Iványi Gábor – egy nyilatkozata szerint, adódó alkalommal – ezt mondaná Orbán Viktornak:
„Ahelyett, hogy hencegsz azzal, hogy te vagy a kereszténység utolsó bástyája, olvasd el a Bibliát, mert nem olvastad, különben nem tettél volna olyan dolgokat, amelyek szöges ellentétben vannak vele.”
Lehet, hogy Iványi téved. Hátha elolvasta. De akkor még rosszabb!
Normális országban a kormány[párt(i)] nem tekinti a többieket ellenségnek és idegenszívűnek. Legföljebb ellenfélnek; de leginkább olyanoknak, akik egyszerűen másként látják a világot. Nem tudom, hány normális ország van a világon, s melyek azok, de én sajnos nem olyanban élek.
Hosszú évek óta azt tapasztalom, hogy ha egy kormánypárti embernek – különösen, ha felelős pozícióban is van – jelzem, hogy valamely szakma-politikai kérdésben szakmai szempontból nem értek egyet a kormányzat döntésével – vagy javaslatával –, ő ezt azonnal pártpolitikai jellegű ellenzéki támadásként éli meg és értelmezi. Ebből viszont az következik, hogy attól a pillanattól kezdve nem ugyanabban a dimenzióban tartózkodunk, ezért nem is találkozhatunk egymással. Onnantól megszűnt a lehetősége az értelmes diskurzusnak. Én szakmai vitát folytatok, ő párt-harcot. Én érvelek, ő megmond. Én tartalmi kompetenciám dimenziójában vagyok, ő döntési felhatalmazottságuk birtokában. Engem a probléma megértése motivál, őt a (pártja) álláspontjának védelme.
Ezernyi kudarcos próbálkozás után már okkal mondom, hogy közel tíz éve sajnos egyetlen kormányzati döntésről sem sikerült értelmes vitát lefolytatnom kormánypártiakkal; főleg nem a pedagógia, közoktatás, pedagógusképzés területén, amely pedig a legjobban érdekel, s ahol a legtöbb tapasztalatom van, amelyhez a legjobban értek. Mert ha nagy ritkán került is sor ilyen vitára, mindig belefutottunk abba az utcába, hogy – az ő értelmezésében – én az ellenzéki pártokat képviselem az adott kérdésben.
Lélekölő tapasztalás éveken keresztül szembesülni azzal, hogy ellenvélemény – vagy akár csak kételkedő kérdés – megfogalmazása esetén a kormány[párt(i)] szemében már a harmadik mondatnál ellenzéki párt „szócsöve” vagyok, ezért legföljebb udvariasságból hallgatja végig a mondataimat, jobb megoldást kereső-célzó javaslataim és érveim előtt már régen becsukta a fülét. S a félreértések elkerülése végett hozzá kell tennem, hogy ez nemcsak az én elkeserítő tapasztalatom és érzésem, hanem még milliónyi társamé is.
Bizonyára megvan a szociálpszichológiai magyarázata annak, hogy miért ilyen sikeres a szakmai viták pártszintre való át-csúsztatásának ez a már-már reflex-szerű automatizmusa. De ettől még áldatlan a helyzet, mert az egész ország beteg tőle. Egymásra-figyelő viták hiányában naponta ezer és ezer helyi és országos ügyben megfeneklik vagy vakvágányra fut a döntéshozatal. Ez gazdaságilag súlyosan veszteséges, a felelős állampolgári gondolkodás erősítése tekintetében pedig társadalomromboló.
Van még egy kényszerű következménye ennek a káros – és sajnálatosan erősen rögzült – kormányzati reflexnek, illetve az abból következő helyzetnek. Az, hogy ha már ezredszer éljük meg, hogy szakmapolitikai véleményünket, javaslatunkat meg sem hallgatják, mert azonnal beskatulyáztak minket az „ellenzék, tehát párt-ellenség” kategóriába, akkor előbb-utóbb – akaratlanul is! – új hozzáállás formálódik bennünk. Sokakban. Ilyesmi: Ez a kormány(párt) a jelek szerint kizárólag a saját érveit hallja meg. Lett légyen szó részletekre vonatkozó vagy koncepcionális szakmapolitikai kérdésekről, a megoldást illetően nem hajlandó semmiféle szakmai diskurzusra a körein kívüliekkel. Egy „körön kívüli” számára illúzió értelmes disputát kezdeményezni. Ez a kormány nem tud, vagy nem akar kilépni abból az attitűdből, amely bizony gátolja a normális társadalmi diskurzust, elfojtja a vele nem egy véleményen lévőkkel való tartalmi vitát. E nélkül pedig nincs egészséges társadalom.
Konklúzió: ebből az áldatlan helyzetből való kilépésnek nélkülözhetetlen feltétele egy nyílt társadalmi diskurzusra, őszinte szakmai vitákra nyitott kormány megalakulása.
Így mutatkozott be leendő munkatársainak Demeter Szilárd, amikor kinevezték a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának.[i] –Ez a felütés előrejelezte a folytatást; mindig mindenben követte OV vonalát. Ő a „leghűségesebb janicsár”. Most viszont már túl is tett a példaképén. Alábbi története arra példa, hogy mire vezet, ha egy tanítvány elvakultan követi mesterét.
Nem kell hozzá pszichológusnak lenni, hogy észrevegyük: bár Orbán V. egész személyiségére is alaposan rányomja a bélyegét a Soros György iránti valós (vagy csak stratégiai okokból „kiválóan” eljátszott) gyűlölködés, de DSz tegnap közzétett „gázkamrázós Sorosozása” már olyan mértékű mélyre-süllyedés, amely erkölcsileg is felháborító és kirívóan elfogadhatatlan. Egyébként talán a büntethetőség kérdését is fölveti.
1.) Az írás
November 28.-án, szombat délelőtt DSz közzétett egy publicisztikát[ii]: [Az idézeteket az alábbiakban dőlt betűvel jelzem.]
Sor(o)s
Elég sok olyan alkotót vagy értelmiségit látok, aki kifelé megy az életből, és visszatekintve az életművére azt érzékeli, hogy könnyűnek találtatik, halála után két perccel még az életrajzírói is elfelejtik. Valahol megértem az ilyenek frusztrációit. Rosszul választottak, és most szembesülnek a következményekkel. Mindenki a saját életét éli, de ami fontosabb, ahogyan a filozófusok megmondták: mindenki a saját halálát halja.
Soros György vélhetően ugyanezzel küzd. Nagyjából az élete végén mart belé a közhely, hogy a pénz nem boldogít, nem viheti magával fogában tartva a túlsó partra. A család nemzedékekre menően anyagi biztonságban, szóval egy kérdés maradt: mi lesz Soros Györggyel, ha már ő nem lesz?
Írni tehetségtelen, gondolatrendszere zavaros és inkonzisztens. Van annyira okos, hogy belássa: nem zseni. Ez lehet a legnagyobb fájdalma.
Soros György saját halála kapujában önnön szobrát faragja. Küldetéstudata van. Küldetése: Soros György, az új messiás. Csakhogy hiányzik mögüle a transzcendencia. Soros György istene Soros György, aki Soros György képében leszállott közénk.
Egy világméretű sakktáblán tologatja a bábukat. És mivel pénzügyi sikerének a titka az, hogy tisztességtelenül játszott, ezért a világmegváltásban is folyamatosan a szája íze szerint változtatja a játékszabályokat. Ő a játékmester, a bíró, a csatár, és ő számolja a gólokat is.
A világtörténelemben láttunk már ilyent. Akinek elég pénz és hatalom adatott, abból diktátor lett, akinek nem, az diktátor szolgálólánya – és kivétel nélkül mindegyik hullahegyeken akart felkapaszkodni az örökkévalóság trónjáig.
Az a helyzet, hogy Soros trónjához most rajtunk keresztül vezet az út. Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos, mi, európai nemzetek pedig arra vagyunk ítélve, hogy egymást eltaposva, egymásra mászva próbáljunk az utolsó korty levegőért küzdeni.
A liberárják most a lengyeleket és a magyarokat akarják kizáratni abból a politikai közösségből, aminek tagjaiként még vannak jogaink. Mi vagyunk az új zsidók. Mindegy, hogy nyitott társadalomnak, vagy jogállamiságnak, vagy szolidaritásnak hívják-e a verbális furkósbotokat - mind a jogfosztás eszközeiként szolgálnak. Amikor kétségbe vonják a magyar választópolgárok akaratát, képességét arra vonatkozóan, hogy megválasszák, hogyan akarnak élni, kit akarnak hatalmon látni, akkor tulajdonképpen azt mondják rólunk, hogy nagy az orrunk, büdösek vagyunk és tetvesek. Alacsonyabb rendű „lényeknek” tartanak. Higgyétek el, gyakorlatilag ezt gondolják egész Közép-Kelet Európáról, minden káeurópai nemzetről.
Az egyébként klasszikus felsőbbrendű gyarmatosító magatartást egy ködös utópiával fejelik meg. Mert Nyugaton se jobb a helyzet, a liberárjáknak is megvan a maguk harca: a másság ájult kultusza azt célozza, hogy ne lehess önmagad. Célkeresztbe fognak bárkit, akit nem tudnak multikulturális embernek faragni. Jobban hangzik, mint az Übermensch, de lényegét tekintve ugyanaz.
Soros György a liberális Führer. A liberárja hadserege pedig szolgaibb módon isteníti, mint anno Hitlert a sajátjai.
Semmit nem tanultak a XX. századból.
2.) A reakciók
Nem csoda, hogy ettől „felrobbant” az internet. Órákon belül seregnyi felháborodott reakció érkezett erre a „szennyírásra”.[iii] Többek között neves közéleti személyiségek:
Bajnai Gordon Orbán Viktornak (Facebookon):
Amennyiben Demeter Szilárd még hétfőn is az Ön kormányának tisztviselője, akkor ezt a nyilatkozatot nyilván mi magyarok, és az egész világ a magyar kormány álláspontjának tekinti majd.
Ha így lesz, én – sokakkal együtt – Ön helyett is szégyenkezni fogok hazám és a magyarok nevében. Ne legyen így!
Vámos Miklós (Facebook)
Kérem szépen, én megpróbáltam némi megértéssel szemlélni DSZ ámokfutását. Nem szóltam, amikor úgy döntött, álmából felébresztve is jobb novellát ír, mint az őt kritizáló szerzők (én még nem tartoztam közébük), cigaretta és kávé nélkül. Rendben, a kóros önbizalom nem bűncselekmény.
De ez a nyilatkozata már az: „Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos. Soros György a liberális Führer. A liberárja hadserege pedig szolgaibb módon isteníti, mint anno Hitlert a sajátjai.”
Bárkinek megmutatom a BTK-ban a vonatkozó paragrafusokat. Most pedig üzenem neki, hogy ha elment az esze, hagyja ott felelős állását, takarodjon melegebb égtájakra, próbálja megtalálni, addig is fogja be.
* * *
De a fentiek mellett teljesen érthető, hogy a zsidó szervezetek is azonnal szóvá tették ennek a „gázkamrázós” írásnak az elfogadhatatlanságát:
Izrael magyarországi nagykövetsége (Twitteren angolul)
Teljes mértékben elutasítjuk a holokauszt emlékének bármilyen célú felhasználását vagy az azzal történő visszaélést, ahogy az sajnos egy mai véleménycikkben megjelent. Nincs helye annak, hogy az emberiség történelmének legsúlyosabb bűncselekményét vagy annak elkövetőit összekapcsoljuk bármilyen kortárs vitával, függetlenül attól, hogy az mennyire jelentős.
Köves Slomó
Demeter Szilárd „eszmefuttatása” ízléstelen és méltatlan. Lehet Soros György politikai aktivitásával és üzleti tevékenységével egyet nem érteni és vitatkozni, de személyét Hitlerhez és tevékenységét a gázkamrákhoz hasonlítani nehezen tekinthető többnek otromba provokációnál.
A fennálló világrend érvényes konzervatív kritikáját adni nem csak lehetséges, de szükséges is. Konzervatívnak lenni azonban egyebek mellett annyit is tesz, hogy pontosan tisztában vagyunk azokkal a nyelvi keretekkel, melyeknek határait nem lépjük át, nem mossuk el. Nem vulgarizáljuk azt, amit nem lehet vulgarizálni.
* * *
Külön fejezet ebben a történetben a Mazsihisz reakciója, amely talán a legkorábbi volt. De nem ezért érdemel külön figyelmet, hanem azért, mert DSz nekik külön (és azonnal, még szombat este) válaszolt. Véleményem szerint azonban ez a válasz talán még súlyosbítja is DSz eredeti írásának a megítélését.[iv]
Mazsihisz
Európát gázkamrának minősíteni ízléstelen, 75 évvel Auschwitz után egy állami intézmény vezetőjétől pedig megbocsáthatatlan. Auschwitzban több mint 430 ezer honfitársunkat gázosították el. Aki ezt aktuálpolitikai vita kapcsán, akár csak áttételesen is relativizálja, az érzéketlen a 20. századi magyar történelem és a honi zsidóság fájdalmai iránt.
Demeter Szilárd válasza (FB)
Válasz a Mazsihisznek
A Holokauszt, és mindaz, ami a XX. században történt a zsidósággal, kisajátíthatatlan. Mindannyiunk közös öröksége. És mindannyiunk közös felelőssége, hogy soha többé ne forduljon elő még csak hasonló sem Európában.
A hangsúly jelenleg a hasonlón van. Európában, pontosabban az Európai Unióban ma a „nyílt társadalom“ eszméjének égisze alatt az illegális migrációt támogatják. A migránsok többsége muszlim. Az EU hangadói, élükön Soros György spekulánssal gyakorlatilag új antiszemitizmust importálnak – atrocitások, zsidók életét veszélyeztető terrortámadások tömkelege bizonyítja ezt az elmúlt évekből.
És jelenleg nem csak a zsidók vannak veszélyben. A jogállamiság gumifogalmával, a szolidaritás és tolerancia fogalmainak kiforgatásával minden olyan polgár veszélybe kerül, aki a zsidó-keresztény kultúrán alapuló többezer éves európai életformát szeretné megőrizni.
Ezt az életformát most támadják. Azzal, hogy például a lengyeleket és a magyarokat ki akarják taszítani az „európaiak” köréből (anélkül, hogy tudnánk, pontosan mit is értenek az európaiság fogalma alatt), gyakorlatilag azt a gesztust ismétlik meg, mint amikor zsidókat előbb másodrendű polgároknak minősítették, majd kivetették a politikai közösség tagjai közül (erről Hannah Arendt ír igen okosakat).
75 évvel Auschwitz után ott tartunk, hogy a liberális mainstream nettó náci logikát működtet. Ez valóban elfogadhatatlan. És én nem is fogadom el.
Azt szeretném, hogy Magyarország továbbra is Európa egyik legbiztonságosabb országa maradjon mind a zsidó-, mind a keresztény magyarok számára.
Tisztelettel,
Demeter Szilárd”
Megítélésem szerint: ha az eredeti cikk kiegészítésének, magyarázatának tekintjük ezt a válaszlevelet (márpedig mi más lehetne?), akkor az a mondat, hogy „75 évvel Auschwitz után ott tartunk, hogy a liberális mainstream nettó náci logikát működtet” egyértelműen megismétli a holokauszt relativizálását és sok-tízmillió európai embertársunk „le-nácizását”.
3.) Az írás visszavonása
Bár a Mazsihisznak küldött válaszában DSz még abszolút „önérzetes” volt, nem mutatott semmi megbánást, még nagyon óvatosan sem kért elnézést, érzékelve a kialakult közhangulatot egy nappal később már jobbnak látta valamennyire visszavonulni. Vasárnap délben bejelentette, hogy visszavonja „gázkamrázós” írását.[v]
Függetlenül attól, hogy mit gondolok az igazamról, és függetlenül attól, hogy az Alaptörvény által garantált vélemény- és szólásszabadságot ahogy eddig is, ezután is védeni fogom, a Sor(o)s című publicisztikámat ezennel visszavonom. A Facebook egy Kertész Imre-idézet miatt letiltott három napra, onnan nem tudom törölni a posztot, tehát a Facebook-oldalamat törlöm.
Abban igazat adok az engem kritizálóknak, hogy nácizni ma relativizálás, és a náci párhuzam akaratlanul is sértheti az áldozatok emlékét. A közeljövőben ehhez tartom magam.
Nem vitás, hogy ez a „visszavonás” nagyon felemásra sikerült. Egyedül a „le-nácizás” kérdésében fogadja el a kritikát. De ha most visszalapozunk ennek az írásnak az elejére, s átfutjuk az eredeti írást, látni fogjuk, hogy abban nem szerepel a „náci” szó. DSz tehát lényegében nem az eredeti, botrányt kavaró írását vonta vissza – sőt, azzal kapcsolatban tulajdonképpen elhatárolta magát saját „visszavonásától” –, hanem csak a Mazsihisznek írt válaszát. Azt pedig csak ő tudja, hogy ez szándékosan rafinált hadicsel volt-e részéről.
A folytatást még nem tudjuk. Talán majd holnap.
[i] https://24.hu/kultura/2019/06/06/demeter-szilard-petofi-irodalmi-muzeum-orban-viktor-kulturharc/
[ii] https://www.origo.hu/itthon/20201128-soros-demeter-szilard-irasa.html
[iii] https://24.hu/belfold/2020/11/29/demeter-szilard-koves-slomo-biralat-provokacio/
https://telex.hu/belfold/2020/11/29/koves-slomo-reakcio-demeter-szilard
[iv] https://mandiner.hu/cikk/20201128_mazsihisz_demeter_szilard_belfold_soros_gyorgy##
[v] https://magyarnemzet.hu/belfold/demeter-szilard-visszavonta-a-nagy-vitat-kivalto-irasat-9025508/
Felmérték, hogy milyen mértékben értenek egyet az EU tagállaiban az emberek azzal, hogy jogállamisági kritériumok tiszteletben tartásához kössék az EU-s pénzek felhasználását. EU-szinten 77%, Magyarországon 72% ért egyet. A felmérést az EP végeztette, minthogy a „jogállami kritériumok” ügyében bejelentett magyar-lengyel vétó miatt különösen aktuálissá vált ez a kérdés.
Az eredmény legalább két tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy EU-s szinten is a lakosság kb. 1/4-e nem ért egyet az összekapcsolással, ami nem elhanyagolható arány, de sajnos nincs információnk arról, hogy miért nem. Nem tudjuk, melyek a jellemző elutasítási érvek, szempontok.
Még érdekesebb azonban a hazai eredmény, hogy t.i. a „magyar emberek” közel 3/4-e egyetért a „jogállamisági mechanizmus” bevezetésével. Más felmérések is készültek erről az elmúlt napokban, s azok is hasonló eredményt kaptak. Kiderült, hogy még az Orbán-hívők nagyjából 1/3-a is egyetért az EU-s pénzek felhasználásának szigorúbb jogállami ellenőrzésével.
Ez pedig nem azért érdekes, merthogy meglepő lenne (hiszen egyáltalán nem az), hanem azért, mert a jelek szerint a „magyar nép lelkét” állítólag kiválóan ismerő miniszterelnökünk ezt egészen másként látja. Azt nyilatkozza ugyanis vétója indoklásaként, hogy „Nem tehetem ki Magyarországot annak /…/, hogy olyan álláspontokat kényszerítsenek Magyarországra, amelyeket a magyar emberek nem tudnak elfogadni”.
Vajon kikre gondol OV, mint „magyar emberekre”, ha csak a lakosság szűk egyharmada utasítja el ezt a bizonyos jogállami mechanizmust? Szerinte talán hazánk lakosságának többsége nem „magyar ember”? Persze mondhatja, hogy nem bízik abban a felmérésben, amelyet az EP rendelt meg (és a többi felmérésben sem), de ez nem változtat a lényegen. Mert ha ő úgy gondolja, hogy nem 72% az egyetértő, hanem valójában csak 60, vagy 50, vagy akár csak 40, akkor mi van? Akkor – akárhány százalék(!) – az így gondolkodó honfitársaink (mint pl. én is) nem tartoznak a „magyar emberek” közé?
Persze volt ennek a fajta gondolkodásnak előzménye is; amikor 2002-es választási veresége után a Várban, a Dísz-téren, a híveinek üzenve kimondta azt a rettenetes, uszító mondatot, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ezzel mintegy azt üzenve, hogy – az ő látásmódja szerint – a „haza” azokból áll, akik ő rá szavaztak. Most pedig talán azt akarja üzenni, hogy csak azok a „magyar emberek”, akik az ő pártján vannak?
Nagyon nehéz a fenti kérdésekre bölcsen és előre-vivően válaszolni. Azt azonban mindenesetre kimondhatjuk, hogy OV alaptalanul hivatkozik arra, hogy azért vétóz, mert „a magyar emberek nem tudják elfogadni” a jogállamisági mechanizmust.
De akkor meg kinek a nevében vétóz?
Nézzük meg: hogyan szerepel a „jogállamiság” az EU dokumentumaiban! Hátha így érthetőbb lesz, hogy miért álságos a definiálatlanságára hivatkozva megvétózni a következő ciklus EU-költségvetését. (Ld. előző, nov. 22.-i eszmefuttatásomat!)
Az Európai Unióról és működéséről szóló szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata (2012. okt. 26.) ezt írja a „jogállamisággal” kapcsolatban: az EU elkötelezett „a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvei mellett”. A szabadság, a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok fontossága még több helyen is előjön ebben a dokumentumban, de egyik kifejezést sem definiálja. Még lábjegyzetben sem. S nyilván azért nem, mert – azon túl, hogy áttekinthetetlenül hosszú lenne tőle a szöveg – nincs is rá szükség, hiszen a lényegüket(!) tekintve egyetértés van. Persze ezer színárnyalata van a szabadságnak, a demokráciának és a jogállamiságnak is, de ettől még az európai kultúrán belül a lényege(!) mindenki számára egyértelmű. Volt eddig!
Érdekes, hogy a definiáltságot hiányoló OV sem hazánknak az EU-ba való belépésekor (amikor ellenzékben volt), sem 2012-ben (amikor kormányfő volt) nem kifogásolta, hogy a jogállamiság „nincs pontosan definiálva” ebben az alapdokumentumban. Nem foglalkozott vele; nem volt vele semmi problémája. De még az is lehet, hogy visszaemlékezett arra, hogy joghallgató korában bizony vizsgázott abból, hogy melyek a jogállamiság kritériumai, tehát minek itt külön meghatározni. Most mégis éppen ez a fő érve az EU elleni hadakozásában. De mi is lehetne a megoldás? Menjünk talán vissza az EU megalapításáig és álljunk neki visszamenőleg pontosan definiálni, hogy mit értsünk szabadság, demokrácia és jogállamiság alatt? Abszurdum! Több mint 20 évig egész Európának így is jó volt a „jogállamiság” fogalma, mert gentlemen’s agreement volt az értelmezése és a betartása. Most homok került az európai kultúra gépezetébe.
Köztudott, hogy a jogállamiság mindig is hangsúlyosan deklarált alapelve volt az EU-nak, s hogy a betartása értelemszerűen erkölcsi kötelessége volt az Unió minden tagjának. Csakhogy eddig nem (illetve nagyon ritkán) volt szükség arra, hogy egy vezető politikust figyelmeztetni kelljen erre a kötelességére. Persze nem arról van szó, hogy mindenki gáncs nélküli grál-lovag lett volna az Unió eddigi történetében. De a „játékszabályokat” mindenki betartotta, legalább annyira, hogy ne verje ki a biztosítékot.
Most annyi változott, hogy a magyar kormányfő évek óta sorozatosan és főleg szembeszökően tér el a jogállamiság unió-szerte elfogadott, konvencionális értelmezésétől. (Ld. a Sargentini jelentés fejezeteit a nov.22.-i írásban!)
Egyébként nem is arról van szó, hogy most „büntetésként” kevesebb pénzt kapna Magyarország a következő ciklusra és a járvány okozta károk enyhítésére, hanem arról, hogy a jövőben(!) az EU-s pénzek felhasználásával kapcsolatban szigorúbban ellenőriznék, hogy az valóban a jogállami elvek betartásával történt-e. S ez nem kukacoskodás, hanem vastagon pénz-kérdés. Hiszen végső soron arról is szól a történet, hogy mi, mint „nettó kapók” valamilyen értelemben és mértékben a „nettó befizetők” pénzét költjük (pl. vége-hossza nincs térkövezésre). Az ottani polgárokat pedig – akiknek „adó-euróiból” adódik össze ez a pénz – joggal érdekli, hogy minden tiszta-e az elköltése, felhasználása körül.
Márpedig kérdőjelek itt is ágaskodnak. Az EU csalás elleni szervezete (OLAF) évek óta fennakad EU-s pénzek különböző magyarországi projektekben való felhasználásának ellenőrzésekor. Lépten-nyomon megfogalmazódik ezért a gyanú, hogy talán rendszerszintűek a szabálytalanságok – s kivétel nélkül mindig kormányközeli személyek és cégek javára. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor egy közvilágítási programban (Elios; Tiborcz I. cége) az OLAF vizsgálata nyomán már védhetetlen volt az EU-s támogatással kapcsolatos visszaélés, akkor a kormány – így téve okafogyottá téve az EU további vizsgálódásait – gyorsan úgy döntött, hogy lemond erről a tizen-milliárdos támogatási összegről. Vagyis azt a projektet végső soron nem az EU fizette, hanem mi, magyar adózók. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy az EU – s különösen a nettó-befizetők – szigorítani szeretnék az EU-s pénzek felhasználásának ellenőrzését.
Erről – és nem másról! – szól az EU-költségvetés összekötése a jogállami elvek betartásával.
Az EP nov.16.-án megszavazta, hogy az EU következő költségvetésébe építsenek be egyfajta jogállamisági mechanizmust. Az EP döntéshozatali rendjéből következően ezt a tényt – mármint a jogállamisági kritériumok beépítését – OV-nak is el kellett fogadnia, minthogy a Parlamentben többségi döntés van. Magának a költségvetésnek, a „számoknak” az elfogadásához azonban a kormányfőkből álló Európai Tanács egyhangú egyetértésére van szükség, tehát ha ott bárki nemmel szavaz, az gyakorlatilag vétó. A helyzet paradox voltát jól jelzi, hogy OV azt a költségvetést vétózta meg (merthogy azt meg lehetett vétózni), ami nyilván tetszik neki, mivel számunkra előnyös, s nem azt, ami nem tetszik neki (a jogállamiság kérdése), merthogy azt meg nem lehetett.
De mi lehet a baj azokkal a „jogállami kritériumokkal”, amelyekhez hozzákötnék az EU 2021–2027-es ciklusára szóló költségvetéséből és a pandémia miatti károk helyreállítására szolgáló keretéből Magyarországnak jutó több-tízmilliárd € felhasználását?
Maga OV is, de végletekig lojális igazságügyi minisztere, valamint állam-apparátusának minden kisebb-nagyobb rangú tagja is egyfolytában azt mondja, hogy a vétónak az a magyarázata, hogy ezek a kritériumok nincsenek egyértelműen definiálva. Ez azonban nem más, mint egy sanda kibúvó. Azért az, mert formailag valóban van rész-igazsága a kifogásnak – hiszen valóban nincs patika-pontossággal rögzítve, hogy mit értsünk pl. a bírói igazságszolgáltatási) függetlenségén –, de lényegét tekintve mellébeszélés és olcsó kifogás, hiszen még „a vak is látja”, hogy hazánkban kérdéses az igazságszolgáltatás függetlensége.
Miért kérdéses? 1) A törvényhozó országgyűlés elnöke a kormányfő barátja és pártalapító társa. 2) A törvényeket jóváhagyó köztársasági elnök szintén az. 3) A legfőbb ügyész is régi haverja, s már évek óta szemet szúró, hogy kormánypárti potentátokkal kapcsolatos vádak esetében gyakorlatilag sohasem talál okot vádemelésre. 4) A bíróságokat „felügyelő” Országos Bírósági Hivatal elnöke hosszú évekig a miniszterelnök egy barátjának a felesége volt. 5) Maga a miniszterelnök, de követői is sorozatosan megengedték maguknak, hogy jogerős bírói ítéletekről nagy nyilvánosság előtt úgy nyilatkozzanak, hogy „felháborító”, vagy más módon jelezzék, hogy mindent meg fognak tenni az érvénytelenítése vagy végrehajtásának megakadályozása érdekében. (Ld. pl. a kolontári katasztrófával, a Cozma-gyilkossággal, vagy a gyöngyöspatai gyerekek kárpótlásával kapcsolatos bírói ítéletek megkérdőjelezését! Amely tényt súlyosbít, hogy OV és fent említett társai is jogvégzett emberek.)
Nem sorolom tovább (pedig még hosszú lehetne a sor). Meg vagyok győződve arról, hogy a fenti személyek és példák mindegyike esetében feketén-fehéren kimutatható, hogy megbízásukban, kinevezésükben, tevékenységükben nincs semmi törvénytelen. De így együtt világosan jelzik, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége bizony kérdéses. És nem gyűjtöm itt és most össze azokat a tényeket, tapasztalatokat, amelyek az Európa Parlament által megfogalmazott jogállamisági aggodalmak további témáira vonatkoznak: a korrupció igen magas szintje, a közmédia egyoldalúsága, a civil szervezetek nyomás alatt tartása, az önálló képviselői indítványok rendszerszintű alkalmazása (s így a törvény plenáris vitája előtti kötelező bizottsági egyeztetés rendszeres kikerülése) stb. Ugyanis mindegyik esetben ugyanaz lenne a helyzet: papírforma szerint bizonyára nincs semmi szabálytalanság; különben is: nincs pontosan definiálva, hogy a korrupció milyen formában és mértékben fér bele a jogállamiságba; nincs egzakt módon rögzítve, hogy hogyan kellene mérni az információ-szabadság és az információhoz való szabad hozzáférés ezer összetevőjét; nincs kodifikálva, hogy a civil szervezetek tevékenységének átláthatóságát megkövetelő rendeletek mikor mennek át a szervezetek ellehetetlenítésébe vagy legalábbis munkájuk gátlásába; nincs törvényileg rögzítve, hogy milyen mértékben „illik” önálló képviselői indítvány útján 24 óra alatt törvényt hozni, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez az egyszerűsített indítvány-forma a rendkívüli és váratlan helyzetekre hagyja nyitva ezt a kiskaput, s nem azért hogy „napi gyakorlat” legyen belőle.
Aki itt él – s nem haszonélvezője ezeknek a „törvényes jogállamiatlanságoknak” –, az pontosan érzi, tudja, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor sincs, ha okkal lehet hivatkozni arra, hogy „nincsenek pontosan definiálva” ezek a jogállami kritériumok.
Sok-sok olyan igaz mondás van, amelynek nem érvényteleníti az igaz voltát, hogy nem tudjuk tűhegyesen „definiálni” a használt szavak jelentését. S ha már a „keresztény Európa védelmezőjének” mondja magát OV, hadd hozzak egy bibliai példát is erre. Jézus a hegyi beszédben ezt tanítja: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. (Mk 12,31) Kétezer éve próbálják okos és bölcs emberek minél pontosabban megfejteni, hogy ki is a „felebarát”, de egzakt – és mindenki által elfogadott – definíciónk nincs rá. Ettől azonban érvényes és követendő. („Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat” mondja Jézus ugyanott.)
Azt is untig ismételgeti a kormány és köre, hogy azért akarja büntetni a „migránsbarát nyugat” Magyarországot, mert mi ellenállunk a migrációnak. Ez megint csak mellébeszélés. Egyetlen szó sincs ezekben a jogállami kritériumokban sem konkrétan Magyarországról, sem a migrációról. De emlékezzünk 2018. szeptemberére, amikor az EP elfogadta a Sargentini-jelentést, amely egyértelműen hazánknak szóló felszólítás volt az EU alapértékeinek pontosabb követésére. Akkor OV a plenáris vitán ezt mondta: „Magyarországot azért akarják elítélni, mert a magyar emberek úgy döntöttek, hogy a mi hazánk nem lesz bevándorlóország.” Mintha erről szólt volna a jelentés. De nem erről szólt. A jelentés tucatnyi fejezete között csak az utolsó előtti foglalkozott a migrációval. A jelentés fejezetei és aggályai a következő kérdésekre vonatkoztak:
OV-nak tehát már akkor az volt a fixa ideája, hogy „Brüsszel” minden velünk kapcsolatos problémája a migráns-kérdésre vezethető vissza. S most ugyanez történik. A költségvetés jogállami kritériumokhoz kötésével, s annak az ő részéről történő elutasításával kapcsolatban néhány nappal ezelőtt megint ezt nyilatkozta: „Aki megvédi a határait és megvédi országát a migrációtól, Brüsszelben már nem minősülhet jogállamnak.” A többi problémával nem foglalkozott 2018-ban sem, s most is, mintha azokat meg sem hallaná.
Eléggé kilátástalan helyzet.
„Durván kiforgatta a történelmi igazságot Orbán Viktor miniszterelnök, amikor a szovjet megszállás emlékművének nevezte a budapesti Szabadság téren felállított obeliszket” – mondta Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő (okt. 29.). S hozzátette: „Emlékeznünk kell arra, hogy a horthysta Magyarország, Hitler legközelebbi szövetségese, 1941. június 27-én kezdeményezőleg csatlakozott a náci Németország Szovjetunió elleni támadásához, s hogy a megszállt területeken a békés lakosság és a szovjet hadifoglyok ellen tömeges bűncselekményeket követett el. Budapestnek a fasiszta megszállás alól való felszabadításáért 80 ezer szovjet katona vesztette életét.”
Az előzmény az, hogy két nappal korábban (okt. 27.) O.V. a Szabadság téren felavatta George H. W. Bush, az Egyesült Államok 41. elnökének szobrát a közép- és kelet-európai kommunista uralom bukásának harmincadik évfordulója alkalmából. A magyar történelem tanulságait ecsetelve utalt arra, hogy ennek a térnek az egyik oldalán áll a német, a másikon a szovjet megszállás emlékműve; s hogy Bush szobrának felállítása is világos üzenet: „ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz, vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz.”
Egyáltalán: miért állítottunk – Reagen elnök szobrától nem messze – éppen id. Bushnak szobrot? Mert 1989 július 11.-én – Kádár János halála után egy héttel – eljött Magyarországra (első hivatalban lévő amerikai elnökként), s a rendszerváltás eufórikus légkörében emlékezetes beszédet mondott a Kossuth téren. A szakadó esőben széttépte előre megírt beszédének elázott papírjait, és fejből beszélt, „tiszta szívből” köszöntve az őt ünneplő tömeget. Nekünk, magyaroknak ezért pozitív személyiség id. Bush.
A Szabadság téri szovjet emlékmű története. 1945. május 1-én avatták fel. Éppen csak vége lett Magyarországon a harcoknak, a város szétlőve, az utcákon lótetemek és temetetlen holtak tömege. De fellélegzés, hogy vége a háborúnak; az életet újra lehet – újra kell – indítani. Lelkileg érthető, hogy a náci német hadsereget óriási véráldozat árán legyőző szovjet sereg parancsnokainak egyik első dolga volt, hogy az elesett katonák tiszteletére emlékműveket állíttassanak Budapesten, s fölvéssék az emlékműből kiemelkedő obeliszk oldalára (magyarul és oroszul is), hogy „Dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek”.
Az emlékmű talapzatán körben hősi halottak nevei olvashatók, de cseppet sem biztos, hogy az ide temetett katonák nevei, mert a főváros más részeiből is hoztak ide szovjet katona-tetemeket, sőt 2002-ben – a mélygarázs építésekor – az is kiderült, hogy az emlékmű alatti tömegsírban magyar katonák holttestei is vannak. Pontosabban voltak, mert ekkor – az exhumálást követően – a holttesteket innen elszállították, s megfelelő módon újra-temették. (A szovjet katonákat a Rákoskeresztúri Új köztemetőben.) Az emlékmű alatt tehát holttestek már (tudtunkkal) nincsenek, ugyanakkor a hadisírok ápolásáról szóló, 1995-ben kötött kétoldalú megállapodás védettséget biztosít az emlékműnek, mint szimbolikus hadisírnak.
A „felszabadítók” kultusza. A Rákosi- és Kádár-éra idején ezer változatban, milliószor hallottuk a „felszabadulás”, „felszabadító szovjet hadsereg” stb. kifejezéseket. Az idősebb korosztályok fülének bizonyára ismerős a mozgalmi induló, hogy „érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét”. Ezt énekelte akkor sok-ezernyi fiatal és idős is. Ki kényszerből, ki őszinte lelkesedésből. Vagy a kettő keverékéből.
A gettó felszabadítása. Ezzel a „felszabadító szovjet” kifejezéssel kapcsolatos az alábbi tanulságos történet. Budapesten, a gyönyörű Dohány utcai zsinagóga mellett indul a Wesselényi utca, ott egy árkádsor, amely mögött – a kertben – lényegében temető van. Azok nyugszanak itt, akik az 1944-45-ös vészkorszak idején ebben a gettóban lelték halálukat. Fegyvertől, éhségtől, betegségtől. Maga az árkádsor még valamikor az 1930-as években épült; azidőtájt, amikor a még az I. világháborúban a fronton elesett zsidó katonák emlékét őrző – szintén a zsinagóga kertjében lévő – Hősök temploma is.
Az árkádsor egyik oszlopán emléktábla van ezzel a szöveggel:
A fasizmus idején itt volt a budapesti gettó egyik kapuja.
A felszabadító szovjet hadsereg 1945. január 18-án lerombolta a gettó falait.
Nem tudtam kideríteni (s a táblán sincs információ arról), hogy kik és mikor helyezték el itt ezt a kis kőtáblát, a szövege azonban egyértelművé teszi, hogy valamikor a Rákosi-, vagy a Kádár-korszakban.
A ’90-es években azonban egyszer valaki az éjszaka leple alatt kalapáccsal összetörte a táblát. Mi motiválhatta? Ha antiszemita gyűlölet, akkor itt – a hajdani gettó területén – sokkal nagyobb értékeket is megrongálhatott volna. De valószínű, hogy az illetőnek igazából nem is a zsidókkal volt baja, hanem az emléktáblával. Nem gondolom, hogy hazugságnak gondolta volna, hogy itt volt a gettó, s hogy szovjet katonák rombolták le annak falait. Ezt épeszű ember nem vonja kétségbe. Sokkal inkább az lehet a tettének magyarázata, hogy ő bizony egyáltalán nem tekinti a Vörös Hadsereget „felszabadítónak” – amiként az elszólás szerint O.V. sem –; nem tekinti sem február 12.-ét Budapest, sem ápr. 4.-ét Magyarország felszabadulásának, ezért mélyen felháborítja, hogy ez a tábla még a rendszerváltás után is a „felszabadító szovjet hadsereg” dicsőségét hirdeti.
Az illetékesek elég hamar újra-faragtatták az eredetivel hajszálpontosan megegyező emléktáblát, s vissza is tették ugyanoda. Egy kis változtatás azonban mégiscsak történt a helyreállításban. Az emléktáblához egy vékony fedett vezeték húzódik, amely be is bújik a tábla mögé. Nyilvánvaló, hogy valami olyan szerkezetet építettek be, amely egy esetleges későbbi rongálás esetén azonnal riasztja az őröket, vagy pl. felvételt készít az elkövetőről.
Azt teljesen rendjén valónak gondolom, hogy a széttört emléktáblát helyreállították. Ez rendben van. Az azonban – legalábbis számomra – rejtély, hogy akik újra-faragtatták, miért nem módosítottak egy kicsit a szövegén úgy, hogy az továbbra is kifejezze a lényeget – a gettó felszabadítását –, de ne irritálja azokat, akik hallani sem akarják azt a kifejezést, hogy „felszabadító szovjet hadsereg”. Jobb lenne a szöveg pl. így: „Itt volt a budapesti gettó, amelyet a szovjet hadsereg – lerombolva annak falait – 1945. január 18-án felszabadított”. Talán dacból nem változtattak az eredeti mondaton? Vagy rosszul értelmezett hagyományőrzésből? Azon ugyanis valóban lehet – és kell is – vitatkozni, hogy a szovjetek Magyarország felszabadítói voltak-e vagy sem, de hogy a gettót valóban ők szabadították fel, az vitathatatlan tény.
A Szabadság téri emlékmű felirata. Ez már bonyolultabb kérdés. Értjük a hátterét, ezért el kell fogadnunk a tényt, hogy a „felszabadító szovjet” kifejezés sok honfitársunkban „kiveri a biztosítékot”. Ha nem is helyeseljük, a fentiek alapján megérthetjük, hogy a hazai (szélső) jobboldal képviselői miért próbálkoztak már többször is az emlékmű (vagy legalább a felirat) megrongálásával, eltüntetésével. Budaházy György 2005-ben vésővel próbálta levakarni az obeliszkről a szöveget, s a Jobbik 2015 október 23.-án is az emlékmű megrongálását tervezte.
Mi volt valójában a szovjet hadsereg? Érvényes a kérdés, hogy mi a megfelelő kifejezés a Vörös Hadsereg magyarországi szerepével kapcsolatban. Megválaszolni pedig nem könnyű, mert szemponttól függően több megfelelő is van. Vegyük ezeket sorra!
Összefoglalás. Amikor a Szabadság téri szovjet emlékművet felállították, jogos volt a felszabadító titulus. A „kommunizmus” éveiben azonban, amikor pedig a csapból is ez a kifejezés folyt, bizony cseppet sem volt már releváns ez a jelző. Annak tükrében, hogy ugyanaz(?) a hadsereg már évtizedek óta megszállva tart minket, elég paradox volt őket felszabadítóknak nevezni. Ma pedig – immár történelmi messzeségben – látásmód kérdése, hogy tudja és akarja-e valaki átlátni a világ (s benne a történelem) ezernyi komplementáris ellentmondását, vagy inkább a leegyszerűsítő és sablonos értelmezést választja. Az pedig fogalmazási kultúra kérdése is, hogy a Vörös Hadsereg szerepének kétségtelenül bonyolult megítélését illetően ki mit gondol és mit mond erről az emlékműről.
A közvetlenül a miniszterelnökséghez tartozó – KDNP-s vezetésű – „üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkárság” sokmillió forinttal támogatta a „vasarnap-hu” portált. Ezen a portálon Kaszab Zoltán ezt írja október 03.-án:
„Gyermekem legújabb játéka az egyik legvagányabb Lego Duplo, amelyben egy teherautó és egy markoló is található. A készlet része két figura is, ők irányítják a munkagépeket. A Lego ugyanakkor nem bízta véletlenre: a politikai korrektség jegyében egy fekete és egy fehér bábut tett a készletbe. Félreértés ne essék, semmi bajom a minden ember egyenlő elvével, sőt, nagyon jól tudjuk, hogy Isten színe előtt valóban mindenki egyformán értékes. Csakhogy én nem szeretném, ha ezt a Lego üzenné meg a gyermekemnek. Erre ott vagyunk én és a feleségem; majd mi, ha itt lesz az ideje, a saját értékrendünk alapján elmondjuk neki, hogy mit gondolunk a világról.”
A Lego a bábjaival szavak nélkül pontosan azt üzeni, hogy „(Isten színe előtt) mindenki egyformán értékes”. Vajon „saját értékrendje” alapján K.Z. nem ugyanezt gondolja a világról? Nem ugyanezt akarja mondani a gyermekének? Vagy igen, csak nem egészen így? Esetleg „egyformán” nélkül? Vagy hogy?
1) A Vidnyánszky vezette alapítványi kuratórium kérésére a kormány októbertől 3 milliárd forintra – az eddigi duplájára(!) – emelte a Színház- és Filmművészeti Egyetem költségvetési keretét. Gulyás Gergely kancelláriaminiszter bejelentése szerint ez a pénz bérrendezésen és új oktatók felvételén túl infrastruktúra-fejlesztésre és kampusz-építésre is lehetőséget ad, „ezért akik tanulni akarnak, azok tudnak majd”.
Ez lényegében beismerése annak, hogy az SZFE az elmúlt években nem azért nem kapott több pénzt működésre és fejlesztésre, mert nem volt miből adni, hanem azért, mert az Orbán-kormány ki nem állhatta őket. Nehezen viselte-tűrte azt a szabad szellemiséget, amelyet ez az intézmény mindezidáig – már főiskola kora óta – képviselt. Vagyis lényegében „büntetésből” működött az SZFE egyetemi intézményhez méltatlan körülmények között. De most, hogy „haver” a minden hatalommal felruházott főnökük, aki garantálja, hogy véget vet a liberális (azaz szabad) légkörnek, rögtön vannak milliárdok a működésre.
2) A miniszterelnök – s vele együtt minden hűséges fegyver-hordozója – hónapok óta harcol(!) azért, hogy a következő ciklusra vonatkozó EU-s költségvetés szabályzatába ne kerüljenek be olyan pontok, amelyek a támogatási pénzek felhasználását jogállami kritériumokhoz kötnék.
Ha nem itt élnék, hanem mondjuk Párizsban, nem érteném a helyzetet. Egyre csak csodálkoznék: Hát mi baja van azokkal a kritériumokkal? Hogy lehet, hogy egy EU-s tagország miniszterelnöke nem akar belemenni abba, hogy egy (bármilyen!) szerződésben szerepeljen az EU alapját képező jogállami elvek betartása? De hiszen ezzel kimondatlanul is beismeri, hogy az általa vezetett ország nem jogállam; nem felel meg bizonyos követelményeknek, amelyek a világ ezen táján minden civilizált országtól elvárhatók. Megáll az ember esze!
Az Európai Uniót művelt emberek, jövőben-gondolkozó értelmiségiek, kulturált diplomaták indították útjára évtizedekkel ezelőtt; a polgári értékrend és viselkedés-kultúra képviselői. Lefektették a belépés szabályait, de eszükbe sem jutott azt előírni, hogy mi van, ha valaki az alapelveket semmibe-vevő módon viselkedik. Ezt ugyanis elképzelni sem tudták. Ezért az EU eszköztára erőtlen egy olyan helyzet kezelésére, ha ez mégiscsak bekövetkezik. Pedig most szükség lenne rá.
A civil világ sohasem volt az Orbán-kormány „kedvence”. Ez abból az alapállásukból következik, hogy a döntéshozatalhoz – a hatékonyságra hivatkozva – nem szeretnek senkivel sem egyeztetni (sem a szakmai, sem a civil, sem a szak-szervezetekkel). A civileket egyébként – úgy általánosságban – azért sem szeretik, mert függetlenek, és „mindenbe beleszólnak, akadályozzák a fejlesztéseket”. Ezért különösen zavarja a kormányt, ha úgy is függetlenek, hogy működésükhöz nemcsak a (kormány által ellenőrizhető) hazai forrásokból kapnak pénzt, hanem pl. külföldről is.
Ezért született meg a 2017. évi (jún. 19.) LXXVI. (civil) törvény „a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról”. Ennek lényege, hogy amely szervezet külföldről – akár egy EU-n belüli országból is – a törvényben meghatározott összegnél nagyobb támogatást kap, az köteles eleget tenni egy csomó újabb adminisztratív feladatnak (pl. külön listán regisztrálás, a kapott támogatás külön kimutatása), önmagát pedig „külföldről támogatott szervezetként” kell „felcímkéznie” minden fontos dokumentumon és felületen.
Nyilvánvaló, hogy az átláthatóság érdekében teljesen fölösleges volt új törvényt hozni, hiszen a civil szervezeteknek eddig is minden év tavaszán közzé kellett tenniük egy bírósági honlapon az előző év pénzügyi beszámolójukat – benne tételesen fölsorolva, hogy kitől mennyi pénzt kaptak, s azt mire fordították. Tehát „akinek van füle a hallásra”, eleve tudta, hogy ennek a törvénynek egyáltalán nem a civilek átláthatóvá tétele volt az igazi célja, hanem bizony az, hogy a külföldről támogatottak – vagyis a „nagyon” függetlenek – „bélyeget” kapjanak a homlokukra.
Az Európai Bizottság jelezte, hogy ez a törvény nem kompatibilis néhány EU alapelvvel, ezért kérdéseket tett föl a magyar kormánynak. A kormány azonban nem módosította a törvényt, s a kérdésekre sem adott „kielégítő” válaszokat. Így került az ügy az EU Bírósága elé, amely végül 2020. jún. 18.-i ítéletében kimondta, hogy ez a törvény sérti az EU Alapjogi Chartáját, tehát ebben a formájában érvénytelen.
Varga Judit igazságügyi miniszter már aznap – semmi értelmezés és egyeztetés! – kijelentette, hogy szerinte a Bíróság az ítéletével tulajdonképpen nem kifogásolta, hanem megerősítette ennek a törvénynek a jogszerűségét, hiszen ők is fontosnak tartják, hogy a civil szervezetek a finanszírozásuk forrásaira kiterjedően is átláthatóan működjenek, ez a törvény pedig éppen erről szól. S önérzetesen közölte – lényegében nem foglalkozva azzal, hogy a Bíróság elfogadhatatlannak ítélte a törvényt –, hogy „a kormány a bíróság ítéletére is figyelemmel biztosítani fogja az ehhez szükséges eszközöket.” (Értsd: az átláthatóság biztosításához.)
Tanulságos „közjáték”. 2020. augusztusában egy közalapítvány nem utalta át a pécsi Emberség Erejével alapítványnak a nekik járó (oktatást-támogató) EU-s pénzt, mert nem jelentették be, hogy „bélyeg van a homlokukon”. Vagyis lényegében egy már érvénytelen törvényre hivatkozva bünteti a kormány pénzmegvonással azt a civil szervezetet, amely felelős állampolgári attitűdről szóló képzéseket tart.
Az EB 2020. szept. 7.-én levelet küldött a magyar kormánynak, hogy megtudakolja, milyen döntéseket hoztak a törvénnyel kapcsolatban a Bíróság ítélete alapján. Válasz-határidőnek a mai napot (szept. 30.) jelölték meg. Egyelőre nincs hírünk arról, hogy a kormány válaszolt-e, s ha igen, mit. Az igazságügyért felelős miniszter reakciója nyomán – civilként – nem sok jóra számíthatunk.
És közben figyeljünk arra is, hogy mi hangzott el ma az EB-előtt Magyarországról a jogállami helyzetképet vizsgáló országjelentések sorában. És közben megszakítottunk minden diplomáciai kapcsolatot az EB azon alelnökével, aki ma előadta ezeket az országjelentéseket, mert már előzőleg kemény (valóban elég kemény!) szavakkal illette a magyarországi demokrácia állapotát. (Ilyen még nem volt az EU történetében, hogy egy tagország megszakítja a kapcsolatot egy EB-alelnökkel!)
És közben várjuk, hogy mire fut ki a Magyarországgal szembeni – hosszan húzódó – 7-es cikkelyes eljárás, amelyet csak a legsúlyosabb kötelezettségszegések sorozata alapján indítanak meg egy ország ellen. És közben – ha nem is a címében és nem is olyan keményen, mint ahogy eredetileg szó volt róla – mégiscsak benne van a következő ciklusra szóló, valamint a COVID-járvány utáni helyreállításra fordítható EU-s pénzek felhasználási szabályzatában, hogy a tagállamoknak garantálniuk kell az uniós költségvetés kezelését illetően a jogállami elvek betartását, az esetleges elv-sértések szankcionálását, az időnként bekövetkező mulasztásokat megítélő bíróságok függetlenségét, az OLAF-fal (az EU csalás elleni hivatalával) való együttműködést stb. Márpedig Európa felől nézve ezekben eddig is sok jogos kritika érte hazánkat. (Ld. a fentieket!)
Jaj, mi lesz ebből?