Victor András gondolatai

Victor András gondolatai

Jogszerű, de…

2020. április 06. - András Victor

Tények (1):

Az Országos Bírósági Hivatal elnöke pályázatot írt ki elnökhelyettesi posztra.
Erre Dr. Erőss Monika benyújtotta a pályázatát.
Kinevezési javaslatát az OBH elnöke (03.31.) felterjesztette Áder Jánoshoz.

Az Index cikke erről péntek (04.03.) reggel: „Egy miniszter anyósa lesz az OBH elnökhelyettese? Várhatóan a jövő hét elején Áder János államfő az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökének előterjesztésére elnökhelyettessé nevezi ki Erőss Monikát. Megkérdeztük az illetékeseket, hogy – mivel Erőss Monika Varga Judit igazságügyi miniszter anyósa – tehát családi kapcsolatban áll a végrehajtó hatalom képviselőjével, s éppen azzal, aki az igazságügyért felelős – nem merült-e fel az OBH függetlenségét érintően esetleges kizáró ok, vagy összeférhetetlenségi aggály. [A demokrácia alapszabálya a hatalmi ágak – jelen esetben a végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom – szétválasztása! VA] Kérdésünkre azonban az OBH válaszként lényegében csak megismételte a pályázattal kapcsolatos tényeket.”

 Varga Judit viszont szinte perceken belül reagált – gúnyosan és indignálódva – az Index cikkére. „Az ellenzék szerint nem létező «független» média ökle, az index ma öles betűkkel hirdeti, hogy az anyósom pályázott az Országos Bírósági Hivatal egyik elnökhelyettesi posztjára. Az anyósom 1984. óta dolgozik bíróként (ekkor én még óvodás voltam). Felsorolni is nehéz, hogy a 36 éves bírói pályafutása során a bírói hivatás és igazgatás hány területén dolgozott, de ami talán a legfontosabb, hogy 2012. július 15. óta, tehát az én miniszteri kinevezésem előtt 7 évvel nevezték ki a Kúria főtitkárának, ami a bírói hivatás egyik csúcsa. Ezt a pozíciót töltötte be mostanáig, mindenki szakmai megelégedésére. Ez még az index újságírójának sem fájt. Ha elolvasta volna a vonatkozó jogszabályokat, pontosan látnia kellett volna, hogy az anyósom pozícióváltása semmilyen összeférhetetlenségi kérdést nem vet fel.”

 Tények (2):

  1. a) Senki sem vonta kétségbe Erőss Monika felkészültségét és alkalmasságát. Nem is lenne rá semmi oka. Ugyan miért kellett azt mégis (még az életrajzát is mellékelve) bizonygatni? [Egyébként válaszában VJ – talán a család „rangját” érzékeltetendő – még anyósa neves bíró apját, Erőss Pált is előhozta, ami már önmagában is furcsa.]
  2. b) Ugyan miért „fájt volna az Index újságírójának” Erőss Monika kúriai főtitkári kinevezése hét évvel a menye miniszteri kinevezése előtt? (Ez a mondat teljesen abszurd. Nem lehet másnak tekinteni, mint indokolatlan „szúrásnak”.)
  3. c) Az Index nem állított, hanem kérdezett. Persze a kérdés mögött érezhető a meghökkenés is, de még egyszer: csak kérdezett! Ugyan mi a felháborító és mi a fölényes kioktatást érdemlő abban, hogy egy hírportál rákérdez egy nagyon magas szintű ügyben arra, ami egyáltalán nem evidens? Hiszen ez a dolga! A megkérdezettnek meg az (lenne), hogy tartalmilag válaszol.

* * *

Fogadjuk el, hogy jogi szempontból nem kifogásolható, hogy az Igazságügyi Minisztérium vezetőjének anyósát kinevezik az Országos Bírósági Hivatal elnökhelyettesévé! És fogadjuk el azt is, hogy szakmai szempontból megkérdőjelezhetetlen a jelölt alkalmassága!

Vagyis minden rendben: jogszerű és szakszerű. És mégis – mindezekkel együtt – sajnos ez az egész kinevezés-történet híján van a jó ízlésnek. Az ötlet megszületésétől a korrekt kérdésekre adott látszat-válaszokon keresztül egészen a kioktató válaszokig.

---

És csak most, utólag jut eszembe – az anyós (VJ által ismertetett) életrajzi adatai alapján –, hogy ez a történet igazság szerint nem is ott kezd neccessé válni, hogy az igazságügyi miniszter anyósát nevezik ki az OBH elnökhelyettesének, hanem már ott, hogy „Magyarország legfőbb bírósági szerve”, a Kúria főtitkárának menyét nevezik ki igazságügyi miniszternek. (Ld. „hatalmi ágak szétválasztása”!) Érdekes, hogy akkor nem kérdezett rá erre újságíró. Persze bizonyára az derült volna ki akkor is, hogy az ugyanolyan jogszerű volt, mint ez a mostani kinevezés.

Lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny a demokrácia alapelveinek betartására meg ezekre az összeférhetetlenségi kérdésekre?

A „felhatalmazási törvény” hullámai (cunamija?)

1) Az Országgyűlés a 2020. március 30.-i ülésnapján (hétfőn) elfogadta a „2020. évi XII. törvényt a koronavírus elleni védekezésről”, amely még aznap(!) megjelent a Magyar Közlönyben. Ez az ún. „felhatalmazási törvény”, amely lényegében meghatározatlan időre teljhatalmat ad a kormánynak, vagyis gyakorlatilag Orbán Viktornak.

Ez a törvény – ismerve a Fidesz-kormány eddigi (gyakran a jogállamiság és az európai értékek megsértésének határán billegő) rendelkezéseit – nagy hazai és nemzetközi felzúdulást keltett.

2) Erre válaszként a külgazdasági és külügyminisztérium honlapján hivatalos MTI hírként március 31. keltezéssel ez olvasható:

A nemzetközi „liberális mainstream ismételten össztűz alá vette Magyarországot” – írta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter kedd reggeli Facebook-bejegyzésében azokról a nemzetközi bírálatokról, amelyek a koronavírus-járvány elleni védekezés részeként meghozott keddi országgyűlési felhatalmazás miatt érték a kormánypártokat.

Szijjártó Péter azt írta, hogy "a bukott olasz baloldali miniszterelnök, az örök nagykoalíciós kistestvér német szocialisták, a választást soha nem nyert osztrák zöldek és luxemburgi kommunisták, valamint a szélsőségesen intoleráns északi liberálisok" mostani támadásában "semmi meglepő nincs: amikor mi valami nagy bajtól védjük meg a magyar embereket, ők mindig megtámadnak minket". /…/

A nemzetközi liberális mainstream megtámadott minket öt éve is, amikor elutasítottuk az illegális migránsok letelepítéséről szóló kötelező kvótákat /…/ A nemzetközi liberális mainstream megtámadott minket most is, amikor felhatalmazást kaptunk a demokratikusan választott Magyar Országgyűléstől arra, hogy megvédjük hazánkat a világjárvánnyal szemben". /…/

Hozzátette: "a nemzetközi liberális mainstream pártjai és politikusai mélyen antidemokratikusak, mert semmibe veszik, sőt megkérdőjelezik a magyar emberek akaratát. Azoknak a magyar embereknek az akaratát, akiknek felhatalmazása alapján kormányzunk".

3) Két nappal később viszont dr. Varga Judit miniszter az ő minisztériuma honlapján április 2. keltezéssel ezt jelenti be:
Magyarország csatlakozik az Európai Unió tagállamai által tett alábbi nyilatkozathoz

„A jelenlegi példátlan helyzetben a tagállamoknak jogában áll rendkívüli intézkedéseket hozni állampolgáraik védelme és a válság felszámolása érdekében. Mély aggodalmunknak adunk azonban hangot amiatt, hogy egyes rendkívüli intézkedések elfogadása a jogállamiság, demokrácia és az alapvető jogok védelmének alapelveit veszélyezteti.

A rendkívüli intézkedéseknek a szigorúan szükséges mértékre kell korlátozódniuk, arányosnak és ideiglenesnek kell lenniük, rendszeres felülvizsgálat tárgyát kell képezniük, illetve tiszteletben kell tartaniuk a fent említett alapelveket és a nemzetközi jogi kötelezettségeket. Az intézkedések nem korlátozhatják a véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtószabadságot.

Együtt kell legyőznünk ezt a válságot, és mindeközben együtt kell megőriznünk európai elveinket és értékeinket. Ezért támogatjuk, hogy az Európai Bizottság kövesse figyelemmel a rendkívüli intézkedéseket és végrehajtásukat az Unió alapvető értékeinek biztosítása érdekében, és felhívjuk az Általános Ügyek Tanácsát, hogy alkalmas időben foglalkozzon az üggyel.”

Ugye világos, hogy ugyanahhoz csatlakoztunk, mint ami miatt felháborodtunk. Ezt a nyilatkozatot egyébként eredetileg a következő 16 ország kormányai írták alá: Belgium, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svédország. És most már a 17.: Magyarország.

4) Namármost: Minthogy ebben a nyilatkozatban szó sincs sem Magyarországról, sem a „felhatalmazási törvényről”, kérdés, hogy mi a csudán háborodott fel Szijjártó, valamint a digitális térben tapasztaltak szerint (esetenként nyomdafestéket nem tűrő stílusban) rengeteg kormánypárti honfitársunk. Miből „tudták”, hogy a nyilatkozatban megfogalmazott aggodalomnak mi vagyunk az okozói? Vajon csak reflexszerű kormánypárti reagálásról van szó, hogy ha az EU valamit vizsgálni akar, akkor az biztos mi ellenünk irányul? Vagy ők maguk is tisztában vannak azzal, hogy ez a felhatalmazási törvény „erősen necces” a jogállamiság szempontjából? (Bár ez őket nyilván nem zavarja, hiszen a saját hatalmukat növeli még nagyobbra.)

Persze, ahogy a kormánypártiak gyanítják, úgy én is, hogy kimondatlanul nagy valószínűséggel valóban Magyarország (legalábbis az egyik), amelyre a nyilatkozók gondoltak. De korrektek, diplomatikusak, elvekről beszélnek, s nem feszültség-növelés a céljuk, hanem megoldás-keresés. (Még mindig! Pedig már eleget „húzogatta O.V. az EU-oroszlán bajszát”.)

El kell ismernünk: ügyes húzás volt O.V. részéről, hogy immár Magyarország is aláíró. De tulajdonképpen jó is így. Induljon csak vizsgálat bármelyik ország esetében arra vonatkozóan, hogy valóban betartják-e a nyilatkozatban megfogalmazott elveket a koronavírus-krízis kezelése során! Kíváncsi vagyok az eredményre.

* * *

Ide tartozik az is – s ez is azt jelzi, hogy a „nyugatiak” aggodalmai (legalábbis nagyrészt) valóban a magyar helyzetről szólnak –, hogy a „felhatalmazási törvény” az Európai Néppártban (EPP) is felszínre hozta a Fidesz-problémát, tagsági helyzetének tisztázatlanságát, eldöntetlenségét. A Néppárthoz tartozó 13 (2 belga, 2 svéd, s 1-1 cseh, dán, finn, görög, holland, litván, luxemburgi, norvég és szlovák) nemzeti párt elnöke (ápr. 2.-i keltezéssel) levelet írt az EPP elnökének, Donald Tusk-nak, melyben jelezték, hogy az elmúlt években többször is végigkövették, ahogy Magyarországon degradálódik a jogállamiság, s félnek attól, hogy Orbán Viktor a most kapott felhatalmazást a civil szféra szoros marokban-tartására (grip on) fogja használni. Mindezért javasolják (az EPP alapszabály 9. pontja értelmében) a Fidesz kiutasítását.

Ennek is kíváncsi vagyok az eredményére. De ez már több is, mint kíváncsiság, hiszen nem babra megy a játék. Ha rossz irányba fordulnak a dolgok, akár az EU-tagságunk is veszélybe kerülhet. God save Hungary!

A pedagógus mint „tanulás-támogató”

Pedagógiai téren – paradox módon és csak bizonyos szempontból – még örülhetünk is a koronavírus-mizériának, mert az iskolák bezárása kikényszerít egy olyan tanítási-tanulási stílusváltást, amely már régen esedékes lett volna. A szokatlanul új helyzetben megoldást kereső pedagógusok és diákok most együtt alakítják ki a „távolból-irányított” tanítási-tanulási formát. Amelyben mind a tanárnak, mind a gyereknek nagyobb önállósága és szabadsága van, mint eddig volt. Végre ötletesebbnek, kezdeményezőbbnek, kreatívabbnak „kell” lenniük.

Örülünk tehát annak, hogy az oktatásért felelős tárca (az EMMI) háttérintézménye (az Oktatási Hivatal) azt írja „Módszertani ajánlás az oktatás megszervezésére a koronavírus-járványban bevezetett, tantermen kívüli, digitális munkarendre ” c. közleményében (2020. márc. 16.), hogy ebben a helyzetben „hangsúlyosabbá vált” a pedagógusoknak „a tanuló önálló tanulását támogató motiváló, irányító, tutor szerepe”. Örülünk, mert egy érvényes, korszerű pedagógiai alapállást javasol, ajánl.

Az örömünk azonban csorba, mert ugyanez a dokumentum a pedagógust első helyen mégiscsak úgy említi, mint „információforrás, a tudás átadója”. És a „tanulást-segítő” szerep előbbre rukkolását is csak arra a helyzetre érti, „amikor a pedagógusnak nincs lehetősége közvetlen személyes kapcsolatot fenntartani a tanulókkal”.

Ebben az egészben az a paradox, hogy az OH a kényszerhelyzet szükség-megoldásaként ajánlja azt (egyébként jót), amit általában az egész iskolarendszer megújításaként kellene ajánlania. S ezzel egyúttal lényegében hitet tesz a tanárközpontú – túlhaladott – tanítás-koncepció elsődlegessége mellett.

Így tulajdonképpen visszaérkeztünk a NAT-problémához. Az új NAT-nak ugyanis – az oktatáshoz hivatalból értők (professzorok, oktatáskutatók, pedagógusképzők, tanárok), de még a témára nyitott laikusok szerint sem a „Wass Albert kérdés” a legfőbb baja, hanem az, hogy elavult a pedagógiai látásmódja. Avítt a tanulás-szemlélete. Még mindig nem lépett túl azon a „mozgóképen”, hogy a tanár a tábla előtt állva magyaráz a padsorokban ülő gyerekeknek, azok pedig figyelnek rá. Még mindig a nevek-tények-adatok bűvöletében él, s nem teszi első helyre a kompetenciák fejlesztését. Nem váltott még a tanítás-központúság felől a tanulás-központúság felé. Nem veszi észre, hogy ma már anakronisztikus az a pedagógusszerep, miszerint a tanár elsődleges feladata a tudás átadása. Nem tekinti szokásos és jellemző „feladatmegosztásnak” azt, hogy a diákok önállóan (egyenként, párokban, kiscsoportokban) dolgoznak az adott témán, maguk keresik a megoldáshoz szükséges információkat és lehetséges utakat, s a tanárnak „csak” az a feladata, hogy releváns feladatot adjon, érdekes kérdéseket tegyen föl, s bölcsebb-tapasztaltabb társként támogassa, segítse, mentorálja a gyerekek tanulási folyamatát.

Teljesen fölösleges a NAT-elleni tiltakozásokba pártpolitikai szándékokat belemagyarázni. A magyar- vagy történelem-tanítás tartalmát illetően valóban vannak világnézeti jellegű – tehát ha úgy vesszük: politikai irányultságot érintő – kérdések is (s köztük súlyosak is), de az igazi, alapvető baj az, hogy a NAT egész tanítás-tanulás-koncepciója szakmailag hibás. Túlhaladott, korszerűtlen.

NAT-katyvasz

Fél Magyarország napok-hetek óta az új NAT körüli perpatvarban él. Hiszen mindenki érintett, aki (akár csak áttételesen) kapcsolatban van az iskolával: pedagógusok, diákok, szülők, szakemberek, pedagógusképzők stb. A kidolgozása körüli érthetetlen titkolózások, felmondások-lemondások, titokban tartott célú átdolgozások, felelős állami vezetők egymásnak (és esetenként önmaguknak) ellentmondó nyilatkozásai után, a terebélyesedő tiltakozások ellenére mégiscsak – sebtiben! – bevezette a kormány a Nemzeti Alaptantervet [5/2020. (I. 31.) Korm. rendelet]. Lenyomták az egész katyvaszt a tanárok és a tanulók – de lényegében az egész társadalom – torkán. [Ld. erről még jelen blog egy előző írását is!]

 Pedig még a kormánnyal közismerten „szolidáris” Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) is időben jelezte (jan.15.), hogy a NAT kézirata nem tükrözi a korábbi munka eredményeit, ezért javasolták, hogy késleltessék a bevezetését, mert számos kockázatot rejt magában. A kormány azonban rájuk sem hallgatott.

 Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy már február elején forrni kezdett a hangulat a NAT-tal kapcsolatban. A tiltakozók üzenete – érdekes módon – alapjában véve ugyanaz, mint az NPK-é, hogy a bizonyos vonatkozásokban kétségtelen szemléleti előrelépés ellenére ne vezessék be (azaz most már vonják vissza az azonnali bevezetést), mert egy sereg kérdésben nincs mögötte sem szakmai konszenzus, sem széleskörű egyeztetésen nyugvó társadalmi elfogadottság. Azt is követelik a tiltakozók, hogy – a NAT-on túl – általában az iskolák jövőjével, a tanulás-koncepció változásával kapcsolatban induljanak széleskörű, nyilvános, átlátható, demokratikus konzultációk, egyeztetések.

 Tiltakozik a Civil Közoktatási Platform (CKP), amely 60 oktatáshoz kapcsolódó civil szervezet együttműködési fóruma; tiltakozik mindkét pedagógus szakszervezet (PSZ és PDSz). A diákok tüntetéseket szerveznek, a pedagógus- és szülői szervezetek felhívásokat köröznek, aláírásokat gyűjtenek. Újabb és újabb iskolák, tantestületek csatlakoznak a tiltakozókhoz, egyetemi oktatók, pedagógiai szakértők sok fórumon elmondják, hogy mi az eljárási, tartalmi, jogi, szakmai stb. problémájuk a NAT-tal és annak bevezetésével kapcsolatban. Élőképpel demonstrál az ADOM diákmozgalom (amely a Független Diákparlament utódszervezete), és több gimnázium diáksága stb.

 Kezdetben az EMMI stratégiája az volt, hogy megpróbálta eljelentékteleníteni a NAT bevezetése elleni mozgolódást. Rádiónyilatkozatában (febr.25.) a tárcavezető súlytalannak, elhanyagolhatónak állította a tiltakozók számát.

 Febr.27.-én azonban kardinális változás következett be. Ekkor a Budapesti Piarista Gimnázium tanárai nyílt levelet tettek közzé „Állásfoglalás az oktatás mai helyzetéről” címmel. [Ld. https://budapest.piarista.hu/hirek/allasfoglalas-az-oktatas-mai-helyzeterol ].

 S minthogy ezt a nyílt levelet más piarista iskolák és seregnyi egyéb egyházi fenntartású iskola sokszáz pedagógusa is aláírta, más lett a helyzet. Innentől kezdve az eljelentéktelenítés már lehetetlenné vált, tehát változtatni kellett a taktikán. Azóta a tárca mondandója az, hogy ez az egész ügy csak az ellenzék akciója. Hivatalos közleményük (febr.28.) címe: „Az aláírásgyűjtések nem a NAT-ról szólnak”. És közlik, hogy az EMMI visszautasítja, hogy az ellenzék a köznevelés rendszerét a kormánnyal ideológiailag azonos és ellentétes oldalon álló intézményekre osztja; és károsnak tartja, hogy a tiltakozást generálók tantestületeket osztanak meg, éket verve „aláírók és alá nem írók” közé. Közlik, hogy ez az egész az ellenzék tudatos aknamunkája, s a „NAT ellenében” történő minden aláírás választási célú adatgyűjtés. Ettől aztán elszabadult a nyilatkozat-káosz: állami és egyházi – s köztük érthetően főleg piarista – vezetők kinyilatkoztatnak, magyaráznak, elhatárolódnak, felszólítanak, leszólnak, átszólnak, helyesbítenek stb. Zűrzavar van állami és egyházi vonalon egyaránt.

 A legnagyobb baj azonban nem az, hogy nyilatkozat-gubanc van, hanem az, hogy a minisztérium reakciója sajnos teljesen (párt)politikai dimenzióba kényszerítette az egész témát. Pedig a piarista tanárok „Állásfoglalása” abszolút korrekt szakmai írás. Nyoma sincs benne semmiféle (párt)politizálásnak.

 Ezt igazolandó nézzünk néhány részletet a nyílt levélből!

  • Az új NAT sokéves-évtizedes kérdéseket hozott felszínre. A szakmai konszenzus megteremtése az oktatáspolitika súlyos adóssága a rendszerváltás óta.
  • Téves képzet, hogy a NAT körüli vita elsősorban ideológiai-világnézeti kérdésekről szól. Az alaptantervvel és a kerettantervekkel szemben szakmai alapon indokolt és kívánatos a sok szempontú, lényeget érintő kritika.
  • Üdvözöljük a NAT bevezetőjének korszerű pedagógiai szemléletét. Ugyanakkor ennek érvényesülését ellehetetleníti az előírt hatalmas tananyagmennyiség.
  • A megalázóan alacsony pedagógusbérek lehetetlenné teszik a tanári hivatás teljes megélését.
  • Az új kihívások megkövetelik, hogy a tanárok új szerepben jelenjenek meg. Ehhez szemléletváltozásra van szükség, amelyhez a tanároknak támogatást kell kapniuk.
  • Mindnyájan mélyen hiszünk abban, hogy az oktatás felemelése csak széles körű konszenzussal, az egész tanártársadalom együttműködésével lehetséges.

 Ha (piarista) tanár lennék, azonnal aláírnám, mert példamutatóan korrekt, mértéktartó, lényegre törő és jövőbe mutató állítások. Nyoma sincs bennük ellenzékiségnek. Ezért óriási baj, hogy nem a javaslatok tartalmáról és megvalósíthatóságáról folyik a vita, hanem e helyett politizálunk; világnézeti és pártpolitikai csatákba bonyolódunk.

 Valószínűleg maguk az EMMI-vezetők sem veszik észre, hogy a szakmai kritika (párt)politikai síkra való tereléséhez egy régi, bevált technikát alkalmaztak, amelynek éppen az a célja, hogy ne a tartalomról kelljen vitatkozni. Ezt a „klasszikus” technikát úgy hívják, hogy „argumentatio ad hominem”. Ez a latin kifejezés azt jelenti, hogy „a személyre vonatkozó érvelés”, s az a lényege, hogy a vitapartner érveire nem ellen-érvekkel válaszolunk, hanem magát a személyt szóljuk le; róla (vagy akár csak az apjáról) mondunk valami negatív dolgot; az ő tisztességét vagy kompetenciáját vonjuk kétségbe.

 Epilógus

 1) Fent-említett rádiónyilatkozatában az EMMI vezetője azt is közölte, hogy „a tankönyvek készen lesznek, a tankönyvek kiadása és forgalmazása biztosítható; semmilyen körülményt nem látok, ami akadályozná a NAT és a kerettantervek szeptemberi bevezetését.” Ez a kijelentés felveti azt a kérdést, hogy ha a NAT-ot január végén fogadták el, akkor vajon hogyan készülhetnek el az arra épülő kerettantervek és a kerettantervekre épülő tankönyvek úgy, hogy szeptemberben már kinyomtatott könyvek lesznek a gyerekek és tanárok kezében. Hiszen – normális körülmények között – mindkét lépés önmagában minimum egy évet igényel. Erre a kérdésre csak az lehet a válasz, hogy a kerettanterveket valakik (már megint a titkosság!) nyilván „önmagukban” írták meg, tehát nem a NAT-ra építve és kihagyva a szakmai és társadalmi egyeztetést; s a tankönyvekkel ugyanez a helyzet. Vagyis itt a rendszer tótágast áll.

 2) A másik „elgondolkoztató” probléma: Friss hír, hogy a NPK konferenciasorozatot szervez; március végéig minden megyében „lehetőséget kapnak a tanárok, hogy személyesen konzultáljanak” az új NAT készítőivel. Ebben van pozitívum is, hiszen végre legalább ebben a formában bevonják a pedagógusokat a folyamatba. Ugyanakkor abszurd is a helyzet, mert ez egyértelműen csak „látszat-konzultáció” lehet. A NAT már le van zárva; már elkészültek a kerettantervek is (amelyek elvileg a NAT konkretizálásai), és föltehetően már a szeptemberben bevezetendő tankönyvek kézirata is készen van. De akkor a tanárok mi a csudát „konzultáljanak” még most a NAT-ról?

 Van egy találó szólás erre: „Mint halottnak a csók”.

 

A klímakérdésről felelőtlenül és felelősen

  1. Politikai vitakultúránk tragédiája

Tételmondat1.: Az igazi „zöldek” nem jobb- vagy baloldalon állnak, hanem elöl

A felelősen gondolkozó zöldek nem vagdalkoznak, hanem azt az utat és életmódot keresik, amely a Föld ember számára is élhető állapotának „fenntartása” felé vezet. Elsődleges mondandójuk független a párt-politikától. Viszont akármilyen oldali kormánynak az ellenzékei lesznek, ha annak politikája nem a fenntarthatóság irányába mutat. Így a kínai „zöldeket” az ottani állami vezetők jobboldalinak minősítik, a magyar „zöldeket” pedig az Orbán-kormány és hívei baloldalinak.

Ez a párt-szempontú beskatulyázás azért baj, mert így megszűnik az értelmes párbeszéd lehetősége. Ferencz Orsolya (űrkutatásért felelős miniszteri biztos) egyenesen „baloldali őrjöngés”-ről beszél, s leszögezi, hogy „politikai témává teszi a klímaváltozást a baloldal, holott ez tudományos kérdés”. Igaza van; a klímaváltozás elsősorban tudományos kérdés. De „a baloldal” nem is a klímaváltozást teszi politikai kérdéssé, hanem a kormány ezzel kapcsolatos működését. Az pedig valóban politika. Nem párt-, hanem szakma-politika. S ez fontos különbség. Ha ma hibáztatom a kormány valamely klímaügyi megnyilvánulását, nem azért teszem, mert a „Fidesz-kormányhoz” kötődik, hanem azért, mert szakmailag helytelennek, vagy legalábbis elégtelennek tartom.  

A mai magyar politikai közgondolkodás és viselkedés-kultúra tragédiája, hogy – a reflex-szerű párt-címkézés következtében – a „kívülről” jött kritikát az érintett politikai oldal tagja azonnal „ellen-oldali” politikai támadásnak deklarálja. S ezzel már fel is menti magát az alól, hogy a kritika taralmával is foglalkozzon. 

Kirívó példája ennek az a nyegle nyilatkozat, amelyben Schmidt Mária leszólja a baloldali elitet, mondván, hogy „Ideológia nélkül maradtak; s arra használják most ezt a klímát, ezt a klímavészhelyzetet, klímakatasztrófát. …Nem is tudom, hogy mi az, hogy klímaváltozás. Hát minden változik a világban; pont a klímának kéne állandónak lenni? Még a szavakat sem értem, amit beszélnek”. Nem gondolom, hogy Sch.M. valóban ne értené, hogy miről van szó. Azt azonban igen, hogy hatásvadász nagyzolásával „senkiknek” akarja láttatni az egész baloldalt, s egy füst alatt súlytalannak nyilvánítani magát a klíma-kérdést is. 

  1. A klímaváltozás, és ami mögötte van

Tételmondat2.: A Föld ökológiai válságban van

A klímaváltozás csak egy része – oka is, következménye is – egy bonyolult ökológiai változásnak. A teljes probléma az, hogy kibillent a Föld ökológiai egyensúlya az elmúlt százezer évekre jellemző állapotából. Sokkalta nagyobb a gond, mint az éghajlat megváltozása. Túlterheljük a Földet. Ennek oka részben az emberiség elképesztő elszaporodása, részben a mértéktelen fogyasztás, részben a gazdasági-termelési-kereskedelmi struktúra egésze.  

Az emberiség túlszaporodásához egy adat. Becslések alapján tudjuk, hogy 20-ezer évvel ezelőtt hány kg volt az összes szárazföldi gerinces élőlény együtt. Ehhez képest ma emberből közel 2x ennyi van, tenyésztett szarvasmarhából kb. 4x ennyi, s a többi háziállatból (disznó, juh, szárnyasok, kecske stb.) együtt jó 1,5x annyi. Végletesen torz lett az arány. 

A fogyasztási őrület abszurditására szemléletes példa, hogy az USA lakosai a házi kedvencükre (kutya, macska, tengeri-malac, papagáj stb.) több pénzt fordítanak, mint Afrika lakossága (>1 milliárd fő) élelemre.

Ennél bonyolultabb kérdés a gazdasági struktúra. Elvi probléma, hogy míg a természeti folyamatokra alapvetően a ciklikusság jellemző, az ember gyártási-termelési folyamatai zömmel lineárisak. A természetben egy folyamat végterméke egy másik folyamat nyersanyaga; az ember termelési folyamatai azonban jellemzően a nyersanyagtól a terméken keresztül a hulladékig tartanak. A fogyasztás generálását két gyakori „trükk” is segíti. Az egyik az, hogy a cégek gyakran nem a lehetséges legkorszerűbb terméket gyártják, hanem egy valamivel alacsonyabb szintűt, hogy egy idő múlva kijöhessenek a fejlettebbel, s így ismét vásárlásra késztessék az embereket.  

A másik trükk az úgynevezett „tervezett elavulás”: a cégek tudatosan olyan terméket dobnak piacra, amelybe be van építve, hogy bizonyos idő vagy használati alkalom után elromoljon. A gyártó ugyan tudna pl. tartós nylon-harisnyát gyártani, de nemcsak önös érdekei (= profitnövelés) miatt nem gyárt olyat, hanem azért sem, mert akkor a termelési volumen csökkenése következtében el kellene bocsátania a munkások egy részét. Itt tehát nem az egyén (a cég tulajdonosa) a hibás, hanem a rendszer egésze. Azon kellene változtatnunk. Amíg azonban így működik, óriási anyag-, energia- és időpazarlást – vagyis észszerűtlen környezetterhelést – jelent. 

Lényegében egy jellemző közgazdasági szemléletmód az, amely lehetetlen helyzetbe hozta a Földet: a növekedési kényszer. Közgazdász körökben evidencia, hogy „növekedj, vagy pusztulj”. A gazdaság jó működését azzal jellemezzük, hogy hány %-kal növekedett. A „gazdasági növekedés” paradigmájában élünk. Növekednie kell mindennek, ami kg-ban, kWh-ban, km-ben stb. kifejezhető. Márpedig nyilvánvaló, hogy a Föld véges. Nem véletlenül fogalmazta meg éppen egy közgazdász (K. Boulding) azt az aforizmát, hogy „Aki azt hiszi, hogy az exponenciális növekedés akármeddig folytatható egy véges világban, az vagy bolond, vagy közgazdász.” Ennek az ezerágú problémának a megoldása azonban nyilván nem egyszerű. De halaszthatatlan! 

Már most is késésben vagyunk. Az ökológiai lábnyom számítások azt jelzik, hogy az emberiség – ideértve mindenkit a dúsgazdag vállalkozótól a nyomorgó koldusig – 1970 óta több erőforrást használ el évente, mint amennyit a Föld egy évre folyamatosan – azaz hosszú időn át, fenntarthatóan – biztosítani tud számunkra.

 Túlterheljük a Földet!

Tételmondat3.: Életformánk fenntarthatatlan!

A természet lokális túlterhelésével kapcsolatban régi példáink is vannak; a leghíresebb a Húsvét-szigetek története. S az ilyen problémákra már régóta próbálunk válaszokat is adni; ilyen pl. a Yellowstone Nemzeti Park létrehozása 1872-ben, vagy a Debreceni Nagyerdő 1939-es védetté nyilvánítása. Nagyjából 1972-höz köthetjük annak nyílt megfogalmazását, hogy globális léptékben kell vizsgálnunk az Ember és a Föld „együttélését”. Ekkor tartották Stockholmban az első nagy nemzetközi környezetvédelmi konferenciát, s ekkor jelent meg a Növekedés Határai c. könyv is (Dennis Meadows et al). 

Ezután szinte sorjáznak azok a nagy nemzetközi konferenciák, amelyek már kimondottan a Földgolyó megvédéséről – annak szükségessé válásáról – szóltak. Környezet és Fejlődés Világbizottság (1987, Közös jövőnk), Környezet és Fejlődés Konferencia (1992, Rio de Janeiro, Agenda 21), Fenntartható Fejlődési Világtalálkozó (2002, Johannesburg) stb. És a legfrissebbek: Fenntartható Fejlődési Célok (ENSZ, 2015), Laudato sí (Ferenc pápa enciklikája, 2015). 

Mégis nap mint nap ijesztő hírek érkeznek a világ minden tájáról. Például lassan eltűnnek a házi és vad-méhek, s így veszélybe kerülnek azok a gazdasági növények is, amelyek beporzó rovarok nélkül nem hoznak termést. Kipusztulnak a világóceán bizonyos halfajai a mértéktelen lehalászás következtében. A rovarok után a madarak is eltűnnek. Fokozódik az élővizek és a levegő szennyezettsége. Belefulladunk a szemétbe stb. Vagyis a helyzet már ma is súlyos. De a legnyomasztóbb az, hogy a Föld teljes ökoszisztémájában 10-20 év múlva olyan folyamatok indulhatnak be, amelyeknek ismeretlen az iránya és a sebessége, bizonytalan a kimenetele. Válság-helyzet van. Olyan léptékű problémával állunk szemben, amilyennel az emberiség eddig még nem találkozott. Ilyenkor egy felelősen gondolkodó ember nem azt fejtegeti, hogy miért nem tudja megoldani a problémát, hanem azon dolgozik, hogy mégiscsak megtalálja a megoldás lehetséges útját. „Ne azt bizonygasd, hogy miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan lehet! Muszáj!” 

A helyzet azonban továbbra is az, hogy a világ kormányai többségükben sajnos csak halogatják a radikális döntések meghozatalát, s inkább arról beszélnek, hogy milyen nehézségei és pénzügyi hátrányai lennének a globális fenntarthatóság érdekében hozott döntéseknek. 

Némi túlzással és leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az előző generációk – főleg az ú.n. „fejlett” világban – olyan mértékben dúlták szét a Földet, s használták el a rajta-benne lévő erőforrásokat, hogy a mostani fiatalok már súlyos hátránnyal indulnak. Nem csoda tehát, hogy ennek a helyzetnek a lehetetlenségére és elfogadhatatlanságára elsősorban a fiatalok éreztek rá, hiszen döntően az ő jövőjükről van szó. 

  1. Fridays for Future

Tételmondat4.: Greta a Föld ombudsmanja

Itt lépnek a képbe Greta Thunberg és „klímasztrájkoló” diák követői. 2018. aug. 20.-án egy svéd gimnazista kiül a Stockholmi parlament lépcsőjére „Skolstreijk för Klimatet” feliratú plakátjával, s őszre már diákmozgalom lett belőle, 2019 tavaszán pedig már több mint 100 országban összesen kb. másfél millió diák tüntetett azért, hogy a döntéshozók tegyenek már igazi lépéseket a klímaváltozás fékezése érdekében. Le lehet szólni őket felnőttes fölénnyel, hogy „inkább tanuljanak”, vagy hogy „csak gyerekek; azt se tudják, hogy miről van szó”. S magam is tudom – tapasztaltam egy budapesti tüntetésen –, hogy a tüntető tizenévesek egy része valóban csak felszínesen érti a klímahelyzetet (ami nem csoda, hiszen a jelek szerint felelős állami vezetők még annyira sem), s hogy közülük sokak számára egy ilyen tüntetés a jogos követelések világba-kiáltásával együtt jókedvű esemény is. Ez azonban nem teszi érvénytelenné a tartalmi követeléseiket. 

Mik a FfF programpontjai?

  • Az egész mező- és erdőgazdálkodás átalakítása
  • Az energiagazdálkodás radikális újragondolása
  • A világméretű termelési és kereskedelmi rendszer megváltoztatása
  • S nem utolsó sorban a fogyasztásunk csökkentése.

Radikális és planetáris (=globális) léptékű változtatásokat követelnek. Pontosan azokat, amelyeket a fent felsorolt nemzetközi konferenciákon a szakemberek már majdnem fél évszázada következetesen mondanak. 

Azt is látják ezek a diákok, hogy a tudósok figyelmeztetései ellenére nem történnek lényeges előrelépések; a párizsi klíma-egyezmény vállalásai alig-alig teljesülnek, s az USA ki is lép az egyezményből. A tudományos elemzések fenyegető előrejelzései nyomán az EU tavaly határozatot javasolt arra, hogy 2050-ig minden ország érje el a „karbon-semlegességet” (vagyis azt, hogy a CO2-kibocsátás és elnyelés egyenlege 0 legyen), de O.V. Magyarország nevében ezt nem írta alá, mondván, hogy „előbb lássuk, hogy ki fedezi ennek költségeit”. Vagyis nem látja (vagy nem akarja látni), hogy most már valóban a gyerekeink – az emberiség – élhető jövőjéről van szó, s egy ilyen helyzetben nem lehet kérdés, hogy mennyibe kerül. Ha ég a házunk (ahogy G. Thunberg könyvének címe is mondja), akkor nem kezdünk el vitatkozni a szirénázva érkező tűzoltókkal, hogy ki fizeti meg a bedöntött kaput és a letaposott virágágyást. 

Értelmetlen azon fantáziálni, hogy vajon ki áll Greta Thunberg mögött. Ez lényegtelen mellékvonal. Az a lényeg, amit mondanak. Abban pedig tökéletesen igazuk van. Ugyanakkor érthető, hogy azokat a felnőtteket, akik abban az értékrendszerben szocializálódtak, hogy a gyerekek minden körülmények között tiszteljék a felnőtteket, joggal zavarnak Greta kemény szavai, amikor így fogalmaz az ENSZ klímacsúcsán: „Elárultatok minket. De a fiatalok már kezdenek rájönni erre. A jövő generációinak szeme rajtatok van. És ha ti úgy döntötök, hogy cserbenhagytok minket, soha nem fogunk megbocsátani. Nem engedjük, hogy ezt megússzátok. Itt és most mi meghúztuk a határt. A világ kezd felébredni. És jön a változás, ha tetszik nektek, ha nem.” Én viszont kérdezem: abszolút jogos felháborodásában vajon hogyan kellene szólnia egy fiatalnak ahhoz a felnőtt társadalomhoz, amely saját kényelmét, megszokott jólétét féltve gyerekek milliárdjainak jövőjét veszélyezteti azzal, hogy nem tesz semmit. Tapintatosan, udvariasan, tisztelettel? Mit tiszteljenek bennünk, mai felnőttekben azok a fiatalok, akik rádöbbennek, hogy mi „elrontottuk” a Földet? 

  1. Antropocén

Tételmondat5.: Feladatunk az emberiség planetáris egységbe szervezése

A Föld 5 milliárd éves históriájában új földtörténeti korba léptünk. A miocén, pliocén, pleisztocén és holocén után az antropocén korszakba. Ugyanis ahogy arról fentebb már volt szó, az ember mint biológiai faj olyan mértékben dominálja a bioszférát, hogy annak jövőbeni alakulása egyre inkább az emberi tevékenységtől függ; a mi döntéseinktől. Önmagunkkal – és a velünk együtt létező 20 millió fajjal – szembeni felelősségünk tehát, hogy hogyan élünk, milyen Földet hagyunk az utódainknak. 

Valamiféle forradalom kezdetén vagyunk abban az értelemben, hogy ezentúl másoknak és másképpen kell vezetniük a Világot a települési szinttől az országos, kontinensnyi és globális szintig. Ez elkerülhetetlenül politikai kérdés is, de nem pártpolitikai, hanem a görög szó eredeti értelmében: a „közügyek intézése” szintjén. Ugyanakkor a szükséges változtatások elkerülhetetlenül érintik a politikai pártok szerepét is, de nem ez a céljuk vagy lényegük. 

Környezetbaráttá – „Föld-baráttá” – kell átszervezni az élet minden területét: a települési struktúrát, a döntéshozatali folyamatokat, a termelési és fogyasztási rendszert, az oktatást és művelődést. Mindent. Ez pedig elkerülhetetlenül veszélyezteti azoknak az embereknek a pozícióját, akik most államok, cégek vagy politikai struktúrák és szervezetek vezetői, vagy egyszerűen csak az eddigi világ-rendszer haszonélvezői. Akiknek ma pénz és hatalom van a kezében, joggal aggódnak „Greta Thunbergtől és követőitől”, hiszen a változások nyomán nagy valószínűséggel megszűnik (vagy legalábbis csökken) az ő priorizált helyzetük. Ez minden forradalomban így van. Itt is. 

De ismét hangsúlyozom, hogy nem politikai jobb- vagy baloldaliságról van szó, hanem arról, hogy akik egy adott országban ma „fent” vannak, azok a többiek „közé” kerülhetnek. Nem meglepő tehát, hogy a FfF mozgalmat bármelyik vezető helyzetben lévő párt ellenségnek látja. Pl. Orbán Balázs (a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára) így fogalmaz: „A baloldali zöldpolitika ezen az ügyön keresztül is csak a társadalom mesterséges átalakításán, és a nemzetállamok lebontásán ügyködik.” Minthogy ő jobboldali, a zöldpolitikát baloldalinak és rossz célok érdekében „ügyködőnek” látja. Azt egyébként jól mondja, hogy ez a „klíma-politika” a társadalom átalakítását célozza meg, de tudnia kellene, hogy ez elkerülhetetlen is a Föld (számunkra is) élhető állapotban való megőrzése érdekében. Ő azonban negatívumnak tartja azt, amit a „Föld-védő zöldpolitika” elkerülhetetlennek mond. 

Az azonban jogos kérdés, hogy a zöld-politikának célja-e a nemzetállamok lebontása. Nyilván vannak a „klíma-zöldek” között is szélsőségesek. Minden új, kiforratlan, forradalmi gondolat hoz vadhajtásokat is. De az emberiség „Föld-baráttá” szervezése szempontjából nem az a kérdés, hogy nemzetállam vagy nem nemzetállam (föderáció vagy konföderáció), hanem az, hogy a közös Föld megvédése érdekében mekkora a „részek” együttműködési, egyeztetési, összehangolási hajlandósága és milyen a szervezeti lehetősége. 

Pszichológiailag nagy manipulatív ereje van a „nemzetállam” és a „szuverenitás” szavaknak, s ráadásul ezzel el is lehet fedni a lényeget. Talán nincs is olyan állam a világon, amely tisztán nemzet-állam lenne. Mindenhol többség/kisebbség(ek) helyzet van, s az arányok fontosak. Ugyanígy senki és semmi sem abszolút szuverén ezen a világon. A „szuverén” ugyanis azt jelenti, hogy ’akit senki és semmi sem korlátoz’. Ilyen pedig nincs. Minden társadalom (ország), minden közösség és minden ember függ valamelyest a „szomszédtól” is, az egésztől is. A „függetlenség” nem van/nincs jellegű sajátság. Fokozatai vannak. Az arány a kérdés, meg az, hogy miben való függetlenségről van szó. Az EU egyetlen országa sem abszolút független, hiszen kölcsönös előnyök érdekében lemondunk a függetlenségünk valamely területének valamilyen szintjéről. S ez így van jól. Játék a szavakkal általánosságként kijelenteni, hogy „elvesztettük/megvédtük” a szuverenitásunkat. A valóságban konkrét részletkérdésekben kell megőrizni, vagy növelni – vagy akár engedni csökkenni – a szuverenitásunk adott szintjét. 

Orbán Balázsnak még egy mondatára vissza kell térnünk: „a klímatémán keresztül a bevándorláspárti baloldal kritizálni tudja a nemzetállamokat, mondván: lokális szinten nem lehet kezelni ezeket a globális problémákat.” A baloldal „bevándorláspárti” minősítése nem érdekes, mert ez ismét csak a kormánypárti kommunikáció unalomig ismételt sablonja. Az viszont érdekes, hogy a „mondván” szó beszúrásával O.B. szinte megkérdőjelezi azt az alapvető igazságot, hogy a globális problémákat nem lehet kezelni lokális szinten. Úgy fogalmaz, mintha ez csak jól-felhasznált ürügye lenne a „nemtelen” baloldalnak a nemzetállam elleni támadásra. 

Pedig nem az! Az emberiség súlyos globális (planetáris) problémákkal néz szembe. Talán a léte is kérdéses. Ezt pedig csak globális szinten lehet megoldani – természetesen milliónyi lokális megoldás egységeként. Arról pedig még senki sem mondta ki az utolsó szót, hogy ehhez szükséges-e az államok fokozatos összeolvadása, vagy elegendő a nemzetállamok hatékony és összehangolt együttműködése. Az azonban biztos, hogy a legnemesebb értelemben vett globalizációra van szükség. Arra, hogy az emberiség bolygó-léptékű egységgé szervezze önmagát.

* * *

6) Kormányzati pálfordulás

Az elmúlt napokban a fentiekhez képest meglepetésszerű fordulatot tett a kormány klíma-ügyben. Eddig hol oda sem figyeltek, hol pedig kifejezetten gúnyosan és lekezelően beszéltek a Föld élhető arculatát féltő aktivistákról, baloldali, sorosista ellenzékinek tekintették a klíma-aggodalmaskodókat, nem vették komolyan – sőt, esetenként még el is szabotálták – a párizsi klíma-megállapodásból ránk háruló feladatokat. Nézzük a konkrétumokat! 

2019. novemberében – szinte titokban – megjelent egy klímavédelemről szóló „társadalmi konzultáció” a kormány.hu-n: a 2050-ig tartó időszakra vonatkozó Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégiáról szóló kérdőív. De gyakorlatilag eldugva, hiszen sem írásban, sem nyilatkozatokban nem hívták fel rá a figyelmet; egyik minisztérium sem kommunikálta, sajtóközlemény nem látott róla napvilágot. (Ellentétben pl. a migránsokkal foglalkozó „konzultációval”, amelybe minden utcasarkon beleütköztünk.) Gyakorlatilag véletlenül talált rá egy olvasó, amikor belépett a Kormány honlapján belül az ITM honlapjára, majd azon belül az Energiaügyekért és Klímapolitikáért Felelős Államtitkárság felületére, ahol végre rábukkant a kérdőívre. És ráadásul a válaszadás határideje ésszerűtlenül rövid volt, csak néhány nap állt rendelkezésre a kitöltéshez. Érthetetlen volt az egész. 

Aztán szép lassan – az ellenzék makacs követelésére – kiderült, hogy „mi van”. Egy EU-s határozat előírta, hogy „a 2018 decemberében hatályba lépett Energiaunió irányítási rendszeréről szóló 2018/1999 sz. rendelet (ún. Governance rendelet) 15. cikke alapján 2020. január 1-jéig minden tagállamnak, így Magyarországnak is el kell készítenie és be kell jelentenie a Bizottságnak a legalább 30 éves kitekintéssel rendelkező hosszú távú nemzeti stratégiáját.” A rendelet azt is rögzítette, hogy „a tagállamoknak stratégiáikat nyílt és átlátható módon kell kidolgozniuk, és biztosítaniuk kell a nyilvánosság számára az elkészítésükben való részvételt.” 

Nem tudhatjuk, hogy a kormány hanyagságból vagy a téma tudatos kerülése érdekében nem foglalkozott ezzel a feladattal. Mindenesetre csak 2019 végén kapcsoltak, hogy egy újabb kötelezettség-szegési eljárás van kilátásban Magyarország ellen, ezért – ahogy én értelmezem – az ITM sebtében összeállított egy klíma-kérdőívet, azt „eldugta” egy al-al-lapra, rövidre szabta a válaszadási határidőt s mélyen hallgatott arról, hogy egyáltalán létezik ez a kérdőív. De még a kérdőív bevezető szövegében is érezhetően arra játszottak, hogy aki megtalálta a kérdőívet, még az se tudja pontosan, hogy miről is van szó. Ezt írták: „A Governance rendelet előírja, hogy a tagállamoknak nyilvános konzultációt kell biztosítaniuk a 15. cikk szerinti hosszú távú stratégiák elkészítése során.” Nem árulták el, hogy mi az a „governance rendelet” (közönséges halandó honnan tudná?), azt sem, hogy ez a 2018/1999. sz. rendelet lényegében az ún. „párizsi klíma-megállapodás” (amely kifejezést már sokan értenék) megvalósításáról szóló EU-s rendelet, s eltitkolták, hogy ezen kötelességünk teljesítését illetően már az utolsó pillanatban vagyunk. 

Amikor végül az ITM vezetője végül mégiscsak nyilatkozott, ezt közölte: „A klímavédelem kapcsán a kormány nem indított nemzeti konzultációt, a Brüsszel által előírt tájékoztatási formának tettünk eleget. Ezért arra kérjük az ellenzéki pártokat, forduljanak Brüsszelhez”. Palkovics tehát végre kimondta, hogy a kormány igazából nem is akarta megkérdezni az emberek véleményét arról, hogy miképpen képzelik el a saját jövőjüket. 

Ezek után nemrégen váratlan fordulatot tett OV és az egész kormány. (Ez persze mindig így van; ha Orbán fordul, akkor a többiek is azonnal szótárt váltanak.) Egyszeriben „bezöldültek”. Egyszercsak valami rejtélyes úton megértették, hogy a klímakérdés fontos. O.V. értelmezésében ez így hangzik: „A klímaválság nem új keletű ügy, és ezzel Áder János köztársasági elnök szemléletformáló munkájának is köszönhetően a magyarok is tisztában vannak.”. (Én ugyan azt gondolom, hogy ennek elérésében én sokkal többet tettem, mint ÁJ, de nem baj!) 

Tulajdonképpen örülnünk kell annak, hogy – még ha ilyen ellentmondásosan és hiteltelenítő előzményekkel együtt is, de – 2020. február közepén O.V. végre bejelentett egy konkrét célkitűzéseket és ígéreteket tartalmazó kormányzati klímavédelmi akciótervet:

  • Büntetik az illegális hulladéklerakókat; felszámolják az illegális szeméttelepeket.
  • Betiltják az egyszer használatos műanyagok használatát.
  • Visszaválthatók lesznek az üveg- és műanyag-palackok, valamint a fémdobozok.
  • Megvédik a folyókat a külföldről érkező hulladékoktól.
  • Megkövetelik a multinacionális cégektől a környezetbarát technológiák alkalmazását.
  • A következő két évben 32 milliárd forinttal támogatják a megújuló-E termelését.
  • Minden újszülött után 10 fát ültetnek; 2030-ra hazánk erdővel borított területe 27% lesz.
  • A következő 10 évben meghatszorozzák a naperőművek kapacitását.
  • 2022-től csak elektromos buszokat lehet forgalomba helyezni a városi közlekedésben.

 Némi bizonytalanság azért van bennem azt illetően, hogy a kormány megértette, hogy a gyeremekek , mert amikor január közepén Varga Judit igazságügy-miniszter a brüsszeli Politico újságba – „eljött a keresztény-konzervatív zöld politika ideje” mottóval – cikket írt egyfajta klímapolitika szükségességéről, még ugyanazt a nótát fújta, mint a főnöke 2019 decemberében, amikor reagált arra az EU határozat-tervezetre, hogy 2050-re el kell érni a karbon-semlegességet. Ilyen gondolatokat fogalmazott meg: Európának olyan klímapolitikát kell folytatnia, amely nem a legszegényebb országokra terheli a gazdasági átállás költségeit, s nem az állampolgárokat kényszeríti a változás terheinek viselésére; Európának hangzatos, könnyen kommunikálható, át nem gondolt kötelezettség-vállalások helyett olyan célokat kellene kitűznie, amelyek tartós eredményekhez vezetnek stb. 

Pedig ugyanebben a cikkben teszi közzé, hogy „Magyarország új, nemzeti klímastratégiát indított el, amely keresztény-konzervatív értékekre épül”. Ez ugyanaz lenne, mint a fent említett klímavédelmi akcióterv? Vagy amikor V.J. ezt a cikket írta, akkor még nem hirdette meg O.V. a „klíma át”-ot? 

Egyáltalán nem biztos, hogy egyformán értelmezzük a „keresztény” értékek követését, de ha már említette, akkor a krisztusi tanítás követésére való törekvés fontosságával mélyen egyetértek. Ezért ezt az írást csak úgy fejezhetem be, hogy „Ámen” – azaz ’Úgy legyen!’

 

A új Nemzeti alaptanterv tragikomikus históriája

Akármilyen röhejes az oktatási kormányzatnak ezzel az üggyel kapcsolatos pancsersége, nincs kedvem nevetni a történet keserű komikumán, mert lényegében diákok százezreinek és egy egész ország oktatási rendszerének a tragédiája.

Az új Nat kidolgozása 2017-ben indult. Nagyon sokan és több menetben dolgoztak rajta. Milliárdokat költöttünk el rá. Majd végül a miniszterelnökség (Gulyás Gergely hangján) 2019 decemberében bejelentette, hogy mégsem lesz új Nat. A régit fogják kicsit módosítgatni. (Amely már születésekor, 2012-ben is túlhaladott szemléletű volt). De nézzük részletesen!

A história úgy indult, hogy 2017 szeptemberében a közoktatásért is felelős mega-minisztérium (Emmi) Csépe Valéria akadémikust bízta meg miniszteri biztosként a Nat szakmai megújításának vezetésével. Népes kutató-csapattal – az Oktatás 2030 bizottsággal – dolgozott a tervezeten, s végül 2018. aug. 31.-én letették az asztalra a 301 oldalas koncepciót.

Ennek a koncepciónak ugyan néhol egyenetlen a kidolgozottsága, de a látásmódja ezerszer jobb és korszerűbb, mint a 2012-esé. Nagyon fontos szemléletbeli előre-mozdulásokat ajánl. Ilyeneket:

  1. El kell szakadni a mai iskola szélsőséges tanárközpontú jellegétől; tanuló-központú iskolára van szükség, ahol egészen más a pedagógus szerepe, mint amit eddig megszoktunk. A Tanítás felől a Tanulás felé kell eltolni az arányt.
  2. Valóban kompetencia-központú legyen az iskolai tanulás. Kövesse azt az elvet, hogy az ismeret önmagában még nem tudás; az igazi tudás az ismeret és a készség együttese.
  3. Kapjon meghatározó szerepet az iskolában a tanuló valóságos világa, mindennapi tapasztalata.
  4. Legyen hangsúlyos a tanulásban az élmény és a játék.
  5. Csökkentendő a tantárgyakra való szétdaraboltság. Kapjon szerepet a jelenségalapú tanulásszervezés is. Pl. a tulipán témakörében kapcsolódjon egymáshoz a tulipán virágjának szerkezete, a török hódoltság, a holland tulipán-őrület, a tulipános láda stb.
  6. Nem kell mindent központilag előírni. A pedagógus kapjon a tanítás-tanulás tartalmát illetően is nagyobb szabadságot, választási-döntési lehetőséget. Pl. az irodalom tantárgy esetében ne írjuk elő, hogy kiknek mely műveit kell tanítani, hanem csak stílusok és mű-típusok legyenek előírva, s a tanár választhassa meg – esetleg a diákokkal együtt – magát a konkrét műveket.

Ha ezek megvalósulnának, bizony hét mérföldes csizmával lépne előbbre évszázados lemaradásából a magyar iskolaügy. (Talán nem véletlen, hogy Csépe Valéria annakidején Winkler Márta osztályában gyakorolt, mint tanárjelölt.)

Gulyás Gergely szinte még aznap, ahogy az Oktatás 2030 leadta a tervezetet, kijelentette, hogy a Nat-koncepció abban a formában, ahogy megkapták, biztosan nem lép életbe. Azért nem, merthogy az csak egy vitaanyag, s komoly változtatásokra van szükség a történelemre, irodalomra, természettudományokra vonatkozó elképzeléseken. (Nem-hivatalos információ, de a minisztérium későbbi lépései is arra mutatnak, hogy az volt az Emmi alapvető problémája, hogy „nem elég nemzeti” jellegű a tervezet.)

Ezután véleményezési lehetőséget kaptak az érintettek, bár meg kell jegyezni, hogy erre bosszantóan rövid időt kaptak a minisztériumtól. 2019. első napjaiban mégis arról számolhattak be, hogy az alig több mint 300 oldalas tervezetre több mint 1000 oldalnyi vélemény érkezett be pedagógusoktól és különböző szakmai szervezetektől.

Innentől a Nat-kézirat sorsa áttekinthetetlenné – szinte titkossá – vált. Az Emmi saját hatáskörben elkezdte átdolgozni a Csépe Valéria féle koncepciót, de azt sem lehetett tudni, hogy mit kezdtek a beérkezett véleményekkel, s azt sem, hogy kik dolgoznak rajta. Ráadásul pl. a Pedagógusok Szakszervezete (Szabó Zsuzsa elnök) semmiféle visszajelzést nem kapott az általa beküldött javaslatokkal kapcsolatban; a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét (Szűcs Tamás elnök) pedig nem is kérték közreműködésre.

Mindezek ellenére 2019. jan. elején egy interjúban Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős (akkor még) helyettes államtitkár azt nyilatkozta, hogy az ősz folyamán sok egyeztetés zajlott a beérkezett javaslatok kapcsán, s több módosított verzió is született. Újságírói rákérdezésre még azt is kimondta – mintegy elárulva az átdolgozás célját –, hogy a tervezet „nemzetibb lett az átdolgozás során”. Kincstári optimizmus süt abból a mondatából, hogy „az átdolgozással szépen haladunk, a NAT elfogadására idén sor kerülhet.”

De még ugyanebben a hónapban (vagyis 2019. januárjában) szintet lépett az átdolgozás. Kásler Miklós miniszter ugyanis „a NAT megújításáért felelős” biztossá nevezte ki Hajnal Gabriellát, aki egyébként az iskolafenntartó Klebelsberg Központ elnöke.

A munkálatok továbbra is „titokban” folytak, de valami nyilván folyt, hiszen május végén Hajnal Gabriella már nyilatkozott. Jelezte, hogy várhatóan több lépcsőben vezetik be az új Nemzeti alaptantervet, először csak az első és ötödik évfolyamon. (Ezzel nem sok újdonságot mondott, hiszen ez evidencia.) Új gondolat volt viszont az, hogy nem kötelező óraszámokat határoznának meg az egyes tantárgyakhoz, hanem maximumokat. Felvetette, hogy esetleg az 5–6. évfolyamhoz hasonlóan a 7. és 8. osztályban is komplex természettudomány óra legyen a külön biológia, fizika, kémia helyett. [Ez megfontolható gondolat, de előbb azt kellene megvalósítani, hogy legalább a mostani 5-6. osztályos Természetismeret valóban komplex legyen, s ne csak egymás mellé helyezett, rövidített, de szemléletében önálló biológia és földrajz.]

A titkolózás tovább folyt. S ez ennek a történetnek a legsötétebb oldala. Míg (mondjuk) a finneknek évtizeden keresztül minden lépésük nyilvános és átlátható volt, amikor kidolgozták az új iskola-koncepciójukat, az „illiberális Magyarországon” választ sem kaptak az érdeklődő szakemberek (pl. pedagógusképző intézmények vezetői) vagy politikusok (parlamenti képviselők), ha azt kérdezték, hogy kik a tagjai a Nat és kerettantervi munkabizottságoknak. Kitartó küzdelem volt megtudni, hogy a rasszista megjegyzéseket is megkockáztató, egyértelműen szélsőjobboldali beállítottságú Takaró Mihály (irodalomtörténész) kapta feladatul 2019. június elején Hajnal Gabriella csapatában a történelem és irodalom kerettanterv-tervezetek „nemzetiesítését”. Októberre sikerült csak elérni jogi „háborúskodás” eredményeként, hogy az Oktatási Hivatal kénytelen volt kiadni az átdolgozó munkabizottságok tagjainak listáját. Ekkor derült ki, hogy pl. Takaró Mihály felesége is tagja volt ennek a csapatnak 2 és fél hónapon keresztül havi 480eFt-ért.

2019 júniusának legvégén – föltehetően azért, mert nem akartak Takaró Mihály „kollégái” lenni – otthagyta az új NAT előkészítésével megbízott kutatócsoportot a magyar nyelv és irodalom tantárgyon dolgozó valamennyi szakértő; nem fogadták el a szerződésük meghosszabbítását.

A 2019. szeptemberi tanévnyitón Kásler miniszter mindenesetre önérzetesen bejelentette, hogy „elkészült, és a következő tanévben bevezetik a klasszikus értékekre, de a legkorszerűbb módszerekre és eszközökre támaszkodó nemzeti alaptantervet és kerettantervet”. Hogy mire ilyen büszke, azt nem tudhatjuk, hiszen a masszív titkolózás következtében fogalmunk sincs, hogy milyen a pedagógiai szemléletmódja, mi a tartalma ennek a Nat-nak. Azt már leginkább a minisztériumon belüli fejetlenségnek tudhatjuk be, hogy a tanévnyitó után néhány nappal Maruzsa Zoltán (most már mint) közoktatási államtitkár másként nyilatkozott; azt mondta, hogy „A nemzeti alaptantervnek még csak egy újabb munkaverziója készült el, amely nem érett a szakmai egyeztetésre”. Na tessék! A miniszter szerint elkészült és korszerű, államtitkára szerint pedig még nem alkalmas szakmai egyeztetésre.

De ugyanez a Maruzsa november elején egy Országos Közoktatási Szakértői Konferencián (Hajdúszoboszlón) már azt mondja, hogy a Nat-ot várhatóan ez év végéig elfogadja a kormány, és 2020-tól bevezethető. Mi történt vajon szeptember-októberben, hogy az addig még szakmai egyeztetésre is alkalmatlan Nat egyszeriben a kormány számára elfogadható lett. (Talán éppen a „szakmai” a kulcs-szó ebben az ellentmondásban? Vagyis hogy a szakma nem fogadná el, de a kormány nem szakmai, ezért igen. De ezt csak szomorú tréfaként mondom. A magyarázat sokkal inkább az, hogy ebben a helyzetben már maguk a főnökök sem tudták, hogy mi a helyzet, s hogy mit kell kommunikálni.)

És végül: december 19.-én – nem is a miniszter vagy az államtitkára, hanem egyenesen a miniszterelnökséget vezető miniszter – jelentette be, hogy a kormány nem vezet be új Nemzeti alaptantervet. Pont. Lesöpörve ezzel mindazt, amit az Emmi (és háttér-intézménye) közel két és fél évig ebben a kérdésben „művelt” és nyilatkozott. Egyúttal azonban Gulyás Gergely is blamálta magát, mert mintegy magyarázatként azt találta mondani, hogy „nem érkezett olyan változtatási javaslat, amely indokolná új Nat bevezetését, ezért inkább a jelenlegi (azaz 2012-es) Nat-ot módosítjuk”. De ha valóban nem érkeztek érdemleges változtatási javaslatok, akkor mi a fenén dolgoztak sok pénzért a titokban tartott „átdolgozók”? És nekik – a kormány által felkért szakembereknek – sem születtek jó javaslataik? Homály és rejtély az egész!

Mindezek alapján – látva az oktatásirányítás kaotikus és impotens voltát –, szerintem is jogos a PDSZ reakciója, melyben lemondásra szólítja fel az emberi erőforrások miniszterét és a közoktatásért felelős államtitkárt.

Ráadás: December 22.-én (vasárnap) az Emmi közleményt juttatott el a MTI-hez, miszerint dehogynem lesz új alaptanterv; a kormány a közelmúltban elfogadta a NAT-tal kapcsolatos – jelentős, lényeget érintő – koncepcionális módosításokat, és azok 2020. szeptember 1-jén életbe is lépnek. „Kérjük az ellenzéket és a PDSZ-t, hogy mielőtt felelőtlenül véleményt nyilvánítanának, várják meg, míg felkerülnek az Emmi honlapjára az új kerettantervek” – üzeni a minisztérium.

De a homály ettől még csak fokozódott. Továbbra sem tudjuk ugyanis, hogy melyik Nat-kézirat alapján és kiknek a tollából születtek a módosítások; hogy mit fogadott el a kormány (az új Nat szövegét vagy csak a módosításokat), s hogy mikor volt az a „közelmúlt”. Az pedig végképp érthetetlen, hogy most miért kerettantervekről beszélnek. Mi van az alaptantervvel? Nem tudom másképp értelmezni a helyzetet, mint hogy az Emmi ezúttal nemcsak önmagával és a pedagógus szakmával nem egyeztetett, de a miniszterelnökséggel sem. Most már csak kétségbeesetten, végiggondolatlanul kapkodnak.

Igaza van a PDSZ-nek.

 

Progresszív szlovákok

Olvasom az újságban, hogy a Progresszív Szlovákia nevű párt parlamenti képviselőjelölti listáján magyarok is szerepelnek majd 2020 februárjában. Ettől fellelkesedtem, s sok gondolat tolult fel bennem a szlovák-magyar együttélés múltját, jelenét és jövőjét illetően.

Különösen a múlttal (de még a jelennel) kapcsolatban is be kell látnunk, hogy sajnos rossz „hagyományunk” a körülöttünk élő népek lebecsülése, s a magunk „felbecsülése”. Évszázadokon keresztül jogosnak tartottuk, és minden módon – gyakran fegyverrel is – védtük a nemzetiségeinkkel szembeni „magyar szupremáciát”, a magyar fensőbbséget, amely úgymond vezetésre-uralkodásra-elnyomásra jogosít fel minket. Sok híres politikusunk hangoztatta a 19. és 20. században, hogy a Kárpát-medence népei közül csak mi vagyunk igazán alkalmasak ország-vezetésre. Értsd: a románok, szlovákok, szerbek, horvátok adottságai nem elégségesek ehhez.

Ha fellapozom dr. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások c. könyvét (Kiadja Kókai Lajos a Millénium évében, 1897-ben; reprint: Akadémiai K., 1990), és megkeresem benne, hogy miféle szólásaink vannak a szlovák emberekkel – azaz magyarul a tótokkal – kapcsolatban, elszégyellem magam; szégyenkezem a másik (és másmilyen) embert lenéző, dölyfös szemléletmód miatt, ami süt ezekből a szólásokból. Pl.: Adj a tótnak szállást, kiver a házadból; Kása nem étel, tót nem ember; Tót szégyenli nevét; Magyarnak korsó, németnek borsó, tótnak koporsó; Mindenéből kifosztották, mint tótot az emberségből. (Ne csodálkozzunk, hogy a szlovákok fülének bántó a tót megnevezés! Úgy vannak vele, mint az afro-amerikaiak a néger megnevezéssel.)

El kellene gondolkodnunk azon, hogy ennek a bántó, megalázó magyar fensőbbség-tudatnak évszázadokon keresztül való hangoztatása milyen nehezen-gyógyuló sebeket ejtett a velünk együtt élő nemzetiségeink lelkében. Elemeznünk kellene, hogy a megalázottság miatt bennük felgyülemlő sértettség mekkora szerepet játszott abban, hogy 1848-49-ben ellenünk fordultak. Értelmeznünk kellene, hogy (a fenti okok miatt) alapjaiban elhibázott nemzetiségpolitikánk hatással volt-e az első világháború lezárását követő eseményekre, akár még a trianoni döntésre is.

A fentiek tükrében talán érthető, hogy amikor tíz évvel ezelőtt Szlovákiában megalakult egy szlovák-magyar „vegyes” párt, a Most–Híd (szlovákul most ’hidat’ jelent), akkor nagyon-nagyon örültem nekik. És drukkoltam, hogy sikeresek legyenek, hiszen már maga a szándék is szép, hogy – amennyire csak tudunk – lépjünk túl az évszázados görcsökön, és próbáljuk együttműködéssel megoldani a „mindkettőnket” érintő problémákat. Szinte történelmi lehetőséget láttam benne. Sajnos nem így alakult. Külső-belső nehézségek következtében a Most–Híd elerőtlenedett, kis-híján felőrlődött. A ’19 őszi EP-választáson sikertelenül szerepelt; most nincs is szlovákiai magyar tagja az EP-nek.

De most – ahogy a bevezetőben jeleztem – ismét feltámadt bennem a remény a kulturált és demokratikus szlovák-magyar együttélés valóra váltását illetően. Ennek első lépcsőfoka az volt, hogy a Progresszív Szlovákia (PS) jelöltje (Suzana Caputová) lett 2019 tavaszán az ország – egyébként első női – államfője, aki már a választási kampányában jelezte, hogy szeretne szorosabban együttműködni az országban élő nemzeti kisebbségekkel. És ennek megfelelően össze is hívott egy kisebbségi tanácsadói testületet. Ráadásul ugyanez a PS – és koalíciós társa, az Együtt (SPOLU) – nyerte a legtöbb helyet a tavaly őszi EP-választáson, megelőzve a kormányzó Irány (Smer) pártot is.

A tervek szerint a PS és SPOLU 2020. februárban is együtt indul – legerősebb ellenzéki erőként – a szlovákiai parlamenti választáson. Ez pedig számunkra azért jelentőségteljes, mert ennek a koalíciónak van egy Magyar Platformja, s annak több tagja is szerepel a pártszövetség parlamenti képviselőjelölti listáján. Várható volt persze, hogy ezek a magyar jelöltek támadásoknak lesznek kitéve, hogy miért nem etnikai alapon szerveződő pártok „színeiben” indulnak, de mind ők, mind a PS-SPOLU pártszövetség vezetői hitet tesznek a mellett, hogy nem a nemzetiségi szembenállás, hanem egymás értékeinek és érdekeinek kölcsönös tisztelete a megoldás kulcsa.

Most tehát ismét reménykedem. Ezúttal ennek a szlovák párt-szövetségnek drukkolok, hogy sikeresek legyenek, s legyen erejük, türelmük, kitartásuk megőrizni ezt a partneri alapállást. Isten őket úgy segélje!

A Világ bonyolultabb, mint Kövér gondolja

A Vértanúk terén október 31. óta – Nagy Imre szobrának hűlt helyén – egy egészen másmilyen emlékmű áll. Kövér László és O.V. avatta fel „a vörösterror áldozatainak emléket állító Nemzeti vértanúk emlékművét”, az 1945-ben lebontott emlékmű újrafaragott mását. Avató beszédében K.L. ezt mondja: „Dühödt keresztényellenesség, buzgó internacionalizmus, heves nemzetgyűlölet, tudatos családrombolás és hazug jelszavak alatt az emberek kíméletlen kifosztása: ez volt 1919-ben a Tanácsköztársaságnak nevezett terrorképződmény”.

Nem kívánom – nem is lehet – kétségbe vonni, hogy a Tanácsköztársaság 4 hónapja alatt történtek terrorcselekmények. Nem is kevés. Mégis – K.L.-tól sajnos megszokott – durva leegyszerűsítés azt a 130 napot ezzel az egy szóval „leírni”. A világ akkor is sokkal összetettebb, bonyolultabb, komplexebb volt ennél. A Tanácsköztársaság nevéhez (a borzalmakon túl) fantasztikus pozitívumok is kapcsolódnak. S most nem az olyan – valóságos, de mégis propaganda-ízű – dolgokra gondolok, mint pl. a nyomorult proli-gyerekek balatoni nyaraltatása, hanem az összeomlott ország újjáépítési terveire.

Mélyen elgondolkoztató, hogy a Tanácsköztársaság minisztériumai (a népbiztosságok) kiket vontak be a tervezésbe, s hogy miket terveztek. Minthogy pedagógus és amatőr zenész is vagyok, kiemelten érdekelt, hogy mit tettek ezek a „terroristák” ezen a két területen. Ki is böngésztem a dokumentumokból, hogy a zenei népbiztosság (direktórium) tagjai a következők voltak: Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán és Reinitz Béla. [Dohnányi a kor egyik legnagyobb zeneszerzője volt, Reinitz Béla pedig Ady verseinek első megzenésítője.] Nem akármilyen névsor!

A pedagógia területén pedig az alábbit találtam. A közoktatásért felelős népbiztosság jövő-építő terveit elkészítő osztályának Nagy László volt a vezetője. Az a Nagy László, aki a 20. sz. első felében a reformpedagógia vezéralakja, az ún. „gyermektanulmányi” irányzat megalapítója és vezetője, a kor talán legnagyobb tudású pedagógusa. Aki ezt írja 1919 áprilisában: „A népbiztosság a gyermekkultuszt mélyen bele akarja oltani a nép lelkébe”.

Több mint valószínű, hogy az ő szellemi irányításával dolgozták ki a közoktatási reformterveket. A magyar történelemben először 8 osztályos „egységes népiskolát” terveztek. (Ez persze a Tanácsköztársaság bukása miatt csak terv maradt. Klebelsberg Kunó ugyan 1929-ben ismét beterjesztett egy törvényjavaslatot a 8 osztályos népiskoláról, de az meg a gazdasági válság miatt feneklett meg.)

Minthogy én az egyetemen kémia-szakos tanárjelöltekkel foglalkoztam, külön érdekelt, hogy milyen sorsot szánt a közoktatási népbiztosság a kémia tantárgynak. Elámultam. Koncepciójában, pedagógiai szemléletében olyan korszerű a (nyilván csak vázlatos) kémia-tanterv, hogy ma is csak alulról közelítjük. [Illetve sajnos nem vagyok benne biztos, hogy közelítjük, mert a Csépe Valéria féle csapat egy évvel ezelőtt kidolgozott nemzeti alaptanterv-tervezete ugyan sok ponton szakított a hagyományos, elavult, tantárgy-tankönyv-tanár-osztály-tanóra súlypontú koncepcióval, ezt a tervezetet most titokban(!?!) átdolgoztatja az EMMI, s a kiszivárgott hírek szerint nem sok marad a jövő iskolája felé mutató kezdeményezésekből.]

A Tanácsköztársaság 6-7-8. osztályra tervezte a kémiát. A tanterv-tervezet szerint az első két évben a diákok mindennapi életében (konyha, fürdőszoba, öltözködés, mosás, fűtés stb.) szereplő anyagok megfigyelése, vizsgálata, s a velük kapcsolatos kísérletek kaptak volna hangsúlyt, s 8.-ban kapcsolódott volna a vizsgálatokhoz az elmélet, valamint a kémiai ismeretek rendszeres áttekintése (elemek, fémek, nemfémek, savak, sók…).

A valóságból való kiindulást, az anyagok és változások közvetlen megfigyelését – vagyis a tanulók tényleges kémiai tevékenységére épülő tanulást – olyan komolyan gondolták, hogy egyenesen így fogalmaztak: „Mivel pedig a tanuló nem végezhet minden kísérletet maga, a tanító demonstrátiója itt is, ott is közbelép.” A kísérletezésre alapuló kémiatanítás gyönyörű példája, hogy a fejlesztési tervben méretarányosan megrajzolták még a fizika-kémia tanterem és a szomszédos szertár alaprajzát is, sőt még azt a kiskocsit is, amely a szertárból a tanterem előadó-asztalához síneken gurítható.

Sokszor leírtam már (az előző blogokban is), hogy miért ártalmas az a fajta leegyszerűsítő látásmód, amely csak feketét és fehéret ismer, amely történelmi (és köznapi) személyeket, korokat, eseményeket csakis egymást kizáróan „angyalnak vagy ördögnek” képes látni, amely nem tud finoman differenciálni, nem látja meg és nem tudja elfogadni ugyanabban a dologban az egymásnak akár ellentmondó részleteket. Mert lehetetlenné teszi a két parton egymással szemben állók közötti értelmes párbeszédet. Kiolthatatlanná teszi a feszültségeket, kibékíthetetlenné az ellenkező látásmódokat. Rögzíti a szekértábor-harcot. Ellenségnek látja és mondja az ellenfelet – vagy akár csak a másképpen gondolkozót. Sajnos a magyar társadalom nagy „átka” ez; gondolkodásunkban és vitáinkban sokkal erősebb hagyománya van a „kizáró vagy”-nak, mint az „elfogadó és”-nek.

De kedves K.L.! Nem kellene ezt tovább ápolni, sőt erősíteni. Ez a stílus nem a társadalmi megbékélés és együttműködés felé, hanem a hívek fanatizálása és a harc felé vezet.

Vagy éppen az a cél?

Választás után

Nagyon-nagyon remélem, hogy a vasárnapi önkormányzati választáson győzelmet aratott ellenzéki polgártársaim – közgyűlési képviselőtől polgármesterig – „hatalomra” kerülésük után sokkal jobb jegyre fognak vizsgázni a másként gondolkozókra való odafigyelésből, a más értékeket vallók iránti türelemből, a világot másmilyennek látók megértéséből – egyszerűen: embertársaink iránti szeretetből –, mint ahogy vizsgáztak nagyon sokan a most vereséget szenvedett fideszes elődeik közül.  

Drukkolok nekik (és persze magunknak is), hogy legyen erejük és emberségük ahhoz, hogy – akár Jézusra [ld. Máté 5,43] való hivatkozás nélkül is, akár csak egyszerűen mint tisztességes emberek – keresztényibb módon viselkedjenek, mint a kormánypárt magukat eddig folyton a kereszténység védőbástyáinak tituláló vezetői.

A Tízparancsolat „kiegészítése”

Szept. 29.-i kongresszusán a Fidesz újra pártelnökké választotta Orbán Viktort. Ez persze több mint várható volt, de azért mégis „érdekes”, hogy a neki percekkel azelőtt megszavazott bizalmat O.V. egy előre megírt beszédben köszönte meg. (Egyébként a tőle megszokott szónoki hatásossággal, de folyton a papírjára pillantgatva). A hosszú beszédnek már a legelején megfogalmazta a híveinek szóló (talán) legfontosabb üzenetét. Ez így hangzott: „A politikában szükség van a 11. parancsolatra is: Ne mondj rosszat a fideszes társadról!”

Ebben kétségtelenül igaza van. A politikában – ami jelen esetben pártpolitikát jelent – tényleg szükség van összetartásra, a pártfegyelem betartására és az egymás iránti lojalitásra. Elsősorban persze a vezető iránti lojalitásra, bár ő – legyünk igazságosak! – a fordított irányú lojalitást is említette.

Hangsúlyozom azonban, hogy O.V.-nak csak a PÁRT-politikára nézve van igaza. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert a politika szó eredeti értelme ’közügyekkel való foglalkozás és azok intézése’; ez pedig csak esetenként párt-feladat. Viszont a magyar közgondolkodásban és közbeszédben – ideértve a média nyelvezetét is – sajnos évtizedek óta mérgező fekély, hogy „politika” és „párt-politika” összemosódik. Megállapíthatatlan, hogy O.V. melyikre gondolt, de az a legvalószínűbb, hogy ez a kettő az ő gondolatmenetében is egybeesik. Ennek a fogalmi keveredésnek a következménye, hogy ha én magánemberként vagy egy civil szervezet tagjaként szakmai szempontból – vagyis szakma-politikailag – nem értek egyet a kormány valamely döntésével, s ezt ki is mondom, azonnal rám sütik a bélyeget, hogy „politizálok” – értsd: ellenzéki színekben párt-politizálok. Mint ahogy pedagógusként már évek óta nem értek egyet a kormány oktatáspolitikai koncepciójával, ezért politikai ellenzéknek (sőt: „Soros-bérencnek”) számítok.

Visszatérve O.V. „intelmére”. Ez a „ne mondj rosszat” szólás a mindennapi politika (tehát nem párt-politika) területén nem lehet érvényes, hiszen ha ilyen általános érvénnyel fogalmazva is érvényes lenne, akkor lényegében még azt is jelenthetné, hogy embertársamról akkor se mondjak rosszat, ha arra egyébként minden okom megvan. A mindennapi élet vonatkozásában tehát ez a jó-tanács akár bűnpártolásra való felhívás is lehet.

De hát pártkongresszuson, a pártelnök szájából, a Fidesz párttagjainak címezve hangzott el. Ennek ellenére: akinek van füle a hallásra, megérzi, hogy ez a „szabály” majdnem olyan, mint a maffia világában az omerta. A „hallgatás törvénye”. Amely azt jelenti, hogy ha lebuktál és elkaptak, akkor se vallj a maffia tagjaira. Ha fenyegetnek, vagy kínoznak, akkor se mondj rosszat a banda-társaidról! Hallgass akkor is, ha egyébként pontosan tudod, hogy mi az a törvénytelenség (vagy akár gazemberség), amelyet a társad elkövetett, s amelyről a vizsgálatot vezető bíró információt szeretne tőled kapni. Persze jól tudjuk, hogy a maffia sikeres működése szempontjából ez a hallgatás valóban rendkívül fontos; ugyanakkor az is világos, hogy erkölcsileg egyértelműen elmarasztalható, hiszen lényegében a bűnt és a bűnöst védi.

Közelednek az önkormányzati választások, s „benne van a pakliban”, hogy most Budapesten és néhány nagyvárosban az ellenzék nyer. Ez nyilván súlyos veszteség lenne a kormány számára, hiszen alapvetően megváltoznának az országos erőviszonyok, s ráadásul súlyos sebet kapna a Fidesz legyőzhetetlenségének mítosza. Ebben a helyzetben ezért nem tudok nem arra gondolni, hogy O.V. ezen mondatának igazi (persze bújtatott) üzenete az, hogy akármilyen disznóság – hatalommal való visszaélés, közpénzek saját célra való fordítása, korrupció stb. – derül is ki esetleg egy fideszes jelöltről, egy másik fideszes még akkor is hallgasson, ha kérdezik. S ha így van, az már – a párt iránti lojalitás álarcában – kimeríti az erkölcstelenségre való buzdítás fogalmát.

Van azonban egy még súlyosabb gondom is azzal, hogy ezt a pártpolitikai jó-tanácsot O.V. „11. Parancsolatnak” nevezi. Az, hogy így a magát a kereszténység védelmezőjének nevező O.V. a keresztény erkölcsiség alapját képező Tízparancsolatot egy – pártpolitikailag ugyan hasznos, de – alapvetően erkölcstelen ponttal egészíti ki. Lényegében bepiszkolja – profanizálja – a Tízparancsolatot.

Ez pedig végső soron megszentségtelenítés, blaszfémia: a Szent hasznosságelvű lealacsonyítása.

süti beállítások módosítása