Victor András gondolatai

Victor András gondolatai

A kormány harca az egyházak fölötti dominanciáért (és különösen a MET ellen)

2020. szeptember 25. - András Victor

2011. június 14.-én négy KDNP-s képviselő új egyházi törvény-javaslatot nyújtott be, mondván, hogy elszaporodtak a „biznisz-egyházak”, amelyek lényegében anyagi előnyök érdekében választották ezt a szervezeti formát, s csak látszólag foglalkoznak vallási kérdésekkel. Bizonyára valóban voltak ilyenek is az akkor bejegyzett 180 egyház között, de e miatt fölösleges (és álságos) volt új törvényt hozni, hiszen egyértelműen a bíróságok feladata feltárni az ilyen visszaéléseket. Az igazi cél más volt; az, hogy ne a független bíróság, hanem a nem-független parlament dönthessen arról, ki lehet, s ki nem lehet egyház. Vagyis, hogy a politika „uralja” az egyházak világát is.

Így is lett. A megszületett 2011. évi egyházügyi törvény paragrafusai alapján ugyanis valóban nem a hívek, hanem lényegében az új törvényt megszavazó mameluk-politikusok döntötték el, hogy melyik felekezet egyház, melyik nem az. A törvény az „elismert egyház” címet automatikusan csak a következőknek „adta meg”: a Katolikus, a Református, az Evangélikus, az Unitárius, a Baptista, három zsidó és öt ortodox egyház, valamint a HIT Gyülekezete. A többit törölte az egyházak listájából. Ha – ahogy a törvény szükségességét indokolták – tényleg a pénz, vagyis az egyházaknak juttatott állami támogatás lett volna a fő probléma, akkor azt másként is meg lehetett volna oldani.

A benyújtás és a parlament általi elfogadás között azonban volt még egy érdekes – s a kormány igazi célját eláruló – közjáték. A parlamenti vita elé kerülő ún. egységes javaslatban még az szerepelt, hogy a nyilvántartásba vételről bíróság dönt. A jelek szerint maga a kormány is csak ekkor kapcsolt, hogy „álljunk meg, nem ilyen lovat akartunk”, s az utolsó pillanatban, még a zárószavazás előtt elfogadtattak egy módosítást, miszerint az egyházi jogállás megszerzéséről nem bíróságok döntenek, hanem az országgyűlés.

Ezt azonban az Alkotmánybíróság határozata (2011.12.19.) „közjogi érvénytelenség” miatt alkotmányellenesnek mondta, ezért megsemmisítette. De nem tartalmi, hanem formai okok miatt, ugyanis alapvető változtatást egy törvény szövegén már nem lehet benyújtani a zárószavazás előtti pillanatban. Sebaj, ezt a „formai” hibát a parlamenti szavazógép segítségével gyorsan kijavították.

A törvény kihirdetése után – bizonyos kritériumok megléte alapján – kérvényezni lehetett a listára kerülést, s így végül 31-re növekedett az elismert egyházak száma. Sok addigi egyház azóta vagy egyesületi formában folytatja a tevékenységét, vagy eltűnt. A Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) azonban nem tűnt el. Bár a kritériumok tekintetében náluk lényegesen „gyengébbeket” is elfogadott a parlamenti „szavazógép”, az ő elismerési kérvényüket több ízben is elutasították. Milyen alapon? Lényegében „csak”. A MET pedig azóta is – igazságtalanul hátrányos helyzetében is – folytatja példamutatóan keresztény (Krisztus-követő) tevékenységét.

Van itt még egy érdekes helyzet, amely a MET-et érinti. 2014 nyarán a parlament igazságügyi bizottsága a MET kérvényével kapcsolatban két ellentétes változatot terjesztett a Ház elé: egy elutasítót és egy elfogadót. Az első arról szólt, hogy az ott felsorolt tíz vallási közösséggel – így a MET-tel – történő „állami együttműködést az Országgyűlés elutasítja”. A másik – elfogadásra vonatkozó – javaslatot azzal a megjegyzéssel terjesztették be, hogy azt nem támogatják, ugyanakkor lehetőséget kívánnak adni az országgyűlésnek a két változat közti döntésre.

Ezt a döntést azonban azóta – tehát lassan már hat éve – nem tűzte a parlament napirendre, pedig az Ab már nem egyszer figyelmeztette erre a törvényhozókat. Ez tehát súlyos alkotmányos mulasztás. (Egyébként a parlament saját működésére vonatkozó törvény értelmében is a belső beterjesztéseket 60 napon belül meg kell vitatni.)

Az érintettek szempontjából persze nem az a lényeg, hogy ez alkotmányos mulasztás-e vagy nem, hanem az, hogy a parlamenti döntés hiánya megfosztja őket attól a törvényadta joguktól, hogy egy esetleges elutasítással szemben az Alkotmánybírósághoz forduljanak panasszal. Ez a halogatás lehetetlenné teszi a továbblépést, s ezzel sérti az érintett vallási szervezetek tisztességes eljáráshoz és jogorvoslathoz való jogát.

A törvény kilenc bejegyzett kisegyházat hozott lehetetlen helyzetbe (pl. Ankh Örök Élet Egyház, Mantra Buddhista Egyház, Út és Erény Közössége Egyház, Gyógyító Buddha Közössége Egyház stb.). Valamint a MET-et, amelynek sok híve és óriási szolgálat-hálózata van: 8 egyházközség, 11 iskola, Wesley János Lelkészképző Főiskola (ahol a lelkész-képzés mellett más felsőoktatási szakok is vannak), 5 idős-otthon, átmeneti szálló, éjjeli menedékhely, népkonyha, családok átmeneti otthona, kórház. Ez pedig még a sok-sok önkéntes áldozatos munkája mellet is óriási összegekbe kerül. Viszont legelszántabb híveik sem tudják nekik adni a vallási 1%-ot, mert nincs technikai számuk. Az egyházi címtől való megfosztás tehát nem egyszerűen érzékenységi-kérdés, hanem vaskosan működési kérdés is.

Ezek a hátrányt szenvedő szervezetek az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) fordultak panaszukkal; meglátásuk szerint sérültek a jogaik azzal, hogy a törvény megfosztotta őket az egyházi státusuktól. [Az EJEB nem az Európai Unió Bírósága, hanem az annál tágabb keretű, 47 országot képviselő Európa Tanács szerve, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartása fölött őrködik.] Az EJEB igazat adott a panaszosoknak; megállapította (2014.04.08.), hogy ez az egyházügyi törvény valóban sérti az Egyezmény 9. (vallásszabadság) és 11. (gyülekezés és egyesülés szabadsága) cikkelyét. Kimondta azt is, hogy nevezett egyházaknak kártérítés jár, de ennek mértékéről nem rendelkezett.

A magyar kormány azonnal fellebbezett a döntés ellen, de az EJEB elutasította, így az ítélet jogerőre emelkedett (2014.09.10.). Ekkor már összeget is tudunk: a magyar kormány 3m€ (nagyjából 1md Ft) kártérítést köteles megfizetni az Iványi Gábor vezette MET-nek.

2015-ben megint módosított a parlament az egyházügyi törvényen, de azon most sem változtattak, hogy a parlament döntsön az egyházak nyilvántartásba vételéről. Őrizték továbbra is azt a jogtalan helyzetet, hogy mégiscsak a politika „uralja” az egyházakat. Pedig napnál világosabb, hogy ez az a „botránykő”, amely leginkább sérti az uniós normákat.

A megítélt kártérítés megfizetését – vagy ennek hiányát – illetően nem találunk biztos információt. Arról van adatunk, hogy 2015-ben a kormány még „újabb haladékot” kért. Sokan úgy tudják – még 2018-as hírek is arra utalnak – hogy a sértettek azóta sem kapták meg a kártérítésüket. Ugyanakkor Semjén Zsolt egy 2018-as írásbeli válasza Szerető Szabolcs (LMP) kérdésre így szól: „A strasbourgi EJEB ítéletek alapján kártérítésként eddig több mint kétmilliárd forint kifizetése történt meg a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség részére, amely magában foglalja többek között az SZJA 1%-ot és kiegészítését, illetve a szociális kiegészítő normatívát is.” És ugyanazon év novemberében Nacsa Lőrinc (KDNP) is azt mondta egy parlamenti válaszában, hogy „Iványi Gábor egyháza 2 milliárd forintos kártérítést kapott a strasbourgi bíróság ítélete nyomán.” (Ezekkel a válaszokkal együtt továbbra is bizonytalanságban vagyunk. Vajon miért beszélnek a kormánypárt oldaláról „2 milliárd forintos kártérítésről”, mikor „csak” 1 milliárd volt a megítélt kártérítés? Lehet, hogy nem ugyanarról van szó?)

Akár megkapták a szervezetek a kártérítést, akár nem, azt az – EJEB szerint is – jogsértő helyzetet, hogy nevezett szervezeteket megfosztották egyházi státuszuktól, máig is csak felemás módon orvosolta a kormány a 2018. dec. 12-én elfogadott (Gulyás Gergely féle) egyházügyi törvény-módosítással (2019. évi XXXVI. tv). Törölték azt az EU-s szemmel elfogadhatatlan passzust, hogy a politika dönt az egyházakról, és rögzítették, hogy az egyházakat a Fővárosi Törvényszék jegyzi be. Ugyanakkor – cseles módon – továbbra is fenntartják azt a helyzetet, hogy az egyházakkal kapcsolatos legfontosabb kérdésekben mégiscsak a politika vezényel. Lássuk erről a tényeket!

A 2011. évi CCVI. egyházügyi törvény ma érvényes (2020.04.13.) szövege az egyházak három szintjét határozza meg: „Nyilvántartásba vett, Bejegyzett és Bevett egyház”. Az egyes egyházi szintekre való nyilvántartásba vétel kritériumai (a nemzetközi működésű szervezetektől most eltekintve) a következők:

Nyilvántartásba vett egyházzá olyan, legalább 5 éve működő vallási egyesület válhat, amelynek:

  1. vagy az utolsó 3 év átlagában legalább ezer fő adta az SZJA 1%-át,
  2. vagy van legalább ezer tagja; és egyúttal nyilatkozatot tesz, hogy a jövőben sem államháztartási, sem EU-s vagy más nemzetközi támogatást nem vesz igénybe.

Bejegyzett egyházzá olyan, legalább 20 éve működő vallási egyesület, illetve legalább 15 éve nyilvántartásba vett egyház válhat, amelynek:

  1. vagy az utolsó 5 év átlagában legalább 4 ezer fő adta az SZJA 1%-át,
  2. vagy van legalább 10 ezer tagja; és egyúttal nyilatkozatot tesz, hogy a jövőben sem államháztartási, sem EU-s vagy más nemzetközi támogatást nem vesz igénybe.

Bevett egyházzá olyan bejegyzett egyház válik, amelyikkel az állam együttműködési megállapodást köt. Ennek a megállapodásnak köszönhetően a „bevett egyház” számos olyan gazdasági előnnyel és működési jogosultsággal bír, amellyel a többiek nem. Ők a „kivételezettek”. Ide azonban távolról sem vallási, hanem a szó szoros értelmében egyházon kívüli tényező révén lehet bekerülni: „amelyekkel az állam együttműködési megállapodást köt”. Vagyis a legmagasabb rangú – ha úgy tetszik: igazi – egyházi státuszról továbbra is a parlamenti többség dönt.

Ebből a szabályrendszerből a következők olvashatók ki:

1) Ezer fő (tag vagy 1%-os támogató) alatt nincs mód egyházzá nyilvánításra. Ennek nyilván megvan a maga oka (bár nem tudom, mi az), de ez a „fékezési” szándék erősen megkérdőjelezhető. Természetesen az állam (vagyis a kormány) joga eldönteni, hogy miféle vallási szervezeteket támogat anyagilag, de miért ne tekinthetné magát egyháznak egy olyan kis (keresztény vagy más) gyülekezet, amelyik semelyik „hivatalos” egyházhoz nem tartozik. Nem alaptörvény-ellenes diszkrimináció egy 900 fős vallási képződménytől megtagadni azt, ami egy 1100 fősnek jár? Miért a méret számít, s nem a jelleg és minőség? Mindenesetre Pál apostolnak nálunk ma nem lenne lehetősége arra, hogy bejegyeztesse a „Krisztus-követők egyházát”.

2) Azok az egyházak, amelyektől a 2011-es törvény elvette az egyházi státuszt, a NAV pedig a technikai számot, most lehetetlen helyzetbe kerültek. Technikai szám nélkül ugyanis az elmúlt években nem kaphattak 1%-ot, e nélkül viszont számukra csak a b) variációk jöhetnek szóba, vagyis csak úgy kaphatnak egyházi besorolást, ha egyúttal nyilatkoznak arról, hogy a jövőben sem államháztartási, sem EU-s vagy más nemzetközi támogatást nem vesznek igénybe. Ez ugyanis rendkívüli módon beszűkíti a működési lehetőségeiket.

3) Egy olyan nagy szervezeti hálóval rendelkező szervezet, mint a MET, ebben az esetben végképp ellehetetlenül és működésképtelenné válik. Ugyanakkor ezen a felháborító következményen túl még egy tisztán elvi jellegű fenntartás is kézenfekvő ezzel a „nyilatkozatosdival” kapcsolatban. Mert azt még úgy-ahogy el is fogadhatjuk, hogy államháztartási támogatást nem akar adni nekik a kormány, az azonban teljesen érthetetlen, hogy miért ne vehetnének igénybe EU-s vagy a világ bármely más országából származó támogatást. Milyen alapon tiltja meg ezen a módon a magyar kormány, hogy egy magyar vallásos (vagy akármilyen) szervezet igénybe vegyen EU-s vagy más külföldi forrásokat? Mifajta szempont írja felül azt a pozitívumot, hogy végső soron Magyarország gazdagodik attól, ha egy gyülekezet EU-s vagy nemzetközi támogatással itthon épít, fejleszt valamit? Ráadásul ne felejtsük el, hogy a kereszténység VILÁGvallás! Maga a καθολικος (katholikosz) szó is azt jelenti, hogy ’általános, egyetemes’.

Ez a törvényi rendelkezés tehát elkerülhetetlenül kiváltja azt az értelmezést, hogy a célja – persze kimondatlanul – továbbra is a MET (és más hasonló szervezetek) bonyolult jogi szövegkörnyezetbe eldugott lehetetlenné tétele. Tágabb értelemben a hazai egyházak „kötőféken tartása”.

* * * * *

Januári hír, hogy Iványi Gáborék újra az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak, s továbbra is követelik, hogy a NAV adja vissza technikai számukat. Tudtunkkal azonban a NAV most is úgy határozott, hogy a szervezet idén sem fogadhatja az adózók által felajánlott 1%-ot.

Szept. 1.-én a kormány – ezúttal Maruzsa államtitkár „hangján”– újabb támadást indított a MET ellen. Közölte velük, hogy a továbbiakban nem kapják az ún. kiegészítő támogatást, mert a minisztérium úgy látja, hogy az „nem térül meg”.(Amit eddig kaptak, az is csak a fele volt annak, amit más egyházi fenntartású iskolák kapnak.) Még hozzá tette, hogy esetleg utoljára az eddigi támogatás felét megkaphatják, de akkor abban a szerződésben benne lesz a további támogatás megvonásának tudomásulvétele is. S ha pedig így [értsd: a többi egyháznak juttatott kiegészítő támogatás negyedéből] nem megoldható a működtetés, akkor készek állami fenntartásába venni az intézményeket. Ez utóbbi „ajánlat” ordítóan képmutató. Ugyan mitől lenne jobb a fenntartó-váltástól az odajáró gyerekeknek? Csak nem azt mondják ezzel, hogy „majd akkor adjuk meg a normális működéshez szükséges pénzt, ha már nem a tiétek az iskola”? Ez mindenestül rosszízű zsarolás.

S minthogy a MET nem enged a zsarolásnak, a napokban elkezdődött a fizikai földre-kényszerítés is. Egy vidéki iskolájukban – tartozásuk miatt – már elzárták a gázt, s ugyanez fenyeget a Dankó utcai központ esetében is. A kormánynak a jelek szerint kevésbé fáj Iványiék iskoláiba járó sok-száz HHH-s gyerek helyzetének rosszabbra fordulása – vagy akár reménytelenné válása –, mint az, hogy a MET még mindig „életben van”.

#free SZFE!

Autonómiáért küzdenek-e az SZFE hallgatói és tanárai a Vas utcában? Már alapítványi az egyetemük, már nem szólhat bele – úgymond – a kormány abba, hogy ott mi történik. Akkor meg mi bajuk van?

A világ vezető egyetemei közül jónéhány alapítványi kezelésű. Az alapítványivá tett hazai egyetemek azonban lényeges kérdésekben különböznek azoktól. Minden alapítványi egyetem előnye és hátránya egyszerre, hogy két vezető testülete van, s ez eleve konfliktus-helyzet. (Bár a konfliktus önmagában nem feltétlenül rossz dolog, csak minden lépésnél meg kell oldani.) Az egyik vezető „hatalom” az alapítvány kuratóriuma; ők rendelkeznek a pénz fölött. Viszont nekik csak áttételesen van közük ahhoz, hogy tartalmilag mi történik az egyetemen. Annak ugyanis a másik „hatalom” a gazdája: az „akadémiai”, azaz oktatási-tudományos vezetőség, vagyis a rektor (és helyettesei), valamint a szenátus. Ők viszont nem dönthetnek pénz-ügyekben. Minden sikeres alapítványi egyetem akkor és azért működik jól, mert egyrészt mindkét „hatalom” az egyetemért dolgozik, másrészt nem kívánnak beleszólni egymás munkájába. Betartják a „játékszabályokat”, s nem tenyerelnek bele a másik fél kompetencia-területébe. Hanem tárgyalnak, vitatkoznak, érvelnek, egyeztetnek, s végül valamilyen egyezségre jutnak. Fontos szempont az is, hogy mindkét fél meg van győződve arról, hogy a másik ért ahhoz, amit képvisel, s hogy a legjobbat szeretné.

Nálunk azonban nem így lettek alapítványivá az érintett egyetemek. S különösen nem az SZFE! A Színművészeti jelenlegi „akadémiai” vezetését lényegében az egész döntés-előkészítési folyamatban negligálta a kormány, s végül teljes mértékben a kuratórium alá is rendelték. Nem egymás mellé van rendelve a tartalomért és a működtetésért felelős két testület, hanem az egyik a másik alá. Totálisan. Vidnyánszkyt lényegében nem egyszerűen a kuratórium vezetőjének nevezték ki (ami önmagában teljesen rendben volna), hanem olyan hatalmat adtak neki, amely szerint a rektor (és a szenátus) gyakorlatilag alárendeltje lett. Ő kívánja meghatározni az oktatás tartalmi-szemléleti jellemzőit, s lényegében ő írta meg – egyeztetés nélkül – azt az SZMSZ-t, amely eldönti, hogy a szenátusnak mihez van joga, s mihez nincs. Vidnyánszky minden nyilatkozatából kiviláglik, hogy az „akadémiai” fél főnökének gondolja magát.

Fontos kérdés, hogy mennyire tekintjük itt is érvényesnek azt a szólást, hogy „aki fizet, az pötyögtet”. Egy kocsmában jogos, hogy az rendeli a nótát, aki letette az asztalra a pénzt, de egy egyetem-bonyolultságú kérdésben ez már nem így működik. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a „pénzügyes” kuratóriumnak ne lenne köze az „akadémiai” szinthez. [Külön jó, ha még ért is hozzá, mint pl. Vidnyánszky a színházhoz. De ő is tudhatná, hogy csak akkor lesz jó egy előadás, ha rendező és színész végül kölcsönösen elfogadják a másik igazát is. Ha a színész végképp nem ért egyet a rendező koncepciójával, akkor nem tud hitelesen játszani.] De nem a „pénzügyes” feladata megmondani, hogy mi legyen a tartalom. Ez durva szereptévesztés. Neki az a feladata, hogy vitatkozzon, egyezkedjen, próbálja érvekkel meggyőzni a rektort vagy szenátust a javaslata igazáról. Álszentség azt sulykolni, hogy de hiszen hívta az ITM egyeztetésre az egyetem tartalmi vezetőit. Valóban hívta, de csak akkor, amikor a döntő kérdéseket már meghozták, s már törvénybe is foglalták. Vagyis igazából nem egyeztetésre hívta őket, hanem tájékoztatásra. Nem csoda, hogy nem mentek el. S azt se felejtsük el, hogy az egyetem által javasolt személyek közül egyetlen egyet sem vettek be a kuratóriumba.

Hamis vád egyébként, hogy a hallgatók általában bármilyen változás ellen volnának. A méltatlan és megalázó „lerohanás” ellen tiltakoznak, valamint az egyetem tartalmi vezetőinek kizárásával született dokumentumok ellen.

A kuratórium elnöke – háta mögött tudva a kormányt – biztonságban érzi ugyan magát, de ettől még szereptévesztésben van. Hatalmi szóval elvesz rektori feladatköröket is. Nem vitás tehát, hogy sérült az SZFE autonómiája. Nem pénzügyileg, hanem „akadémiai” (azaz oktatási-kutatási) szinten. A tiltakozó hallgatókat pedig nyilvánvalóan ez érdekli elsődlegesen. Az, hogy az oktatás hogyan fog folyni az SZFE-n a jövőben.

Ki mit ért „jogállamiság” alatt?

Az EU-csúcs a hétvégén (2020. júl. 17-19.) a 2021–2027-es időszakra szóló uniós költségvetésről, valamint a járvány utáni gazdasági talpra állást segítő alapról vitázott (egyelőre döntés nélkül). A vita-anyag tartalmaz egy, az eddigiekhez képest új szempontot is, amely az uniós finanszírozásnak a jogállamisággal való összekapcsolása lenne. Vagyis annak lehetősége, hogy az Unió felfüggeszthesse, vagy korlátozhassa az uniós finanszírozáshoz való hozzáféréseket a jogállamiságot érintő hiányosságok jellegével és súlyosságával arányosan.

A magyar kormány már a javaslat legelső változatának ismertté válása óta ellenzi ezt, s most O.V. személyesen is ez ellen harcol Brüsszelben. (Esetenként már a diplomáciai nyilvánosságban elvárt fogalmazásmódról is megfeledkezve; tucatnyi mikrofon előtt „fickónak” (guy) titulálva a jogállamisághoz kötést szorgalmazó holland miniszterelnököt.)

Mindebben az a különleges, hogy ugyanez az Orbán Viktor ugyanekkor és ugyanezen mikrofonok előtt ezt is mondta: „A jogállamiság létfontosságú. Ennek a közösségnek a jogállamiság az alapja. Ha valaki nem hajlandó elfogadni a jogállamiságot, annak azonnal távoznia kell az Európai Unióból, s nem pénzügyi büntetés kell.”

Tetszenek ezt érteni? Mert én nem. Hiszen ha igaza van Orbánnak – márpedig a jogállamiságról szóló fenti mondatai abszolút igazak –, akkor miért ne lehessenek jogállami kritériumai az EU-s pénzekhez való hozzáférésnek? Ha Magyarország – szerinte – feddhetetlen jogállam, akkor ugyan mi félni valónk van?

Lehetséges talán, hogy nem egyformán értelmezzük a jogállamiságot? Meglehet. S föltételezhető, hogy maga O.V. is tisztában van azzal, hogy „ennek a közösségnek” (melynek szerinte is „a jogállamiság az alapja”) az általában elfogadott jogállam-értelmezése nem egyezik meg az ő sajátos értelmezésével. Ezért magában számol azzal, hogy amit – szolgaian engedelmes kormánya és parlamentje közreműködésével – itthon "alkotott", az esetenként bizony fennakadna az EU szűrőjén.

A „nemzeti konzultáció” közvélemény-kutatásnak is hibás

Koronavírus témában immár a sokadik „nemzeti konzultációnak” vagyunk részesei. Persze ilyen helyzetben igazi konzultáció (= tanácskozás) nyilván nem lehetséges. Lényegében a kormány megkérdezi az emberek véleményét, vagyis valamiféle közvélemény-kutatásról van szó. Ez még rendben is volna, de akkor annak be kellene tartani a szabályait.

Ilyen szabály pl., hogy a kérdéseknek nyitottaknak kell lenniük. Súlyos szakmai hiba olyan „sugalló, befolyásoló” kérdést föltenni, amely tereli a válaszadót valamelyik felkínált válasz felé. Nézzünk két szakmailag hibás típust:

1) Hiba (de tulajdonképpen ártalmatlan) olyan – lényegében üres – kérdést föltenni, amelyre minden épeszű ember nyilvánvalóan az „Igen”-t (vagy más esetben mindenki a „Nem”-et) választja. Pl.: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez”. Ilyen üres, a várt választ evidenciaként sugalló kérdés sajnos elég sok volt az eddigi „konzultációkon”.

2) Az viszont súlyos és egyáltalán nem „ártalmatlan” hiba, ha a kérdés már a fogalmazás módjával erősen sugallja, hogy melyik a „jó” válasz. Pl.: „Brüsszel veszélyes lépésre készül…” Mindegy is, hogy mivel kapcsolatban készül lépésre, mert a „veszélyes” szó beszúrásával a kérdező – a kormány – gyakorlatilag „megoldotta”, hogy úgyis mindenki a „Védjük meg” választ fogja bejelölni. „Ügyes” megoldás, de a közvélemény-kutatás mint szakma erkölcsi szabályait sárba tapossa.

Vagy: „A Soros-terv célja, hogy az európai országok nyelve és kultúrája háttérbe szoruljon; Ön támogatja ezt?”. Hát, ki az az őrült, aki a saját kultúrájának háttérbe szorulását támogatná? (A csúsztatás egyébként ott van a kérdésben, hogy célnak titulálja azt, ami „csak” lehetséges következmény.) A nemzeti konzultációk eddigi kérdéseinek sajnos az óriási része ilyen: a válaszolót már a fogalmazás-móddal manipulálja.

Ez utóbbi tény is megerősíti azt a véleményt, hogy a kormány célja ezekkel a „konzultációkkal” sokkal kevésbé az emberek véleményének megismerése, mint inkább a vélemények befolyásolása. Vagyis lényegét tekintve a „konzultáció” nem igazán közvélemény-kutatás. Inkább propaganda.

A közvélemény-kutatás szakmai és erkölcsi szabályai szerint rossz kérdéseken túl van még egy nyomós érv, amely ezt igazolja. Ez pedig a létszám. A kormány – most már sokadszor – milliárdokat költ ezekre a „nemzeti konzultációkra”. Most majdnem 8 millió példányban küldték ki postán a kérdőíveket (ráadásul nem is 80 grammos „normál”, hanem vastagabb, drágább papíron!); teleszórták az egész országot költséges óriásplakátok tízezreivel, a napilapok és más újságok oldalain minduntalan a „Te országod, Te hangod” kép kerül a szemünk elé. Vagyis elképesztően sok pénzt költenek erre a (nevezzük úgy!) közvélemény-kutatásra. (És éppen most, amikor minden lehetséges pénzt a koronavírus-járvány féken-tartására, valamint a vállalkozásukat vagy állásukat elveszítők megmentésére kellene fordítani.)

Holott talán már a gimnazista gyerekek is tudják, hogy a köz véleményének megtudakolásához fölösleges az egész népességet megkérdezni. Egy profi cég kapásból megmondja, hogy milyen szempontok alapján és hány fős reprezentatív mintát kell kiválasztani a 8 millióból ahhoz, hogy a tőlük kapott válaszok megbízható pontossággal jelezzék, hogy mit kapnánk eredményként, ha mindenkit megkérdeznénk. Azt gyanítom, hogy 8 millió ember esetén – a reprezentativitás szempontjait jól megválasztva – a teljes népesség kb. 1%-a is elegendő lenne. Vagyis ha a kormánynak valóban csak az emberek megkérdezése lenne a célja, akkor ezek a „konzultációk” századannyiba kerülnének, mint így. Nem kis különbség!

Összefoglalva: a „nemzeti konzultációknak” nem az emberek véleményének megismerésre az igazi célja, hanem a gondolkodásuk, a véleményük alakítása, akár manipulálása. Ezért – ebből a célból – kell tehát minden egyes emberhez eljuttatni a kérdőívet. A kormány ezen az úton lényegében a saját „politikai célú véleményét” propagálja. S erre a propagandára semmi pénzt nem sajnál. Eredményes is! A mi adóforintjainkból a mi „agyunkat mossa”. Sikerrel.

Romantikus turanizmus az új történelem tankönyvben

A néhány nappal ezelőtt (június végén) közzétett, frissen átdolgozott 9. osztályos történelem tankönyv hitet tesz a hun-magyar rokonság mellett, s bizonytalannak tartja a magyar nyelvnek a finn-ugor nyelvcsaládba való tartozását. Ezzel durván megsérti a történelemtanításban végképp fontos elvet, miszerint nem tekintjük ténynek, ami nyilvánvalóan bizonytalan, sőt kétséges.

A hunokkal való etnikai rokonságunk már régóta vitás kérdés. Sokan fogadják el az ú.n. „kettős honfoglalás” eredet-értelmezést, s a tankönyv is – minden kommentár nélkül, tehát igaznak elfogadva – közli, hogy „Álmos nagyfejedelem is Attilától származtatta magát”. Ugyanakkor a mérvadó történészek nagy többsége, vagyis a tudomány mai „hivatalos” állása szerint ez a hun-magyar rokonság egy „romantikus”, tudományos bizonyítékokat nélkülöző elmélet. A tankönyv szerzője nem jelzi, hogy vitás kérdésről van szó, hanem mindenfajta érv nélkül „eldönti”, hogy az ázsiai sztyeppe nagy népével való rokonságunk tény.

Ez a „kelet felé vonzódás” nem új jelenség a mai magyar politikában. Orbán Viktor is előszeretettel barátkozik kirgiz-türkmén-kazah vezetőkkel, s egy sajtótájékoztatón (06.12.) azt is nyilatkozta, hogy a magyar „nem indoeurópai, amelynek nincs kulturális rokonsága, legfeljebb valahol Közép-Ázsiában”.

Ebből a gondolatból csak az „is” hiányzik, de az nagyon. Hiszen kulturális rokonságunk Ázsiával és Európával is van. Ez utóbbinak az eltagadása különösen furcsa annak a szájából, aki folyton az európai keresztény kultúra védőjének hangoztatja magát és Magyarországot. Hogy jön ez a kettő össze?

150 évvel ezelőtt azért tiltakoztak sokan a finnekkel való nyelvrokonságnak – a „halzsíros atyafiságnak” – még a gondolata ellen is, mert lenézték a finneket. Ma egészen más szelek („keleti szelek”) fújnak, s már távolról sem a finnek lenézése, hanem sokkal inkább az ázsiai sztyeppén élő lovas nomád élet „hősies romantikája” lehet annak hátterében, hogy megint fellángolt a „magyarok eredete” vita. Nagy tehertétele ennek a vitának, hogy folyton összekeveredik az etnikai (genetikai) és a nyelvi rokonság kérdése. A kettő ugyanis egyáltalán nincs összekötve. Minden gond nélkül megfér egymás mellett az a két állítás, hogy etnikailag ma már több bennünk a „türk”, mint a finn, s hogy a nyelvünk a finn-ugor nyelvek családjába tartozik. Nem a szótári szavak száma dönti el, hogy egy nyelv melyik nyelvcsaládba tartozik – hiszen ha így lenne, akkor az angolt újlatin nyelvnek kellene tekinteni –, hanem a nyelv struktúrája, nyelvtani szerkezete. Tény, hogy nagyon sok török eredetű szavunk van, de ettől még a nyelvünk nem a török nyelvek családjának tagja.

A fent említett történelem tankönyvben ez olvasható: „A napjainkra elterjedt elmélet … a magyart az ugor nyelvek közé sorolja.” Ezt a mondatot nem lehet másképpen értelmezni, mint egy „becsomagolt” elhatárolódást a finn-ugor nyelvrokonságtól. De a jelek szerint maga O.V. sem tudja eldönteni, hogy melyik oldalán álljon, mert amikor Helsinkiben volt (2013-ban), akkor  azt mondta, hogy „A magyar és a finn nyelv rokonsága történelmi tény, nem pedig véleménykérdés”, de amikor néhány évvel később (2018-ban) Kirgizisztánba ment, ott meg azt jelentette ki magabiztosan, hogy „A magyarok nyelve a türk nyelvekkel áll rokonságban.”

Ez a tankönyv tehát ebben a kérdésben is – itt ráadásul sunyi módon – a „turanizmus” híveit segíti. Két olyan elméletet fogadtat el a diákokkal etnikai és nyelvi eredetünkkel kapcsolatban, amely elméletek még óvatosan fogalmazva sem ütik meg a tudományos igazoltság szintjét. Az elvi általánosság szintjén mindkét kérdésben elbizonytalanítja a magyar gyerekekben az Európához tartozás gondolatát, s egyoldalúan hangsúlyozza az Ázsiához tartozást.

A termő földtől a puszta Földig?

Kormányunk már megint elutasítja az EU fenntarthatóságra irányuló törekvéseit. Tavaly júniusban az Unió 2050-re elérendő karbon-semlegességéről szóló határozathozatalt akadályozta meg a „rezsicsökkentés” védelmére hivatkozva, most pedig az EU agrárgazdaságának fenntarthatóvá alakítását célzó stratégiát utasítja el, mert „terheket róna” magyar gazdákra. Ez döbbenetesen rövidlátó gondolkodás, hiszen mai előnyök megtartása érdekében lényegében a jövőt veszélyezteti súlyosan.

A (von der Leyen asszony vezetésével működő) új Európai Bizottság első intézkedései egyikeként hirdette meg az Európai Zöld Megállapodást (European Green Deal), melynek keretében 2020 május 20.-án két alap-dokumentumot tett közzé:
Az egyik a mezőgazdasággal és csatolt részeivel foglalkozó „Farm to Fork Strategy” (https://ec.europa.eu/food/farm2fork_en).
A másik az élővilág sokféleségével foglalkozó „Biodiversity Strategy for 2030” (https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?qid=1590574123338&uri=CELEX:52020DC0380 ), de ez utóbbival itt most nem foglalkozunk.

A Farm to Fork (F2F), azaz – újságírói leleménnyel – Farmtól Fazékig (hogy magyarul is alliteráljon) c. dokumentum a fenntartható agrárium (valamint a hozzá kapcsolódó élelmiszeripar, kereskedelem és táplálkozás-egészségügy) térben és időben távlatosan gondolkozó koncepciója. Felelősségteljes munka, amely világosan megfogalmazza, hogy az ökológiai és klíma-vészhelyzet megfékezése és a gazdálkodás fenntarthatóvá tétele – vagyis végső soron az élhető jövő – érdekében miken kell változtatnunk, s hogy ennek mik a hátulütői. A dokumentum szerkesztői tudatában vannak annak, hogy fájdalmas döntéseket is kell hoznunk. Mindannyiunknak.

A magyar Nemzeti Agrár Kamara azonban már a közzétételt követő nap (05.21.) kijelentette, hogy a „stratégia elfogadhatatlan: a benne foglalt célok teljesíthetetlenek, és olyan súlyos terheket rónának az agrár- és élelmiszergazdaság szereplőire, hogy közülük sokan felhagynának tevékenységükkel.” S ezt Nagy István agrárminiszter is megtoldotta egy nappal később (05.22.): „Az EB javaslata az európai mezőgazdaság halálos ítélete”.

Szomorú, hogy az agrár-kérdésekben illetékes magyar minisztérium és az (egyébként kormánypárti színezetű) Agrárkamara gondolkodásmódja is „szemellenzős”. Nem látnak túl a „ma” problémáján. Nem Európa rendkívül magas fogyasztási szintjét tekintik elfogadhatatlannak, nem ökológiai kapacitását többszörösen meghaladó ökológiai lábnyomát, nem a – még az emberi élet szempontjából is meghatározó fontosságú – beporzók mindezek miatti pusztulását, nem a természetellenes élelmiszergazdaságból is következő emésztőrendszeri betegségek ijesztően növekvő számát. Nem, ezeket nem. Hanem azt a – tudományos vizsgálatokon alapuló – stratégiai tervet, amely az unokáink számára is élhető Föld megőrzését célozza.

Ez felelőtlen, (ön)gyilkos gondolkodás. És lényegében ugyanaz a „látáshiba”, mint ami a fent-említett tavalyi történetre is jellemző: nagyobb problémának látja a jövő érdekében „ma” vállalandó terheket (amelyek egyébként valóban súlyosak), mint azt a veszélyt, hogy a Föld ökológiai egyensúlyának felborulása „holnap” már akár civilizációnk totális összeomlását is okozhatja.

Lex_Liget?

A kormány egy törvénnyel most felülírta a Fővárosi Önkormányzat Városligettel kapcsolatos határozatát. De egyúttal meghazudtolta Orbán Viktor fél évvel ezelőtti nyilatkozatát is. Ez senkit sem zavar? Őt sem?

  1. okt. 13.-án önkormányzati választások voltak Magyarországon. A fővárosban az addigi „Fidesz-barát” Tarlós István helyett Karácsony Gergely lett Budapest főpolgármestere. Minthogy a Fidesz-kormány számára ez merőben új helyzet volt, megkérdezték Orbán Viktort, hogy mik a tervei.

Ő okt. 21.-én ezt nyilatkozta: „Készek vagyunk együttműködni Budapest felelős vezetőivel, és nem fogunk olyan beruházást befejezni, amit a budapestiek nem akarnak. Ha nem akarják, nem lesz sem Liget-projekt, sem kézilabda-eb-döntő a vele járó csarnoképítéssel, sem 2023-as atlétikai világbajnokság.” Milliónyi budapesti fellélegzett; reményt láttunk arra, hogy O.V. végre nem harcolni akar, hanem együttműködni.

  1. febr. 26.-án a Fővárosi Közgyűlés „változtatási tilalmat” rendelt el a Városligetre a „városi közpark funkció” védelme érdekében. Ez lényegében azt jelentette, hogy a már előrehaladott állapotban lévő múzeumi épületek értelemszerűen befejezhetők, de továbbiak építése nem kezdhető. Ez a döntés a „Liget-projekt” részleges blokkolását jelentette, aminek a kormány – virágnyelven – nem örült. A parlamenti szavazógép felhasználásával meg is találták a megoldást:

2020-03-31 23:38 dátummal Semjén Zsolt a kormány nevében „Egyes közigazgatási tárgyú törvények módosításáról, valamint ingyenes vagyonjuttatásról” szóló törvényjavaslatot nyújtott be (Száma: T/9934.) Ennek 42. §-a szerint „A Városliget megújításáról és fejlesztéséről szóló 2013. évi CCXLII. törvény a következő 12. §-sal egészül ki:
(1) Az 1. § (1) bekezdése szerinti ingatlanon, valamint ezen ingatlanból telekalakítási eljárásban hozott, véglegessé vált döntés alapján kialakított ingatlanokon megvalósuló beruházások az Ngtv. szerinti kiemelten közérdekű beruházásnak minősülnek.
(2) Az (1) bekezdés szerinti ingatlanok tekintetében változtatási tilalom nem alkalmazható.
(3) Az (1) bekezdés szerinti ingatlanokra vonatkozó önkormányzati rendeletet a (2) bekezdésben meghatározott eltéréssel kell alkalmazni. Amennyiben önkormányzati rendelet a (2) bekezdésben foglaltakkal ellentétes vagy azzal nem összeegyeztethető előírást tartalmaz, akkor helyette a (2) bekezdésben foglaltakat kell alkalmazni.”

Nem vagyok jogász; nem tudom, hogy a (2) és (3) pont automatikusan következik-e az (1)-ből. Mert ha igen, akkor fölöslegesek, s csak az lehet a céljuk, hogy „K.G. is megértse”. Ha viszont nem, akkor egy kényes jogi kérdés jelentkezik, Vajon minden „kiemelten közérdekű” beruházásra vonatkozik-e a „változtatási tilalom” tilalma, vagy ez a párosítás – mint „lex Liget” – csak speciálisan erre az egy esetre szól? Hiszen miért nem a „kiemelten közhasznúság” jogszabályi meghatározását egészítették ki? Végül a (3) pontról pedig az a vicces házirend jut eszembe, hogy „1. A férjnek mindig igaza van. 2. Ha esetleg mégsem, akkor automatikusan életbe lép az 1. pont.”

A kormány tehát egy „érdekes” törvénnyel most felülírta… (ld az elejét!).

Mennyire veszélyes a koronavírus?

Az alábbiakban adatokkal támasztom alá, hogy a koronavírus-járvány

  • nem olyan „gyilkos”, mint az ebola;
  • hasonlóan súlyos, mint a hajdan rettegett „spanyolnátha” (ami szintén influenza volt), és
  • lényegesen veszélyesebb a „közönséges” influenzánál.

 Minden nagy járvánnyal, így a COVID-19 pandémia „kezelésével” kapcsolatban is kulcskérdés a „halálozási arány” [latin eredetű szóval: letalitás; angolul Case Fatality Rate (CFR)]. Ez a Meghaltak aránya a Fertőzöttekhez viszonyítva (%-ban).

Minthogy egy éppen zajló járvány idején nyilván nem ismerjük pontosan az összes fertőzött számát, a CFR számértékéből csak óvatosan szabad következtetéseket levonni. Ennek ellenére az összehasonlítások tanulságosak lehetnek. Nézzük a tényeket!

Az Our World in Data (https://ourworldindata.org/coronavirus, ápr. 27.) és az euronews (https://www.euronews.com/2020/04/24/covid-19-coronavirus-breakdown-of-deaths-and-infections-worldwide; ápr. 24.) adatai szinte egybeesnek, ezért csak az utóbbiból idézek néhány CFR-adatot:

South Korea      2,3%
Germany           3,8%
USA                  5,6%
Sweden            11,8%
Italy                  13,5%
France              14,1%

Az előző forrás „világátlagot” is megad; ez 7,1%

A hivatalos magyar adatok (koronavirus.gov.hu, ápr. 28.) szerint az elhunytak száma 291, a fertőzöttek száma 2649. A hazai letalitási arány tehát 11%. A világátlag ugyanitt: 6,9%, ami (mint látjuk) alig tér el az OWiD fenti adatától.

Nem állunk tehát jól. De kérdés, hogy mennyire súlyos a helyzet. Vessük össze más járványok halálozási arányszámaival!

Influenza (szezonális)     0,1%
Sárgaláz                          5,0%

Spanyolnátha (1918)   5-15  % (a világháborús helyzet miatt nagyon bizonytalanok az adatok!)

Ebola                              90,0%

Következtetéseim:

  • a helyzet súlyos, de nem indokol sem pánikot, sem „hadiállapotot”;
  • a védekező korlátozások fokozatos és szakaszos lazítása látszik célirányosnak;
  • bölcsen kell mérlegelni az egészségügyi, gazdasági, pszichológiai stb. szempontokat;
  • a döntéseket nem szabad alárendelni presztízs- vagy lobbi-érdekeknek.

 Drukkoljunk, hogy a döntéshozóink képesek legyenek erre!

 

Használ-e a fokhagyma vírus ellen?

Azt már Pasteur egyik beszámolója (1858) óta tudjuk, hogy a hagymafélék antibakteriális hatásúak, s Albert Schweitzer is alkalmazta a hagymát afrikai kórházában (Lambaréné) bélfertőzések ellen. A vírus azonban egészen más, mint a baktérium, ezért nem evidencia, hogy a vírus ellen is hatékonyan védenek a hagymák. Most azonban – a koronavírus-pandémia (a SARS-CoV-2 nevű vírus okozta COVID-19 járvány) kellős közepén – ez különösen fontos kérdéssé vált.

Már régóta olvashatók publikációk arra vonatkozóan, hogy a vöröshagyma és fokhagyma (Allium cepa, A. sativum) allicin nevű hatóanyaga (a megnevezés utal a hagyma latin nevére) inaktivál olyan vírusokat, mint pl. az influenza-B, a herpes simplex, a rhinovirus, a cytomegalovirus és a HPV. Az International Journal of Research in Pharmaceutical Sciences 2019. nov. 12.-i számában azonban – tehát még a mostani járvány előtt – egy hosszú cikk (Efficacy of Garlic and Onion against virus) kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ezeket írja:

A vöröshagyma és a fokhagyma vírus-ellenes hatású természetes anyagok. Mindkettő gazdag szerves kénvegyületekben, mint pl. a fent-említett allicin, valamint flavonoidokban, mint pl. a kvercetin. Ezeknek köszönhető a vírusfertőzés gátlása. Ezek a vegyületek már a vírusnak a gazdasejthez való kapcsolódását is gátolják, de a sejthártyán átjutva megzavarják a vírus-genomnak a gazdasejtben való átírását, blokkolják a vírus-replikációhoz szükséges RNS-polimeráz gátlásával a vírus sokszorozódását.

Ezen az alapon a cikk szerzői – számos olyan vizsgálatra hivatkozva, amelyek megerősítik a vöröshagyma és fokhagyma vírus-ellenes hatását – ajánlják ezeknek a növényeknek a fogyasztását, mint a vírusfertőzés megelőzésének egy veszélymentes alternatíváját.

Én is ajánlom, s nemcsak a vírusok ellen, hanem más egészségvédő hatásuk miatt is.

 

„Egyetlen magyar sincs egyedül”

Ez az „állami reklámszöveg” jelent meg napokig a számítógépemen „Boldog húsvétot, Magyarország!” felkiáltással. És közben gyönyörű felvételek jelenítették meg húsvét békés, meghitt hangulatát. A szűken egy-perces kisfilm tényleg szép volt. Néha kétszer is végignéztem. De a kezdő mondat álságossága mindig agyonvágta az örömömet.

Méghogy „egyetlen!” ember sincs nálunk egyedül? És az az egyedül-élő, idős, beteg asszony, akire végül szomszédok törték rá az ajtót, s már egy hete halott volt? Ő sem volt egyedül. Hát igazság szerint valóban nem volt teljesen egyedül, hiszen végül is a szomszédoknak tényleg feltűnt, hogy már egy hete nem látták. És a kiskamasz, akit késő este riasztás alapján rendőrök tepertek le a földre, ugyanis betörte a falu kisboltjának ajtaját? Éhes volt. Napok óta nem tudtak neki adni a szülei semmi ennivalót. Ezért betört a boltba. Hát a szó szoros értelmében tényleg nem volt ő sem igazán egyedül. Ketten voltak. A másik éhező kiskamasszal együtt feszítették fel az ajtót. És az az emberi ronccsá vált, megállapíthatatlan korú hajléktalan, aki árván ül éjszaka egy szeles fővárosi kapualjban? Ő sincs egyedül? Már hajléktalan sorstársai sem mernek melléülni, mert köhög, s koronavírusos időben ez rossz jel.

Szóval: egyetlen magyar sincs egyedül? Hogy’ értsem ezt? Lehetséges, hogy a beteg öregasszony és a mardosó éhséget tovább már nem bíró kiskamasz vagy a nyomorult hajléktalan nem számít magyarnak?

süti beállítások módosítása