év kellett ahhoz, hogy a Fidesz-dominált parlament végre kijavítsa azt, amit elsősorban nehezményezett az EJEB.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy ezzel megoldódott a MET (és a többi „vesztes” egyház) ügye. A módosított törvény máshogy oldja meg, hogy Iványiék továbbra se lehessenek egyház.

A 2019-es átdolgozás szerint három egyházi szint van: „nyilvántartásba vett, bejegyzett és bevett” egyház.  Ezek közül a legalsó szint elérésének két útja van. Az egyik út [9/D.§(1)] előírása, hogy a „megelőző 3 év átlagában legalább ezer magánszemély ajánlotta fel befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint meghatározott részét” (vagyis az egyházi 1%-ot). Minthogy a MET-nek ekkor már évek óta nem volt technikai száma, az „utolsó 3 évben”, ha akarta volna sem tudta volna senki nekik adni az 1%-ot. A másik út [9/D.§(2)], nem ír elő 1%-okat, tehát úgymond nem gátolja meg Iványi Testvérközösségét, hogy egyházként bejegyezzék. De ezen bekezdés c) kritériumként rögzíti, hogy „Nyilatkozik arról, hogy hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatást a kérelem benyújtását követően nem vesz igénybe.”

Ez cinikus kelepce, sőt gonosz övön aluli ütés. Abszurdum! Ha a jövőben sem magyar, sem EU-s és más országokból származó pénzt nem fogad el a MET, akkor miből működteti szegény vagy egyenesen nyomorgó honfitársainkat segítő szolgáltatásait és iskoláit? Csodálkozom, hogy ezért még senki sem perelte be Magyarországot ugyanannál az EJEB-nél.

Visszatérve a kártérítéshez és az anyagiakhoz. Bizony nagy összegek azok a költségvetési pénzek, amelyeket szociális tevékenységeikért cserébe más egyházak megkapnak, de a MET nem. S amikor ezt Iványiék szóvá tették, a kormány képviselőjének cinikus válasza az volt, hogy „pereljetek újra, s ha a bíróság megint megítéli, majd fizetünk”. Azért is mérhetetlenül cinikus ez a válasz, mert ők is jól tudják, hogy a strasbourgi EJEB-hez csak akkor fordulhat a Testvérközösség, ha már az összes hazai fórumot (első fok, másodfok, Kúria, Alkotmánybíróság) megjárta, s mindegyik elutasította; ez pedig éveket is igénybe vehet. Miből fizessék addig a peremre került, szerencsétlen sorsú emberekkel foglalkozó munkatársaikat? Miből működtessék addig az utcára került családok kicsi gyermekeit befogadó óvodájukat, miből fizessék a halmozottan hátrányos helyzetű diákok számára fenntartott iskoláik közüzemi számláit? Vagy hagyják a gyerekeket a pedagógusokkal együtt az „út szélén”?

El kell ismernünk, hogy 2021 elején történt ebben a témában egy váratlan, pozitív változás. A NAV meglepetés-szerűen közölte, hogy a MET-nek ad technikai számot, tehát a jövőben már tudja fogadni az 1%-okat. Ez jó, de egyrészt jogi abszurdum, hiszen így egy „nem-egyház” is kaphat „egyházi 1%-ot”, másrészt sajnos csak fél-megoldás, hiszen ettől még Iványi Gáborék évente kb. 2 milliárd Ft olyan támogatástól továbbra is elesnek, amelyet az egyházak szociális jellegű állami feladatok átvállalásáért kapnak. Mostanra már 12 milliárd Ft körüli az a pénz, amivel az állam lényegében tartozik a MET-nek. Nem csoda, hogy Iványiék ezért – a hívek és támogatók millió órányi ingyen végzett önkéntes munkája ellenére – évek óta az ellehetetlenülés határán vannak.

Az pedig döbbenetes, hogy a magyarországi egyházaknak immár tíz éve szinte egy szava sincs keresztény testvéregyházuk védelmében. Szó nélkül letté hagyják a tényt, hogy – a MET rossz törvények alapján történő, igazságtalan meghurcolásának tükrében – ők lényegében tíz éve igazságtalan előnyöket élveznek. (Egyedül a Magyarországi Zsidó Hitközségek jelezte a szolidaritását Iványi Gáborral.)

4) Epilógus

A fenti írás már gyakorlatilag készen volt, amikor furcsán aktuálissá is vált. Ugyanis febr. 21.-én a NAV egyenruhás kommandója megszállta az Oltalom Karitatív Egyesület székházát (Dankó u.). Költségvetési csalás után nyomoznak, mert a MET évek óta nem fizet be valamilyen adót, amely már összesen kb. 3 milliárd Ft hiány. Ezt Iványiék nem is tagadják. Csak következetesen azt mondják, hogy mihelyst az állam megadja nekik a 12 milliárd tartozást, azonnal befizetik a 3 milliárd elmaradást.

A folytatás kiszámíthatatlan. Akár még Iványi Gábor börtönbüntetése is lehet a vége. Formális – de torz – jogi igazság alapján súlyos büntetést kaphat az az ember – és vele együtt munkatársai és gyülekezetének tagjai, akik pedig évtizedek óta a krisztusi szeretet jegyében segítik, szolgálják a „gyengéket és elesetteket”.

A nagy hazai egyházak pedig továbbra is, ezután is csak hallgatnak.

[Rövidített változata megjelent a Népszava Visszhang c. mellékletében, 2022. márc. 5.]

Tekintsük át, hogy hogyan reagált az elmúlt tíz évben a kormány(fő), ha kritika érte a ház elejét! Rendkívül tanulságos.

1) Tavares jelentés

 2012-ben Rui Tavares zöldpárti EP-képviselő vezetésével vizsgálat indult a magyarországi helyzet elemzésére. A Jelentésben (2013) az alábbi ajánlások vannak a magyar hatóságok számára (mind a 7 fejezetből csak egy-egy pontot kiemelve):

1) Alaptörvény: Biztosítsák valamennyi parlamenti párt számára az alkotmányozási folyamatban való lehető legszélesebb körű részvételt.

2) Fékek és ellensúlyok: Törekedjenek konszenzusra az Alkotmánybíróság tagjainak megválasztásakor.

3) Az igazságszolgáltatás függetlensége: Rögzítsék az Alaptörvényben a bírák elmozdíthatatlanságára vonatkozó elveket.

4) Választási reform: Kérjék fel a Velencei Bizottságot, hogy végezzenek közös elemző értékelést.

5) Média és pluralizmus: Tartózkodjanak olyan mechanizmusok kialakításától, amelyek fenyegetést jelentenek a sajtószabadságra.

6) Alapvető jogok: Tegyenek intézkedéseket annak érdekében, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek és a hajléktalanok alapvető jogait tiszteletben tartsák.

7) Vallás- és lelkiismereti szabadság: A vallási szervezetek egyházként történő elismerése tekintetében állapítsanak meg világos, semleges és pártatlan követelményeket.

 A Tavares-Jelentés ezen javaslataiból világosan kiderül, hogy melyek azok a területek, amelyekben a magyar szabályozás nincs feltétlenül szinkronban az EU alapelveivel. Orbán Viktor azonban – megszólalásaiban – egyáltalán nem foglalkozott a javaslatok konkrét tartalmával; csakis általánosan elutasító megjegyzéseket tett a Jelentéssel kapcsolatban. Íme egy csokor a mondataiból:

„Ez Magyarországot súlyosan sértő jelentés. A magyar kormány nem szorul kioktatásra a demokrácia természetét illetően. Ez egy európai baloldali akció, s az a bajuk, hogy a nép úgy döntött, hogy kétharmaddal leszavaz egy baloldali kormányt. Az igazi probléma, hogy a miénk nem egy liberális alkotmány.”

 A Tavares-jelentés kormányoldali fogadtatásának az a legfőbb tanulsága, hogy OV és követői lényegében nem kívánnak foglalkozni a fékek és ellensúlyok, az alapvető jogok vagy az egyházak kérdésével kapcsolatos javaslatokkal (ha úgy tetszik, kritikákkal). Azért nem, mert szerintük lényegében „nem is innen fúj a szél”, hanem onnan, hogy az Alkotmányunk nem baloldali és nem liberális. Ezzel lényegében azt is sugallják, hogy a fent felsorolt államigazgatási tevékenységük tulajdonképpen rendben van.

2) Sargentini jelentés

2018-ban Judith Sargentini vezetésével újabb vizsgálat történt arra vonatkozóan, hogy Magyarország államigazgatási rendje mennyire tartja magát az Unió alapértékeihez. Megint az derült ki, hogy sajnos súlyos problémák – demokrácia-hiányok – vannak mind a jogszabályok tekintetében, mind a gyakorlatban.

A Jelentés fejezetei és aggályai a következő kérdésekre vonatkoztak:

1) az alkotmányos és a választási rendszer működése;

2) az igazságszolgáltatás és más intézmények függetlensége, valamint a bírák jogai;

3) a korrupció és az összeférhetetlenség;

4) a magánélet védelme és az adatvédelem;

5) a véleménynyilvánítás szabadsága;

6) a tudományos élet szabadsága;

7) a vallásszabadság;

8) az egyesülési szabadság;

9) az egyenlő bánásmódhoz való jog;

10) a kisebbségekhez tartozó személyek – köztük a romák és a zsidók – jogai;

11) a migránsok, menedékkérők és menekültek alapvető jogai;

12) a gazdasági és szociális jogok.

Szeptemberben az EP elfogadta a Sargentini-jelentést, s ezzel egyértelműen felszólítást küldött hazánknak az EU alapértékeinek pontosabb követésére. Ne feledjük, hogy 2018. őszén vagyunk. Az Orbán-kormány harmadszor nyerte meg 2/3-dal a parlamenti választást. Diadalt ünnepeltek. S ebbe a helyzetbe robbant bele a kormányzás módját súlyosan elmarasztaló Jelentés.

 Láthatjuk fentebb, hogy a Jelentés tucatnyi fejezete között csak egy (az utolsó előtti) foglalkozik a migrációval. A többi 11 fejezet – az összeállításához felhasznált óriási mennyiségű élőmunka, szakmai elemzés, tanulmányírás – egészen másról szól. Egyébként feltűnő, hogy csaknem ugyanazokról a problémákról, mint amelyeket Tavares is szóvá tett. Ily módon tehát azt is üzeni a Sargentini Jelentés, hogy az előző EU-s jelentés óta sok-sok kérdésben sajnos fikarcnyit sem javult a helyzet, sőt néhol még romlott is.

És mit látunk? OV ugyanazt a taktikát veszi elő, mint a Tavares-jelentés esetén: a tartalmi kifogásokkal egyáltalán nem foglalkozik; mintha ott se lennének. Közvetlenül a döntés előtt (Brüsszelben) a Jelentés plenáris vitáján is ezt nyilatkozta: „Magyarországot azért akarják elítélni, mert a magyar emberek úgy döntöttek, hogy a mi hazánk nem lesz bevándorlóország.”

Orbán tehát megint mellébeszél, másról beszél. Föltételezhető-e ép ésszel, hogy szakemberek százai hónapokon keresztül dolgoznak a magyarországi választási rendszer, szólásszabadság, vallásszabadság és szociális jogok tanulmányozásán, elemzésén és statisztikai értékelésén, hogy „közéjük dugva” végre beolvashassanak Orbánnak, amiért nem akar bevándorlókat beengedni az országba? Nem.

3) Európai Bíróság

2020. nov.16.-án az Európai Parlament megszavazta, hogy az EU 2021-2027-es szokásos költségvetésébe és a pandémia miatti károk helyreállítására szánt keretbe (Recovery and Resilience Facility, RRF) építsenek be egyfajta jogállamisági ellenőrző mechanizmust. Erre reagálva azóta Magyarország és Lengyelország, akik elsődlegesen érintettek ebben a témában – virágnyelven fogalmazva is – „érdekes” szerepet játszanak.

Előszöris: megvétózták az EU több évre szóló költségvetését. A helyzet paradox voltát jól jelzi, hogy OV a költségvetést vétózta meg (a konkrét számokat tartalmazó táblázatot, amely pedig óriási összegeket jelzett Magyarországnak), s nem a jogállamisági mechanizmus bevezetéséről szóló döntést, pedig azzal van elvi és alapvető baja. Ennek egyszerű a magyarázata; az Európai Parlamentben (amely a döntést hozta) többségi döntés van, tehát ott elvileg nem létezik vétó. A tényleges összegeket viszont az Európai Tanács hagyja jóvá, amelynek az állam- és kormányfők a tagjai, ott pedig konszenzusos szavazás van, tehát gyakorlatilag egyetlen „nem” is vétó.

Így tehát maga a jogállamisági mechanizmus 2021 óta érvényben van, de nincs hozzá elfogadott költségvetés. Időközben Magyar- és Lengyelország más úton is próbálkozott azzal, hogy töröljék az uniós pénzek jogállamisági kritériumokhoz kötését. Arra hivatkozva, hogy szerintük ez ellentétes az uniós joggal, pert indítottak tavaly márciusban az Európai Bíróságnál (Luxembourg). S közben az Európai Bizottság (az EU operatív szerve) pedig – jobb a békesség alapon – úgy határozott, hogy a jogállamisági „fegyver” bevetésével megvárja, hogy mit dönt a Bíróság.

És most döntött. Február 16.-án nyilvánosan kihirdették az ítéletet, miszerint Magyarország és Lengyelország elbukta a pert; a jogállamisági mechanizmus nem ellentétes az uniós alapértékekkel, jogállamisági problémák esetén el lehet vonni támogatási pénzeket a kormányoktól. Nem büntetésként, hanem azért, mert pénzügyileg veszélyezteti az EU költségvetését, ha valamely országban magas a korrupció, nem független az ügyészség-bíróság, gyanúsan személyre szabottak a meghirdetett közbeszerzések stb., hiszen az ilyen helyzet az EU-támogatások „baráti zsebekbe” vándorlását teszi lehetővé.

Magyarország számára ez azt is jelenti, hogy a perköltséget mi, magyar állampolgárok fizetjük, s azt is, hogy ha továbbra sem lesz lényeges előrelépés azokon a területeken, amelyeket Tavares és Sargentini is feltártak, akkor bizony súlyos milliárdokat veszíthetünk.

De a legérdekesebb megint-csak az, hogy OV és köre – jelen esetben hűséges „fegyverhordozója”, Varga Judit is – ugyanazt a taktikát alkalmazza, amelyet fentebb már kétszer is említettünk: a mellébeszélés, másról-beszélés taktikáját. Mindössze annyi változott, hogy érvelésük szerint ezúttal nem a „bal-liberális” (ld. Tavares), s nem is a „migráns-simogató” (ld. Sargentini) Nyugat akar minket mindenáron megbüntetni „jobb-illiberális” és „migráns-ellenző” voltunk miatt, hanem a „gyermekvédelmi törvény” miatt akarnak rajtunk ütni egy nagyot.

Hiába nincs szó a jogállamisági mechanizmusban sem pedofíliáról, sem homoszexualitásról, VJ szerint „a döntés élő bizonyítéka annak, hogy Brüsszel visszaél a hatalmával. Az ítélet egy újabb nyomásgyakorlás hazánk ellen, mert a nyár folyamán elfogadtuk a gyermekvédelmi törvényünket.” A bírósági döntést követő sajtótájékoztatóján mindössze két-perces beszédet mondott, melynek végén minden más lehetséges értelmezést lenullázva kijelentette: „a gyermekvédelmi törvény a probléma, nem a jogállamiság”. Úgy látszik, a másról-beszélés terén OV-nak „kiváló” tanítványai vannak.

Olyanok, mint a népi szólásban Bodóné: „Mást beszél, mikor a bor árát kérik.”